Ismét felfedeztem fontosságukat, és megerősödött bennem kapcsolatteremtő képességem pozitívuma. Annak felismerése, hogy ez egy régóta meglévő és engem meghatározó tulajdonságom, mellyel egyre inkább szeretnék élni.

A héten egy olyan könyvecskét olvastam, ami a kapcsolatokról szól, ember- és Istenkapcsolatokról. Négy szlovák keresztényről, akik a huszadik század folyamán életüket adták másokért. Mindannyian betegségben haltak meg, melyet méltósággal viseltek. Szenvedéseiket közösségükért ajánlották fel, a világ számos pontján élő társaikért.

Ezek a társak a legnagyobb fájdalmaikban sem hagyták magukra őket. Gondoskodtak róluk, virrasztottak mellettük. Szerették egymást és érezték, hogy a köztük lévő szeretet csodákra képes. Például – ezt már én teszem hozzá – közelebb hozza a magyarokat a szlovákokhoz, előttem legalábbis ez a lehetőség is feltárult.

Feleségem és fiaim is aludtak, amikor „Az emigráns és barátai” utolsó sorait olvastam, tehát nem a rájuk jutó időből vett el. Naplóm, ahová a Hegymenet vázlatait írom, az alábbi Simon Andrástól származó szövegrésszel kapcsolódik ide: „Isten nem tolakodó. A benned lévő űrt csak úgy tölti be, ha kívánod és magadba hívod Őt. Vágyakozás nélkül nincs élő kapcsolat”.

Újpest, 2013. április 7.

Hozzászólások