Száz esztendeje, 1926. július 14-én született Bede Anna költő és műfordító. Egy ugyanilyen szerkezetű mondattal vezettem be megemlékezésemet 11 nappal ezelőtt. Bede Anna mindössze ennyivel volt fiatalabb Rab Zsuzsánál… Akivel – szégyen, nem szégyen – olykor még manapság is összekevergetem. És talán nem is véletlenül! És nem átallom kimondani, talán legelőször és ráadásul mindkettejük centenáriumán, hogy ők – számomra mindenképpen – két női „ikercsillagok” (!) magyar irodalmunk egén. És lehet, hogy mégiscsak igazam van. Mindkettejük sorsában ott a fájdalmasan közös pont: a sajnálatos válások, és talán még az okok is hasonlítanak. Élvonalbeli műfordítók mindketten.
 
"Jobb részem nem enyész, szellemem él tovább..." - 100 éve született Bede Anna
 
És amikor már Bede Anna is ragyogó orosz-szibériai élményei soráról vall, akkor már szinte töröm a fejem: végül is melyiküknek köszönhetjük a bilinákat, a hősénekeket immár magyarul?! Mindennek teteje az, amikor Bede Anna megverseli, hogy 18 évesen ő a pápai piacon árult; és persze ki volt a pápai református kollégium diákja? Hát – Rab Zsuzsa. Ami mégis megkülönbözteti őket az én szememben/tudatomban is, az, hogy Rab Zsuzsa nem élt Vácott, míg Bede Anna életének egy érdekes szakasza és természetesen ihletője is az ott-tartózkodás. És Rab Zsuzsa nem írt táncdalfesztiválra szöveget; Bede Anna viszont igen. 1968-ban egy Wilschkó nevű zenész kellemes melódiájához talán az évjárat legszebb táncdal-sorait adta; én legalább ma is így érzem:
 
„Ez az egész, ez az egész, ez a gyönyörű teljes éj.
Ez a nehéz, ez a merész, lobogó szenvedély.
Nem a csillogó ködök a fák felett,
nem a hazug, a bőkezű képzelet.
Ezernyi rész veled egész, te vagy mindenem…”
 
E dalt különben Bencze Márta énekelte, ugyanaz, aki (Poór Péterhez hasonlóan, bár fesztiválon kívül) egyazon évben slágerré tette Havasy Viktor „Fekete vonat…”-ját…
Mind Rab Zsuzsának, mind Bede Annának legfőbb elválaszthatatlan társa volt a nyelv, a szó. Utóbbi költőnőnk talán még szemérmesebb volt azon szavak, kifejezések versbéli hangoztatásában, amelyek jóval túlmutattak leíró nyelvtani szerepükön, mivoltukon. De azért olykor akadhatunk effajta sorokra is a 83 esztendőt megért Bede Anna lírájában. Kétszeresen is tanpélda lehet az „Üdülőben” című miniatűrje:
 
„Levelem jött, azt írják:
a kisfiam egyre hív,
mert ezt a szót:
»elutazott«
nem érti még.
Nem baj! Megtanulja majd
pár nap alatt.
 
Egyszer az én apám
elment.
Azt mondták nekem:
»meghalt«.
És én ezt a szót
nem értem ma sem.”
 
Vagy idézhetünk a „Látogató”-ból, e talán rapszódiának nevezhető remekéből:
 
„[…¬] 
úgy kell ülni a meghasadt mélységek felett
mozdulatlan, szótlan, halkan venni a lélegzetet,
mert a szavak megzavarják az ős-harmóniát
midőn fölsejlik a tapasztalatokon-túli világ,
a búcsúzó száj köd-távolok nyelvét próbálva dadog,
bukásba sodornak a kipróbált emberi mozdulatok,
hisz megfejtetlen a pillanat,
melyben megnyílnak a vulkánok a betonpályák alatt.
[…]”
 

És most egy pár sornyi részlete Bede Anna „Ezeregyéjszaká”-jának:

 
„A Szahara halálos arcát
a beduin belevágtat a sivatagba
maga van a homokkal s a csillagokkal
s ha messziről jön valaki
nem tudja hogy barát vagy ellenség
úr vagy szegény – csak annyit hogy ember
ha ugyan ember – hisz hol az emberség határa
törökül arabul franciául hajladozunk
de akik egy nyelvet beszélünk
nem értjük egymást
 
Talán magyar vagyok […]”
Megérdemli figyelmünket az „Engedj el hazám” második fele is:
 
„[…]
Valahol idegen akarok lenni,
érthetetlen szavak és sorsok között.
Üljek olyan kőre, amit nem apáim
vére öntözött.
 
Prédikátor elődök dadognak szavaimban,
törökverő és kudarc ős nemzett…
Fáraszt, hogy benne élek fészkekben, vakondtúrásban,
és bennem a nemzet.
 
Most jöjjön a távol, hol idegen gyász lángol,
haragok mik nem bennem feszülnek,
emlékmű hol nem én haltam halált,
másokat vadító ünnep…
 
S mikorra majd az első szót megértem,
még míg nem jön utána ismerős özönnyi,
felfogom a jelt, mely az időben kelt,
s édes lesz visszajönni.”
 
Jó három és fél évtizede a költő és irodalmár Tóth Sándor ezt írta „Az időszerű Horatius” című esszéjében:
 
„[…] A Bede Anna hajlékony-szép fordításában megcsendülő versekből egy sajátságos európai szellem sugárzik, amely a magyar humanizmust s a későbbi századokat is átjárta. […]”
A nagy latin költő talán legismertebb lírai verse az „emlékmű-állító” „Exegi monumentum…”. Ennek „Non omnis moriar” tételét Bede Anna a címünk idézte mondattal adta vissza: „Jobb részem nem enyész, szellemem él tovább…”
 
Hisszük: a száz éve született költőnőről is elmondható ez; mintegy önmaga utóéletét is beleírta. Olvassuk föllelhető köteteit, győződjünk meg e szép mondat igazáról!
 
 
Holczer József