A LÉGY

Verejtékben fürdött, mikor kábultan felébredt. Nagyon nyomasztó, rossz álma volt. A légy… A legyet látta megint. Az utóbbi években megint gyakrabban jelentkeztek ezek az álmok.

Az 1956-os októberi nap, torzultan ugyan, de lényege mindig ugyanaz volt. A tömeg, a tömeg moraja. Emberek, s ő közöttük, mint kamasz gyerek. Azután a tömeg zúgásán túl valami távoli zümmögés, mintha légy röpködne a közelben, de a zümmögés rohamosan erősödött, vad zúgássá változott, s már ott is volt a gép, lecsapott, tüzet és csattanásokat okádott. Sokan felordítottak, sokan elestek, vakon rohangáltak. Ő ott volt közöttük, még fel sem fogta, mi történt, valaki meglökte, rádőlt, nagy testes férfi lehetett, felborította, elesett. Azután nem sok mindenre emlékezett.

Úgy érezte, kevés levegőt kap. Meleg, súlyos testek feküsznek rajta, mellette. Valami ragacsos, émelyítő szagú dolog lepi el arcát, szája szélét, kezét. Nem tudta, hogy vér, embervér. Másodpercekig tartott az egész. Azután kisebb mozgolódás támadt. Ő is megmozdult, megpróbált előmászni a testek alól, s felállni. Sikerült.

Ruhája mocskos volt és ragacsos a vértől. Mielőtt felállt, látta a férfi arcát, aki felborította. Néhány centire volt az ő arcától, pöffedt volt ez az arc, szája nyitva, mintha kiáltani szeretne. Szemei is nyitva voltak. Nagy kék szemek voltak, de már tompa fénnyel, hidegen néztek. Egy halott szemei voltak. És az egyik szemén egy légy mászott keresztül. A légynek piros vércseppek lepték el a szárnyait. Ő így látta akkor, és a kép megmaradt benne. Másra is emlékezik. A plébános úr templomi zászlókat tépett szét, hogy legyen mivel bekötni a sebesülteket. Sok volt a sebesült. Halottak is hevertek sokfelé.

A kép harmincvalahány év távolából már fakul, de egyes részei élesen bevésődtek emlékezetébe. A légy! Amint mászkál a halott kék szemén és vérharmatos a szárnya! Ezt olyan közelről látta, hogy a légy szinte óriásnak tűnt akkor.

Azután minden elcsitult. A halottakat eltemették, a sebesültek úgy-ahogy felépültek. Apja is köztük volt, életben maradt, de egyik lábát amputálni kellett. De a gyerekeit felnevelte. Bátyja is, ő is tanult. Kemény és szorgalmas fickó volt mindkettő. Belőle is férfi lett. Dolgozott, megnősült. A menyasszony szép volt, csendes, szemérmes és szerelmes. A lakodalom vidám volt, gazdag, örömteli. A nászéjszaka gyönyörű, boldog órák lángolása.

Hajnal felé a férfi elszundikált, boldogan, kissé mámorosan. Az új asszony hozzábújt, és óvatosan simogatta az arcát. Lágyan a szeméhez ért, akkor valami borzalom történt. A legyet látta álmában, jött feléje a légy, jött feléje, a szeme felé. A légynek véres volt a szárnya, és amint közeledett, mind nagyobb és nagyobb lett, végül egészen óriási szörnyeteg volt már. Felordított, karjával nagyot csapott, amint rémülten feldobta magát álmában. Keze a kicsi asszony arcát érte hatalmas erővel. Akkor teljesen felébredt. A kis nő ott zokogott mellette, arca csupa vér és zúzódás volt.

És éltek, dolgoztak, gyermekeik születtek. De igazi családi élet, igazi boldogság soha nem alakult már ki. Egyszer valami csinált ürüggyel munkahelyi irigyei feljelentették. Nem volt bűnös, munkáját mindig becsülettel, tiszta lelkiismerettel végezte. Nyomozás folyt ügyében, bírósági ügy lett belőle. Ügyvédet nem fogadott. Kirendelt védője volt, lelkes, agilis fiatalember. Látta, hogy védence teljesen tiszta, ártatlan a terhére rótt dolgokban. Biztatta, csak mondja a tárgyaláson az igazat, és ne kíméljen senkit. A tárgyalásra nyugodtan ment, tudta, igaza van, nem bűnös.

Szép, kora tavaszi idő volt. A tárgyalóterem ablakán beragyogott a napfény, mintegy glóriába foglalta a bíróság tagjait. Az elnöklő bíró középen nagy darab, rózsás piros arcú, kopasz férfi, jóindulatú tekintettel nézegette a vádlottat. Kérdései rövidek, világosak, egyszerűek voltak. Aztán az ügy kényesebb vonatkozásai kerültek szóba. A tárgyalóteremben csend volt, a bíróság és a gyér számú közönség lélegzetvisszafojtva figyelt. A nagy csendben egy légy zümmögött valahol a teremben.

Perdöntő kérdésre került sor. A bíró, mintegy figyelmeztetésül, felemelte jobb kezét, mutatóujja felfelé állt. Kézfejének bőre a napsugártól rózsaszínben játszott. A kérdés elhangzott, a vádlott pillanatnyi gondolkodás után szóra nyitotta száját. Ebben a másodpercben egy légy szállott a bíró kézfejére. A kintről besugárzó fényben szárnyai vörösen csillogtak, mintha vér pettyezte volna be. A vádlott elsápadt, arca zöldes fehér lett, annyit tudott kinyögni: „A légy!” – és a következő pillanatban összeesett. Tompán puffant a padlón, feje valaminek neki ütődött, élesen csattant.

Riadalom támadt, a hallgatóságot kiterelték. Orvost hívtak. Az idős orvos, nagy tudású, sokat tapasztalt szakember, nem tudta magához téríteni. Mindent megpróbált, amit lehetett. Végül is mentőt hívtak, közel volt a mentőállomás, perceken belül jött a kocsi. Kórházba szállították. A tárgyalást bizonytalan időre elnapolták.

A beteg intenzív osztályra került, napokig nem tért magához. Mindent megtettek, amit lehetett. Injekciók, infúzió, állandó megfigyelés, őrzés. Végül is sikerült talpra állítani. A belgyógyászat semmi eltérést nem tudott kimutatni a korának megfelelő egészségi állapottól. Mikor járóképes lett, idegosztályra került. Lépése bizonytalanná vált, kezei reszkettek, szeme vibrált. Nem beszélt. Ha kérdezték, röviden és bizonytalanul válaszolt. Az ideggyógyászok sem tudtak vele mit kezdeni. Számtalan konzílium után is tanácstalanok voltak. Alapjában véve csendes, jóindulatú beteg volt, az osztályon szerették az orvosok, az ápolók és a normálisabb betegtársak. Szabadon járhatott.

Sokat üldögélt a kórház gyönyörű parkjában egy padon, nézte a virágokat, a bokrokat. A pad egy hatalmas öreg platán alatt állott védett helyen. Más nemigen ült oda, tudták, a pad az ő törzshelye. Ha repülőgép húzott el a város felett, olyanko
r közelebb húzódott az öreg fa törzséhez. Ajka hangtalanul mozgott, talán imádkozott. Lehet, hogy nem is fogta fel egészen, hol van, mi van vele, miért van itt.

Ez a nyár szelíd, szép időt hozott, minden virult, s az ő egészsége is helyreállt lassan. Gyermekei tanultak, kollégiumban laktak, felesége tette a dolgát. A családból ritkán látogatták, idegenül néztek rá. Ő csendesen, közömbösen fogadta őket. Szót váltani vele alig-alig lehetett. A régi ügy lezárult, a hatóságok megtalálták az igazi vétkeseket, őt értesítették, hogy az eljárást megszüntették ellene. Ezt is közömbösen fogadta. A kis ügyvéd intézte az ügyeit minden díjazás nélkül. Sajnálta a szerencsétlen embert.

Mikor úgy-ahogy felgyógyult, felesége elvált tőle. Félt az idegbeteg embertől. A nagy szerelem elszállt, szeretet sem maradt, talán némi sajnálat volt még. Régi munkahelye, cége megszűnt a politikai változások következtében. Az új tulajdonosnak nem volt szüksége tudására, munkájára. Pedig talán a munka visszahozta volna az életbe. Végkielégítést kapott, elég szép összeget. Az ügyvédnek volt ismeretsége a városházán, s valahogy kijárta, hogy a végkielégítésből kis garzont kapott csendes helyen, kertes, fás zöldövezetben. A folyó is közel volt, el lehetett sétálni, a lassan hömpölygő vizet nézni. Ez mindig megnyugtatta, csendes békét terített megviselt idegeire.

Kezelőorvosa kezdeményezésére kérte egészségi állapotának változása, romlása miatt leszázalékolását. Sok-sok hercehurca, orvosi vizsgálat, bürokratikus buktatók után megkapta a végzést. Elég tűrhető járadékot állapítottak meg. Élete immár sínen volt, ha vakvágányon is. Volt lakása, némi jövedelme, nyugodt környezete. Időnként felkeresték szépen dekorált idős hölgyek, apró nemzetiszínű ajándékokkal. A régi daliás idők egyik hőse lett. Csak olyan kicsi hős, mert előmászott a hullák alól. Nagyobb hős lett volna, ha ő is ott pusztul. Most lenne egy szép síremléke. Vajon melyik ér többet?

Teltek az évek, élt nyugodt magányában kertek, fák, virágok között. A léggyel már régen nem találkozott. Hajnalban volt az a rémes álom, de miután lezuhanyozott, járt egyet a kertben, megnyugodott. Lesétált a folyóhoz, a víz látványa derűvel töltötte el. A Tisza-parti táj magába ölelte, egybeolvadt vele. Így élt, éldegélt. Közeledett ötvenedik születésnapja.  És újra jött egy október 27.

Enyhe napsütéses őszi délután. Szobájában üldögélt az asztalnál. A forradalomról olvasott valami könyvben. Az ablak nyitva volt. Ferdén tűzött be a langyos napsugár. És bejött az ablakon a LÉGY! Leszállt az asztalra. Az ő keze ott feküdt az asztalon a nyitott könyv mellett. Ökle félig nyitva hevert. Három ujja csukva. Mutatóujja előre nézett. A légy leszállt. Megállt az asztal közepén. Két első lábával megmosakodott. Azután kissé közelebb jött. Ő nézte, a légy nézte öt. A légy megint közelebb került. Ő nem mozdította a kezét.  A légy még közelebb jött. Biztos, hogy nem az ’56-os légy volt, de ugyanúgy nézett ki. A légy közelített, majd felmászott kinyújtott mutatóujja körmére. A szárnya nem volt piros, nem volt véres. Egyszerű kis őszi légy volt, öreg, szürke, hétköznapi légy, mint ahogy az ember egyszerű kis szürke, őszi emberke. Nézték egymást.

Az ember sóhajtott egy nagyot: „Eridj pajtás, röpködj még egy kicsit, úgyis jön az ősz és a tél. Elpusztulunk, éltünk, voltunk, elmegyünk.” Megmozdította a kezét, a légy felröppent, nem tudni hová, talán kiment, talán bent talált egy zugot.

Ő odaállt az ablakhoz, elnézett a Tisza felé. Vörös volt az ég alja, mint forradalmak idején a városok és falvak utcái és az emberek szíve.

Hozzászólások