Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj – Idén nyáron ünnepeljük a holdraszállás 50. évfordulóját. Nagybátyámmal, Szabó Attilával, a Közlekedési Múzeum Repüléstörténeti és Űrhajózási Gyűjteményének vezetőjével a két terület érdekességeiről beszélgettem. A riport 2019. január első hetében készült.

Utad Borsod megyéből, Edelényből indult és meg sem álltál Budapestig… Az űrkutatás és a repülés a nem mindennapi szakmák közé tartoznak. Mióta és minek a hatására érdeklődsz a két terület iránt? Mikortól foglalkozol hivatásszerűen velük?

Szabó Attila

1969 júliusában elsős általános iskolás – szünidős – kisdiákként éltem meg Armstrongék hihetetlen kalandját, ültem kíváncsian a fekete-fehér Kékes televíziónk képernyője előtt, hogy a magyar közvetítés során szemtanúja legyek a Holdon ugráló űrhajósoknak, és persze a végén: Vajon felszáll-e a két űrhajóssal a visszatérő része a holdkompnak?

Bár majdnem rámentem a holdutazásra – a Bódva patakban fürdés közben az űrhajósok holdfelszíni mozgását utánozva „sikerrel” süllyedtem el a hirtelen mélyülő vízben. Akkor még nem tudván úszni csak az ott lévő nagyobbaknak köszönhető, hogy ma ezeket elmondhatom.

Ettől kezdve számos „tervrajzot” vetettem papírra különböző megoldású rakétákról. Ezek színvonalát jól mutatja, hogy kerékpár– (láb) – hajtás és vízsugárhajtás is szerepelt közöttük… Idővel persze komolyabbra fordult a dolog és nyilván a pár évvel később rongyosra olvasott Verne könyvek – főleg az Utazás a Holdba és a Hold körül – is tovább mélyítették az ifjonti műszaki érdeklődést.

Még néhány sci-fi kiadvány és televíziós műsor – például az akkor közkedvelt Delta – és játékfilmek, valamint az akkori sajtóban (Pajtás, Népszabadság) közzétett képregények is segítettek fenntartani az érdeklődésemet a téma iránt. Talán furcsa, de az akkor elég nagy számban megjelentetett űrhajózási-űrkutatási témájú bélyegek is hozzájárultak ehhez, mert mint az akkori fiúk nagy része, persze hogy én is gyűjtöttem bélyegeket.

A NASA AS11-40-5886 jelzettel azonosított képe – az egyetlen felvétel, amelyen Armstrong a Hold felszínén életnagyságban látható. Foto: NASA National Aeronautics and Space Administration

A repülés iránti érdeklődésemet egy Edelény mellett megrendezett honvédelmi repülőnap keltette fel már a felső tagozat idején, és fokozatosan váltottam a biológiáról a repülésre. Az érettségi idején a pályaválasztásnál így a repülőgép-vezető ágazatot választottam. A sorkatonai szolgálat után– ahol rádiólokátor kezelőként szintén műszaki területen gyarapodtak az ismereteim – következett a szakszolgálati engedély megszerzése a repülőmérnöki képesítéssel.

Rövid MALÉV-es típusmérnöki ténykedés után a Közlekedési Múzeum Repüléstörténeti és Űrhajózási Gyűjteményének vezetőjeként vált „munkaköri kötelességgé”, mindkét terület követésével hivatássá. Az űrhajózás-űrkutatás témában pedig újabb lökést jelentett, hogy megismerkedtem Dr. Horváth András csillagász barátommal, aki akkor a Planetárium igazgatójaként, elismert ismeretterjesztőként fogadott bizalmába, és évek során több, ezzel a területtel foglalkozó könyv, kiadvány (pl. Űrtan, Űrkorszak) társszerzőjeként dolgoztunk együtt.

1987 decemberében a HA-LBE Tu-134-es gép búcsúrepülésén

Számos égitest vár meghódításra. Az Apollo programok miért épp a Holdat vették célba?

Pontosabban Apollo (amerikai) és Zond (szovjet) program. Az akkori két „szuperhatalom” – a volt Szovjetunió és az Egyesült Államok – technikai-technológiai hidegháborús űrvetélkedésének látványos végjátéka. A szerencsésebb – és műszakilag, valamint gazdaságilag jobban megalapozott – program „lőtte a gólt”; amerikai űrhajósok szálltak le a Hold felszínére. Az akkori űrhajók és rakéták műszaki fejlettségének körülbelül a határát feszegette már a „mindössze” 385 ezer kilométeres távolság oda-vissza megtétele is emberek számára viszonylagos biztonságot nyújtó körülmények között. Egészen egyszerűen ez volt az egyetlen lehetséges „nagy dobás” – és véleményem szerint ötven év elteltével is még hosszú évtizedekig az marad, ha valamilyen zseniális újdonsággal nem tudjuk a hagyományos kémiai hajtóművel épített hordozórakétákat a szükséges teljesítményű, de teljesen új rendszerű meghajtással kiváltani.

Link Trener repülőgép-szimulátor (műszerrepülés gyakorlására) a Légierő Múzeumában (Dayton)

A holdraszállás óriási diadal az emberiség történelmében. Véleményed szerint a jövőben várható-e további bolygók meghódítása?

Rögtön tisztázandó lenne, mit is értünk „meghódításon”. Bármilyen módon történő tanulmányozást, adatgyűjtést vagy emberekkel történő helyszíni vizsgálatot, esetleg valamilyen szintű – akár állandó – személyes jelenlétet, talán benépesítést (a Föld részben-egészben történő „pótlására”)?
Azt rögtön kimondhatom, hogy a belátható időszakon belül igénybe vehető – esetleg még csak rajzasztalon lévő – publikus, ismert űrszállítmányozó technológiákkal a Marson túli távolságok esetén emberek utaztatása egyelőre csak fantasztikum. Bizonyos szinten egyébként még a Marsig, a Marsra is az. A Mars lakhatóvá tétele – terraforming – pedig még a fantasztikum világában is egy újabb fokozat.

Talán itt jegyezném meg, hogy az emberiségnek az ilyen jellegű ábrándok helyett – amennyiben persze valamennyi pénzt is költünk erre – a már jelenleg is felismert, a bolygónkra, népességre és bioszférára káros, az emberi ténykedésből fakadó hatásokat kellene tompítani, felszámolni és megelőzni.

A daytoni látogatás alkalmával éppen egy szovjet vendégkiállítást fogadtak a Légierő Múzeumában – egy életnagyságú Lunohod makett

Pontosan mit értesz ezeken a hatásokon?

Például a nem, vagy csak szinte beláthatatlan idő alatt lebomló műanyagok kivezetését a természetből, a környezetszennyezések elkerülését, a vegyszerek használatának alapos átgondolását, a hulladék-szemét jóval nagyobb arányú visszaforgatását, hasznosítását, a fegyverzetek – főleg a tömegpusztító és nukleáris eszközök – felszámolását és még jó pár, már évtizedek óta ismert károsító tényező visszaszorítását, megszüntetését.

Egyébként éppen az űrhajózás és űrkutatás esetében is kiemelten fontos lenne a kialakult űrszemét megfelelő kezelése – a meglévő törmelékek felszámolása, újabbak kialakulásának elkerülése. Vagyis először a házunk táján tegyünk rendet, és utána vessük a szemünket – pontosabban kiránduló, telepesítő vágyainkat – más világok felé.

Northrop „Gee-Whizz” kísérleti rakétaszán, John P. Stapp orvos-ezredes kísérleteinek egyik eszköze (National Museum of the USAF)

Az pedig egy „egész estés” kérdés lehet, hogy egyáltalán szükség volt-e és van-e akár a Hold, akár más égitestek emberes tanulmányozására. Önműködő és részben vagy egészen távirányított űreszközökkel éppen napjainkig (2019 első hete) már szinte hihetetlen eredményeket ért el az emberiség: például a New Horizons űrszonda a 2015-ös Pluto-elrepülés után egy tőlünk 6,6 milliárd kilométerre tartózkodó égitestről, az Ultima Thule kisbolygóról küldött vissza már kezdetben (kisebb felbontás) jobb minőségű felvételeket, mint hatvan évvel korábban a Hold túlsó felét elsőként lefotózó Luna-3 szonda!

Egészen elképesztő, hogy ezt az eredményt egy összesen 480 kg tömegű, „távirányítással” (ebből a távolságból több mint 6 órán át utaznak a rádiójelek!) dolgozó eszközzel sikerült elérni. Összehasonlításként: emberes programmal egyetlen személy számára csak a létfenntartást és alapkapcsolatot 8 és fél órára biztosító „űrséta” szkafander (Extravehicular Mobility Unit, EMU) 145 kg-ot tesz ki! Azaz méretekben, tömegben sokszorosan, költségekben pedig egyenesen hatványozottan többe kerül ember, emberek űrbéli tevékenységének biztosítása – emellett térben és időben meglehetősen korlátos feltételekkel.

A daytoni látogatás alkalmával éppen egy szovjet vendégkiállítást fogadtak a Légierő Múzeumában – szovjet űrruhák

13 éve repül a New Horizons – méretét egy zongorával szokták szemléltetni, a teljes elektromos rendszert működtető energiaforrás teljesítménye jelenleg kb. 200 Wattot tesz ki és az adatcserére egy 2,1 méter átmérőjű parabolaantenna szolgál. Ismételjük meg – 2,1 méteres antenna és tőlünk 6,6 ezerszer millió kilométer… Tehát már a jelenlegi „matek” és fizika is elég nagy sugárban kiszolgálja tudásvágyunkat.

A Naprendszer jelenleg ismert tagjairól már azért így is, eddig is elég sok adatot sikerült gyűjteni. Éppen ezek ismeretében túlságosan sok lehetőségünk nem lenne – pontosabban nincs -, ha döntenünk kellene emberek felszínre utaztatására. Az utazáshoz szükséges időtartamok problémáját most hagyjuk is figyelmen kívül. Űrruha – autonóm szkafander – nélkül sehol sem létezhetnénk. A jelenlegi technológiát hasznosító űrruhában a Mars, esetleg a Merkúr felszínén (itt elég szűk sávban) tudnánk hosszabb-rövidebb ideig vizsgálódni. Jóval fejlettebb, talán megvalósítható védőöltözettel szóba jöhetne még néhány jelenleg ismert kisebb hold felszíne.

A New Horizons felvételén a 2014 MU69 jelzésű kisbolygó, az Ultima Thule 28000 km-es távolságból – Foto: NASA/Johns Hopkins University Applied Physics Laboratory/Southwest Research Institute

A kérdés csak az, megérné-e a veszélyt és a kimondhatatlan költségeket. Én azok oldalán állok, akik igencsak határozott NEMmel felelnek.

 

Folytatjuk…

Balogh Bea

 

 

Hozzászólások