Habár megismerkedésünk óta tudtuk, hogy mindketten legalább három gyereket szeretnénk, mégis ez a mondat szembesített igazán az események tényleges mivoltával. A harmadik ránk bízott képmás ugyanis több, mint egy szám a sorban, és nem eggyel több, mint az előtte lévő.

Az élet ilyen formájú igenlése azon a józan számításon is messze túlmutat, miszerint társadalmunk számbeli gyarapodásához legalább átlagosan 2,1 csemete szükséges családonként. Három királyfinál és/vagy királylánynál a két szülő figyelme megoszlik a csöppségek között. A róluk való gondoskodás, a velük való foglalkozás sok erőt, energiát igényel.  A szülőknek szükségük van a hitre és a hozzátartozók, barátok támaszára.

Jómagam mindkét támogatói fokozatot természetesnek és nélkülözhetetlennek tartom, máskülönben ideg- és fizikai roncsokká válunk. Úgy érzem, kezdem megérteni azokat, akik társas magányukban (értsd: segéderő nélkül) megállnak egy vagy két darab „tehernél”, mert lássuk be, sok gond van velünk, emberszabásúakkal – ezúton is hangos köszönet a mellettünk lévőkért!

Az a társadalom azonban, amelyik nem a boldog családi életet hirdeti és erősíti minden rendelkezésére álló békés eszközzel, az saját magát sorvasztja el. Azok a (nagy)szülők, akik játszanak és beszélgetnek gyerekeikkel, unokáikkal, a jövőt építik, sokkal komolyabb léptékben, mint gondolják.

Újpest, 2013. augusztus 5.

Hozzászólások