A jakabszállási Szabóné Harkai Erika Zúgolódás nélkül című írásával megosztott III. helyezést ért el a Rád hagyományozom nagyszüleink bölcsességét… című, több településen átívelő történetírói pályázaton. A megmérettetést a nyugdíjasok körében írták ki a Nők a Nemzet Jövőjéért Egyesület tagjai, a Bács-Kiskun Megyei Család, Esélyteremtő és Önkéntes Ház, valamint a Fülöpjakabi Faluház munkatársai.

A Montázsmagazin felajánlotta, hogy a legjobb pályaműveket közli, hetente egyet. Most Harkai Erika szép írását olvashatjuk a nagymamájáról: Zúgolódás nélkül.

zugolodas nelkul

Középen Harkai Erika, amint Rádi Melindától átveszi a díjat

Zúgolódás nélkül

 

„Tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok és alázatos szívű és megnyugvást találtok lelketeknek.” Máté 11:29

Életem legfontosabb tanulságait drága nagyanyám példája nyomán kaptam. A legbékésebb, legtürelmesebb, legszelídebb, legalázatosabb nagymamámtól. A nagymamám, Harkai Józsefné Oláh Mária 1898-ban született. Fiatal lányként átélte az első világháborút, a nagycsalád mellől az édesapja bevonulását, az otthon maradottak létfenntartó küszködését, szenvedését. Túlélték 1919-ben a románok bejövetelét, garázdálkodását, birtokuk kirablását.

Az 1940-es háborús években már házasként élte meg fiai frontra vezénylésének fájdalmát, időközben itthon a fiatalasszony lánya és annak kislánya viszontagságos halálát, elvesztését. Két fiatalabb testvére odavesztek a háborúban, egyik öccse, Sándor a Don-kanyarnál, a másik öccse, Illés a hadifogságba menő út során. Sohasem tudták meg, mikor s hová tűntek…
(Nekem sikerült a mostani internetes kutatóprogramok segítségével. )

Édesapám hosszú éveken át hadifogságban sínylődött, miközben egyetlen sort sem tudtak egymásról. Mindent ki kellett bírni!!! Túlélők ivadékai vagyunk, hiszen felmenőink túlélték a tatárdúlást, a török rabigát, az osztrákot, az oroszt, a kommunizmust és az ateizmust…

Temérdek sóhaj, könny, imádság mellett nagymamám csak dolgozott hűségesen, szolgálta a családját, népét, Istenét. Imádkoztak és dolgoztak. Nem múlt el vasárnap templom nélkül, nem múlt el nap imádság nélkül. Alkonyattájt, munkája végeztével kis sámlira kuporodott, ölében a Szentírással. Olvasgatott, imádkozott, elmélkedett.

Imádság nélkül nem múlt el nap, reggel azzal kelt, este azzal feküdt. Ha nála aludtunk, láthattam, hogy hajnalban már fölkelés előtt az ágyban ülve imádkozott, este lefekvés után szintén már az ágyban ülve imádkozott. Én oly korban nőttem fel, az 50-es, 60-as években, amikor csak a nagymamám példáján láthattam: mit jelent a hívő élet, milyen nagyszerű erőforrás a hit.

Ez csak később, már felnőttként hozta meg a gyümölcsét számomra. 38 éves koromban tértem meg, és fogadtam el az Úr Jézus követését. Nagymamám példája sokunk példája lehet. Azt a türelmet, azt a szelídséget példázta, amelyről Jézus is tanít bennünket, a szent egyszerűséget és a szolgáló szeretetet.

Nagyanyám szegény egyszerű tanyasi asszony volt, de nem volt olyan koldus, ki ha betért a házához, meg ne vendégelte volna egy tányér étellel. Majd egy kis útravalóval bocsátotta el, egy garabó krumplival, babbal, ami éppen adódott a háznál. Nagymamám legendás türelme nehéz természetű nagyapám mellett, de bárki emberfia esetében is megnyilvánult.

Hagyd rá fiam, gyere és csináljuk! Ez azt jelentette, ne vitatkozzunk pityókos emberekkel, hanem gyerünk és tegyük a dolgunkat. Valóban „látástól vakulásig”, azaz pirkadattól napnyugtáig fáradhatatlanul, szorgalmasan dolgozott, a legnagyobb hőségben, a legnagyobb kánikulában sem pihent, ernyedetlenül dolgozott, élete utolsó napjáig szorgoskodott.

Mikor már közeledett a 90. életévéhez, készülődött hazafelé a mennyei Atyánkhoz. Fiam, de jó nekem, már én hazafelé tartok… De mi lesz veletek…? Mostanában már nekem is eszembe jut, de jó nekem, én már hazafelé tartok. De mi lesz veletek? Adja Isten, hogy őrizzen, óvjon, védjen, és ha itt az ideje, békességben hazahívjon. Azzal a békességgel, ahogy csak a hívő ember tud hazamenni a Teremtőjéhez.

Én láttam nagymamámat meghalni, életem legszebb élménye volt… Mellette ülhettem, foghattam a kezét, és két sóhaj után átadta lelkét a Teremtőjének. Arcára mennyei fény költözött, tudtam, hogy hazaérkezett. Ez az élmény megmaradt bennem örökre, és ezzel az örömmel tudom szemlélni, hogy aki elment, az csak a horizont túloldalára ment át. Szemeinkkel már nem látjuk, de lelki szemeinkkel látjuk, szívünkben őrizzük őket.

Mit tanultam még nagyanyámtól? A „szent egyszerűséget”. Mindig volt ennivalónk, mindig volt fedél a fejünk felett. Ő mindig, a legegyszerűbb körülmények között is megelégedett volt, zúgolódás nélkül élt. A legnehezebb sorscsapások közepette is zúgolódás nélkül tette a dolgát. Nyugdíjas sosem volt, de nem éhezett, nem fázott, se nem nélkülözött, sőt ő segített másokat. A családokban akkor is gondoskodtak az idősek betevő falatjáról, a mindennapi kenyerükről, és nem az államtól „lesték-várták” a segítséget. A régi emberek ezt még tudták és megélték.

Nagymamám halk szavú, egyszerű asszony volt. Mindig csak szépet és jót tudott mondani. Sosem láttam indulatosnak, talán nagyritkán „a nehézség vigye el!” – ez volt a legdurvább, amit tőle hallhattunk. Ami a szívünkben van, a szólja a száj, nagymamám szíve teli volt szeretettel, türelemmel és jósággal, a szájából is csak ugyanezt hallhattuk.

Egyszerűség, a szent egyszerűség vezette őt, ezt példázta, ezt tanította nekünk is.
Eszerint igyekszem én is élni az életemet.

Egyik napon a lánya, az én nagynénikém, – aki ugyanezen alapelvek szerint élte az életét – nálunk volt látogatóban. Épp a konyhaasztalról pár szem morzsát sepertem a markomba, és egy jól irányzott mozdulattal a szemetesbe dobtam. Megdorgált. Kenyérmorzsát kidobni!? De hiszen azt a tyúkoknak adjuk! Elszégyelltem magam az oktalanságom miatt. Eszembe jutott drága nagyanyám, igen, tényleg, a morzsát a tyúkoknak adjuk…

És eszembe jutott az is, hogy az iskolában, ahol évtizedekig dolgoztam, hogyan vérzett a szívünk azon a pazarláson, vagy inkább nevezzük a nevén: pocsékoláson, hogy nemhogy morzsákat, hanem egész zsemléket, drága finom szalámis kenyereket, uzsonnákat, egész doboz tejeket, joghurtokat dobtak ki egyesek… Ha rajtakaptunk valakit, természetesen szóvá tettük, de mostanában ez a trendi, ez a pazarlás. Én inkább azt mondanám, tékozlás…

Milyen fájdalmat okozunk a Teremtőnk szívének, mikor még a mi szívünk is összeszorul a tékozlás látványától. De ne adja a Jóisten megérnünk, hogy a szomszédban dúló háború hozzánk is elérjen, bár annak hatása, ami már nálunk is érezhető, megtaníthat bennünket megbecsülni a kicsit, a kevesebbet.

Megelégedettnek lenni egyszerűbb körülmények között is. Ha van mit enned, ha van mit felvenned, ha van fedél a fejed fölött, kérlek, ne zúgolódj! Inkább adj hálát Istennek az életedért!

zugolodas nelkul

Weninger Erzsébet értékeli Erika írását

 

Harkai Erika

 

Kapcsolódó cikkünk:

Polyák Mátyásné közkinccsé teendő bölcsességei

 

 

Hozzászólások