Kalandozások az olasz csizma sarkán – Puglia

Kalandozások az olasz csizma sarkán – Vannak olyan emberek, akik nyáron szeretnek a tengerparton pihenni, mert úgy tudnak kikapcsolódni, hogy úszkálnak a tengerben, és süttetik magukat a homokos vagy éppen sziklás parton. A nagy melegben nem is kívánkoznak műemlékeket, templomokat látogatni, kilátópontokra mászni, városokban csavarogni.

Októberi útibeszámolómat azoknak ajánlom, akik szeretik a mediterrán tengerpartot, de szeretnék megismerni a tájakat, városokat, az emberek életmódját, és nem utolsó sorban gasztronómiai élményeket is szereznének.

Október nagyon alkalmas arra, hogy a déli tájak felé vegyük utunkat. Ha szerencsénk van, akkor a hónap első felében még meg is mártózhatunk a tengerben, később pedig csodálhatjuk ragyogó napsütésben a gyönyörű kékséget, a mediterrán tájat.

Mi is így gondolkodtunk, amikor néhány évvel ezelőtt október végére az olasz Puglia régiót vettük célba. Ahogy ránéztünk a térképre, rögtön láttuk, hogy az autós utazás szóba sem jöhet, hiszen 1600 km-t nem szívesen teszünk meg egyvégtében, esetleg egy alvással.

De nem is kellett ezen különösebben gondolkodnunk, hiszen Budapestről Bariba egy órás repülési idővel jutottunk el egy fapados járattal, ott pedig autót béreltünk. Előre megterveztem az útvonalat, amit be szerettünk volna járni. Nem csillagtúrát, hanem körutat választottam, így kétnaponta más-más városban éjszakáztunk előre lefoglalt szállásokon. Azért is érdemes ezt az időpontot választani a csavargó természetű utazóknak, mert ilyenkor már nincs tömegturizmus, jobbnál jobb szálláshelyek között lehet válogatni igen olcsón.

Mi alapján választottam ki a látnivalókat? Adódott néhány olyan helyszín, amikről már olvastam, láttam ismeretterjesztő filmeket. Ilyenek voltak Alborabello a süveges házikóival és Matera sziklavárosa. Ezután megnéztem a tartomány Unesco világörökségi listáját, majd útikönyvek és az internet segítségével kiválasztottam a számunkra legérdekesebbnek ígérkező látnivalókat.

Először Barit és környékét ismertük meg. Bari a régió központja, fontos kikötő- és iparváros. Az óváros kis utcáiban, a városfal sétányain csavarogva kezdtük érezni az olasz települések hangulatát: a kőházakat, templomok sokaságát, az utca felé kiteregetett ruhák látványát. Első utunk a San Nikola székesegyházba vezetett, hogy az igazi Mikulás ereklyéi előtt tisztelegjünk.

Hogy miért? 1087-ben bari kereskedők arról értesültek, hogy a velenceiek el akarják lopni a törökországi Myrában őrzött Szent Miklós ereklyéket. Nyomban cselekedtek is, sikerült megelőzniük őket, és maguk orozták el a Szent földi maradványait. A templom a román építészet szép példája, Szent Miklós ereklyéinek őrzésére emelték.

A bazilika történelmének magyar vonatkozása is van. Nagy Lajos királyunk 1350-ben elfoglalta a várost, és egy ereklyetartót adományozott a templomnak, amikor köszönetet mondott Szent Miklós sírjánál a sikeres adriai-tengeri átkelésért.

A következő úticélunk észak felé vezetett, elsősorban azért, hogy megnézzük a titokzatos várat, Castel del Montét. Az Unesco világörökség részét képező várkastély egyáltalán nem hasonlít a középkori építményekre. Ekkor a Sziciliai Királysághoz tartozott a mai Puglia, görög nevén Apulia és Basilicata régió is.

II. Frigyes német-római császár, aki híve volt az okkultizmusnak és asztrológiának, ennek hatására nyolcszögletű várat építtetett. A belső kialakításában is a császár elképzelései érvényesültek. A misztikumot növeli, hogy vannak olyan elképzelések, miszerint II. Frigyes a Szentföldről magával hozta a Szent Grált, amit az egyik teremben helyeztek el.

Egy újabb nevezetes látnivalóhoz „átruccantunk” egy másik régióba, Basillicataba, hogy magunk is lássuk a néhány filmhez kiválasztott világörökségi helyszínt, Materát. Itt forgatták többek között Mel Gibson filmjét, A passiót. Ismert, hogy Észak-Magyarországon Sirok, Noszvaly és még néhány település térségében a homokkőbe vagy tufába vájt barlanglakásokban családok éltek még a 60-as években is. Nem volt ez másként Materában sem, annyi különbséggel, hogy a barlangok elé egy bejáratot építettek.

A mai város egy kanyon szélén, fennsíkon terül el. Mikor leparkoltunk és elindultunk a táblák irányába, amik a barlangváros felé mutatták a gyalogutat, a szakadék szélére érve – szemben a völgy felett – néhány barlangot láttunk. Ahogy a lépcsőn lefelé haladtunk, kitárult előttünk a völgy. Lélegzetelállító látvány fogadott: sok száz barlanglakás sorakozott egymás alatt, ezeket lépcsőkön, keskeny utakon lehetett megközelíteni.

Az egyik ilyen „házba” be is mentünk. Itt, ahogy már említettem, a 60-as években még lakott egy olasz család. Minden úgy maradt, ahogy elhagyták a lakást: felszerelt konyha, hálószoba a bútorokkal, és a barlang legmélyebb pontján az istálló. Akkor ezek a lakások a mélyszegénység szimbólumai voltak. De milyen a turizmus! Minden érdekességet megragad, hogy élményt adva bevételhez jusson. Sok barlanglakást szállodává alakítottak, hogy testközelből élvezzék a látogatók a hely kisugárzását.

A következő nagyon várt helyszín a trullók világa volt. Mi is ez a kissé varázslatos szó? Olyan süveges tetejű négyzetalapú házak, amiket durván megmunkált mészkőből építettek kötőanyag nélkül a 18. században. Alborabello városát felvették a világörökségek közé is, nem véletlenül. Mintha egy manóvárosba érkeztünk volna: ezernyi fehérre festett házikó sorakozott szorosan egymás mellett.

A város kialakulása Acquaviva grófnak, a terület gazdájának köszönhető, aki olyan házak megépítésére adott engedélyt, amelyeket könnyen le lehetett bontani, majd hamar felépíteni. Ezzel ugyanis kijátszotta a magas adót behajtó nápolyi királyság adminisztrációját. Számunkra még érdekesebb volt, hogy a környék kisebb útjait bejárva számos ilyen jellegű épületet láttunk, mint családi házak.

Az eddig látott városképek közül Lecce kilóg a sorból. Az óvárosban gazdagon díszített templomok, paloták sorakoznak, amiket jól faragható fehér leccei mészkőből építettek. A mi megszokott aranyozott barokk díszítésinkhez képest az ottani épületek szobrai, domborművei aprólékosan, díszesen faragottak, meghagyva a mészkő fehér színét.

A sok szép dél-olasz város közül még Ostunit emelném ki: a dombtetőre épült fehér város házai már messziről világítanak a ragyogó kék ég alatt.

Utunk során két tenger partját is érintettük, sőt mi több, sok-sok kilométeren keresztül gyönyörködtünk a messzi kékségben, a sziklás tengerpart látványában. Egy magaslatról megcsodálhattuk az Adriai- és a Jón-tenger találkozását.

Még egy különösen szép tengerparti élményünk volt utolsó szálláshelyünkön, Polignano a Mare városkában. A tengerparti sétány magasan a sziklákba vájva kanyargott mindig újabb és újabb arcát mutatva a tengernek és a part felé fecskefészekszerűen épült házaknak. A romantikus városkában felkerestük Modugno szobrát is, és elénekeltük a Volare ismert dallamát.

Nem kevesebb gasztronómiai élményben is részesültünk. A főétkezéseket mindig estére hagytuk, és igyekeztünk olyan helyeket keresni, ahová a helyiek járnak. Ilyenkor sosem csalódtunk: mindig kaptunk friss tengeri halakat, vagy éppen a környék nevezetes pasztáját, a „fülecske” tésztát. A finom vacsorát általában a ház borával öblítettük le.

 

Halas vacsora                                                                         Halpiac  

Olaszország mindig a kedvencünk volt, amit az októberi csodálatos utazásunk is megerősített. Nem lehet elfelejteni azt a sok-sok élményt, látványt, amit ez a kirándulás jelentett számunkra.

 

Korompai Mónika

 

A szerző kapcsolódó cikke