Egy csavaros fantasy regényt szeretnék ajánlani az olvasóknak, amely az utóbbi időben igencsak a szívemhez nőtt, és minden gondolatomat lefoglalja – valószínűleg azért, mert én írom…

A nevem Hargitai Ági, az Eötvös Loránd Tudományegyetem kommunikáció, illetve kreatív írás szakos hallgatója vagyok. Évek óta foglalkozom írással, eddig novelláim jelentek meg, idén azonban kellőképpen érettnek tartottam magam ahhoz, hogy belekezdjek valami nagyobb hangvételű írásba.


Így született meg a Gödörben című írásom, mely, bár egyszerű kilenc oldalas novellának indult, kinőtte magát. Ma már húsz fejezeten vagyok túl, a történetet folyamatosan publikálom a blogomon. Az utóbbi időben többen tanácsolták, hogy ha elkészülök, keressek neki kiadót. Addig azonban minél szélesebb körű olvasóközönséggel szeretném megismertetni a történetet, melyet a visszajelzések alapján több ember is megszeretett.

A Gödörben a young adult (fiatal felnőtteket célzó) fantasyk körébe tartozik, ennek megfelelően fordulatos, izgalmas, esetenként komolyabb témákat feszegető mű, könnyed stílusban. Főhőse, Abbey Kinsey, aki a családi nyaralás során eltéved Nicaragua egyik erdőjében, és egy olyan helyen köt ki, amely nem az, aminek látszik… Őrült indiánok akarják megszerezni az állításuk szerint kék vérét, folyamatosan menekülnie kell, a világ egyfolytában változik, és az egészet egy ismeretlen erő tartja össze. Abbey szerencséjére akadnak olyan emberek is, akik őt segítik, így a lány, aki haza akar jutni, egyszer talán elérheti a célját. Ehhez azonban mindenképpen rá kell jönnie, mi mozgatja ezt az ismeretlen világot – és hogyan tudják kijátszani.

 

Csavaros történet, fantasztikus elemekkel, némi romantikával és hatalmas jellemfejlődésekkel fűszerezve. A regény főhősnőjének változó stílusából az alábbi idézetek adhatnak ízelítőt:

 

„Mr. Bennet rám mosolyog. Leginkább egy farkasra emlékeztet, és nem mondhatnám, hogy ez a gondolat megnyugtat. Bár azt hiszem, nagyobb gondjaim is vannak most Bennet vigyoránál. Mondjuk az immár kezében lévő kés, vagy az, hogy a nyakamat célzatosan az asztal közepén lévő tál felé kezdi nyomni. Felfedezem, hogy sötétvörös a belseje, és nem igazán lep meg.”


„– Nem tudom, melyik hotelről beszél, de végső soron egy olyanból kerültem ide. Nem mondhatnám, hogy sokat értem vele, jobb lesz, ha maga is gyorsan elfelejti.

– Dehogy felejtem el! – zárkózok fel mellé, és látom, hogy elmosolyodik.

– Nocsak.

– Ott felszolgáló van, takarítónő, légkondi és medence!

Nem egészen egy nappal ezelőtt még gyűlöltem azt a helyet. Azóta ez átértékelődött. Ott legalább nem próbáltak megcsapolni.

– Nos, itt én szoktam takarítani. De most, hogy így megmentettem az életét, átveheti tőlem ezt a nemes feladatot – mondja, és könnyedén felszökken a verandára.

– Hülye leszek! Juttasson haza, és az apám annyi pénzt ad magának, amennyiből tíz takarítónőt is fizethet magának! – követem vadul gesztikulálva.

Az ajtóban megfordul, megragadja a karjaimat, és megráz.

– Itt nem ér semmit a pénzével, Miss Kinsey. Ez egy olyan hely, ahol senkit sem érdekel, ha letörik a körme, sőt egyesek élveznék is a dolgot. Rémisztő, visszataszító, sötét hely ez, ahonnan nincs szabadulás. Érti? Nem. Fog. Kijutni. Innen. Most pedig döntse el, hogy velem marad, és visszafogja a macskanyávogását, vagy elkotródik a közelemből, és vállalja, hogy azok az őrültek megszabadítják a vérétől. De ezt a hisztit nem fogom elviselni, sem a beképzeltségét. Megmentettem az életét, és még meg sem köszönte.”


„Szótlanul áll, és nézi, ahogy röhögök. Megpróbálom abbahagyni, de nehezen megy. Itt vagyok a családi nyaralásomon, egy gödörben, a szüleimtől, a tesómtól és a szállótól elválaszt egy magas fal, egy csapat őrült indián és a megmentőm, aki úgy tűnik, még kergébb, mint az indiánok. Meg akarnak ölni, és a ruháim miatt kell aggódnom, mert átkozottak. Hogyne.”

 

„– Ez egy hosszú történet. Igazán kifejteni csak biztonságban szeretném. Már a tábor közelében vagyunk. Elégedjen meg a kedvemért annyival, hogy ez a hely átkozott. És minél több dolgot fogad el tőle, annál átkozottabb lesz maga is. Elveszíti a jellemét, a Gödör lassan felemészti magát, a sajátjává teszi, átformálja, hogy megfeleljen a kis játékainak. Magából táplálkozik.

– Úgy beszélsz erről a mezei Gödörről, mintha tudata lenne.

– Mit gondol, miért viselkednek ilyen furcsán ezek az indiánok? Mindenekelőtt Bennet, az angolruhás pávián.

– Engem inkább egy farkasra emlékeztet.

– Most már hisz nekem?

– Nem is értem, mire akarsz utalni.”


„– Szóval… Hajtóvadászat, indiánok meg vérszomj – veszek egy nagy levegőt, miközben összegzem az elkövetkezendő napokat.

– Igen – válaszol Ray. – De mondom, itt biztonságban vagyunk, csak ne hagyjuk el a házat és a kertjét.

– De én el szeretném hagyni! – csattanok fel. Érzem, hogy elönt a pánik.

Mély levegő, be-ki, be-ki, ahogy tanultam. Be-ki.

Hiányzik a régi életem. Az, ahol normálisan beszáríthatom a hajam, van egy franciaágyam, az e

mberek kedvesek velem, és mellesleg senki sem akar megölni. Nem úgy, mint az utóbbi hat napban.

Be-ki, be-ki.

Saját szoba, körömlakk, család, csókok, könnyed, gondtalan élet.

Be-ki, be-ki.

Gyilkosok, kígyók, vér. A szüleim talán már kerestetnek… Vagy elindultak haza!

Be-ki…

Ray szembefordul velem, megragadja a vállaimat.

– Nyugodjon meg, Miss Kinsey.

Be-ki, be-ki.

– Próbálok – fújok ki egy újabb adag levegőt. – De elég nehéz így, hogy… Én csak…

Nem tudom, Ray mit láthat az arcomon, de felkiált.

– Ne, Miss Kinsey!

– … haza akarok menni!

Megjelenik a szobám képe a fejembe, halvány barackszínű falaival, a poszterekkel, fotókkal a haverjaimról és Josh-ról. Hirtelen éles fájdalom hasít a szívembe, összegörnyedek, könnyek szöknek a szemembe.

– Ne – nyögöm ki. – Mi ez? Miért történik velem ez?”


„A fák között áll. Haja rövid, szőkés-barna, fél fejjel magasabb, mint én, ráadásul az utóbbi hónapokban jelentősen megizmosodott, nem egy lány kezdte el csorgatni utána a nyálát az osztálytársai közül. Mondtam én apámnak, hogy jót fog tenni neki az a foci. Szereti is, a focisták lazák és bulizósak, ráadásul könnyen becsajoznak, hiszen nem lúzerek.

Nevetve odafutnék hozzá, de az öcsém megfordul, és rám néz. Én ijedten felkiáltok. Arca véres, eltorzul.

– GYŰLÖLLEK! – üvölt fel, majd lép egyet előre, hogy otthagyjon engem. Előtte hirtelen szétválik a föld, és nekem végig kell néznem, ahogy beleesik a hatalmas gödörbe.”


„Elindul, és egy fikarcnyit sem érdekli, hogy a terve annyira lyukas, mint egy ementáli, tele vagyok kétségekkel, és még sosem használtam igazán fegyvert.”


„– Ha jól látom, az egy hatlövetű. Mi pedig tizenheten vagyunk. Ezt mégis hogyan akarja megoldani, Miss Kinsey? – érdeklődik Bennet.

– A kívánságok földjén vagyunk, Mr. Bennet.”

 

Hargitai Ági

Hozzászólások