Könyvajánló ’24/09 – Antonio Tabucchi: Állítja Pereira

Antonio Tabucchi fő műve 1938 párás, hőgutás augusztusában, a félfasiszta Salazar-rezsim levegőtlenségében fulladozó Lisszabon szűk utcáin, szellőztethetetlen kávéházaiban játszódik, ahová egyre ritkábban érkezik frissítő fuvallat az óceán felől. Állandó kolumnistánk a regényével hajszálra egyező légköri viszonyok között olvasta újra az olasz kortárs irodalom legnépszerűbb szövegét – de már légkondicionált szobában hűsölve.

Antonio Tabucchi: Állítja Pereira

Doktor Pereira, a „Lisboa” irodalmi rovatának szerkesztője már a regény első lapján a halálra gondol. Hívő katolikus, de a feltámadás ígérete nem hozza lázba, szerencse, ha egyszer búcsút vehet kövér, lomha, szívbeteg porhüvelyétől. Az élettől már vajmi keveset várhat: elfogyaszthat még pár pohár túlcukrozott limonádét, zöldfűszeres omlettet az Orquidea kávéházban, megjelenik még pár novellafordítása hetilapja hasábjain, s persze válthat még néhány szót közös ifjúságukról régen halott felesége biztatóan mosolygó portréjával az előszobában.

Monteiro Rossit, az olasz származású hebrencs egyetemistát is nekrológok megszövegezéséért fizeti, csakhogy az éhenkórász tacskó saját bevallása szerint az életet szereti, így gyászjelentései, amiket néhai fasiszta írókról vagy éppenséggel a falangistáknak áldozatul esett García Lorcáról szólnak, lázító hangvételük miatt egytől egyig leközölhetetlenek. Pereira nem akar bajt, mégis pénzeli Monteiro Rossit, akinek suta mozdulataiban fiatalkori önmagára ismer; amióta pedig megtudta, hogy Franco pribékjei „Viva la muerte”, azaz „Éljen a halál!” csatakiáltással öldösik ellenfeleiket és a civil lakosságot, már az elmúlás gondolata sem olyan vonzó számára.

A mind kevésbé fásult szerkesztőnek egy művelt fürdőorvos magyarázza el a fölöttes én fogalmát, s Pereira kissé nyugtalanul veszi magán észre a változás jeleit. Miközben értelmiségi ismerősei sorra menekülnek a morális fekete lyukká változott Portugáliából, ő maga sem hajlandó több kompromisszumot kötni a hatalommal lelki békéje kedvéért. Nicsak, már köztársaság-párti ellenállókat bújtat, alaposan kiosztja a rendőrspicli házmesternőt, s miután a Frankhont éltető Daudet-fordítása miatt fejére koppint a cenzúra fakalapácsa, már szerkesztői munkáját sem képes folytatni.

Amikor pedig bekövetkezik a legrosszabb, sokkal de sokkal rosszabb, mint amit valaha kinézett a rezsimből, ez a hájas, nehezen lélegző, öreg lisszaboni újságíró megteszi a legtöbbet, ami csak telik tőle: behajít egy apró homokszemcsét a diktatúra fogaskerekei közé, egy fényes kis kavicsot, amitől meg sem döccen a gigantikus húsdaráló, legfeljebb pár szemöldök szalad fel egy pillanatra csodálkozón a tányérsapka sildje alatt, de a határ felé menekülő Pereira ezzel a hőstettel mégis visszanyerte uralmát a saját élete fölött.

A fekete jegyzetfüzetben, amelybe Tabucchi kézzel írta a regényt, rögtön az első mondat elején javítást találunk. A semmitmondó „Pereira szerint” áthúzva, fölötte a mestermű refrénjévé vált szókapcsolat: „Állítja Pereira”. A szöveg a fejezetek elején-végén visszatérő motívum, és Pereira napi tevékenységeinek rituáléja által válik olyanná, mintha egy igazi fado, azaz gitárral kísért melankolikus portugál dal lüktetne sorai alatt – s Lukácsi Margit pompás magyar fordításának zenei hatását csak erősíti Vass István búgó baritonja.

Antonio Tabucchi (1943 – 2012) a sienai egyetem portugál tanszékvezetője úgy írta meg ezt a regényt, hogy olvasóját minden pillanatban a sírás kerülgeti, maga sem tudja, miért. Pedig a sok „állítja Pereira” akár modorosnak is hathat, amíg fel nem tesszük a kérdést, miféle bíróság, rendfenntartó szerv, színházi publikum színe előtt állva hangoztatja, állítja, magyarázza Pereira saját változatát a történtekről. Az irodalom ítélőszéke mindenesetre kedvezően bírálja el a beszámolót, így lesz a mindenre rálegyintő, örök kívülálló lisszaboni újságíróból a szabadság túlsúlyos szimbóluma.

A regény alcímeként feltüntetett „testimonianza” nemcsak tanúvallomást, hanem tanúságtételt is jelent az olaszban, így azt sem nehéz elképzelni, hogy Pereira, akin a történet egy pontján lebírhatatlan gyónási vágy vesz erőt, bűnei lajstromát tárja egy figyelmesen hallgató egyházfi elé: itt azonban nem a vétségekért jár feloldozás – hanem mindazokért az alkalmakért, amikor gondolkodó ember létére együtt bégetett a birkanyájjal.

Hasonló cikkeink