Hat fénylő pont az éjszakában – Braille 200

Braille 200 – Az MVGYOSZ 2025-ben egész éves programsorozattal ünnepli a Braille-írás bicentenáriumát. Az alábbiakban  a szövetség állandó kolumnistája és hangoskönyv-szerkesztője, Iván Péter mesél a pontíráshoz fűződő bensőséges viszonyáról.

Hat fénylő pont az éjszakában – Braille 200

Harminc évesen tanultam meg Braille-ül. Már akkor megmondták, hogy soha nem fogom elérni a született vakok olvasási sebességét, akik első általánostól gyakorolják a pontírást-olvasást. Csakugyan: egy Braille-oldalt két évtized mindennapos edzése után sem tudok tíz percen belül kibetűzni. Ehhez járul még, hogy „csőlátó” vagyok, azaz kizárólag bal mutatóujjam begye érzékeli megbízhatóan a pontokat. Emésztő irigységem övezi azt a kolléganőmet, aki azt állította – sőt be is bizonyította! – hogy a kislábujja hegyével is remekül olvas.

Az éjjeliszekrényemen mégis mindig legalább két pontírásos kötet hever. Más nem is igen fér már el ott, hiszen ezek legalább A/3 méretű, jó vastag fóliánsok, némelyik puszta kézben tartásához is fizikai erő kell. Nem tudok úgy elaludni, hogy ne rágjam át magam egy-két oldalon, de néha napközben is fellapozom a kötetet, olvasok pár sort, megkeresem, hol a fejezet vége, mennyi van még hátra. Betűéhség.

Mit tud a Braille, amit a hangoskönyv nem? Illata van, de legalább szaga, kiterjedése, súlya, anyaga: valódi. És jólesik néha, ha teljes mértékben tisztában vagyok a szerző grafikus szándékaival. Nagy felismerés, hogy a „Homo Faber” verssornyi bekezdésekre van tördelve, Konrád György Látogatójának ellenben minden fejezete egyetlen szövegtömb; nevetésre ingerel pár meglepő helyen felbukkanó pontosvessző, elgondolkodtat néhány zárójel. Sok író lebukik Braille-ben: az elmélyült olvasás során kitűnnek szóismétlései, pongyolafogalmazása, elnagyolt gondolatai. Persze az ellenkezője is igaz: akit hangoskönyvben nem becsültem sokra, annak papíron remekül működhet a prózája.

A Braille-ben nincsenek különböző betűtípusok, a hat pont nemzetközi szabvány szerint mindenhol ugyanolyan méretű. Némi tipográfiai élvezetre azonban a vak könyvmolynak is nyílik alkalma: itt vannak a könyvtár kézzel írt régi kötetei az alig kisilabizálható betűkkel a felpuhult papíron; a Braille-írógépen lekopácsolt, feszesen kötött kolosszusok; a leginkább irodaszerekre emlékeztető spirálozott kiadványok a nyomdából, olyan éles pontokkal, hogy beléjük fájdul az olvasó ujjbegye…

Nekem kell a Braille, kell ez a taktilis, testközeli kontaktus az irodalmi szövegekkel. Akkor is, ha három hét alatt olvasom el az „Iskola a határon” első kötetét – és hátravan még tizennégy. Akkor is, ha ormótlan ikeás szatyorban kell hazacipelnem szellemi táplálékomat a könyvtárból, és lerugdosnak miatta a villamosról: megharcolok érte bárkivel!

De tudom, hogy kihalófélben a fajtám, a fiatalok nem olvasnak pontírásban (sem). Nem baj, a kultúra egyre gyorsabban süllyedő hajóján már csak ballaszt a sok vaskos kötet. Mi pedig – maréknyi bizsergő ujjbegyű braillista – úgyis kitartunk a végsőkig.

Ha egyszer majd megáll a kezem az oldal alján, Braille-ben szeretnék újjászületni. Legyek mondjuk egykötetes verseskönyv a lipcsei Deutsche Zentralbücherei ragyogóan tiszta, hatalmas Braille-könyvtártermében, csillogó lapokkal, kristálytiszta szedéssel, széles margókkal, fedelemen síkírásos címkével a pályakezdő költőnő nevével és az egyszavas kötetcímmel. Várakozzak sok-sok évet a polcon, aztán rakjanak kofferbe és indítsanak útnak a könyvtárosok egy látássérült irodalombarát felé, aki elalvás előtt talán, bárcsak, végigsimogatja majd pár soromat.

Hat fénylő pont az éjszakában – Braille 200

Iván Péter

Forrás

Hasonló cikkeink