Azon kevesek egyike lehetek, akik egy adott vonatkozásban módosítják, kiegészítik a majdan véglegesülő, hiteles Polyák Ferenc-portrét. Hozzátennivalóm nem kevesebb, mint az: Feri, a Piarista Gimnázium velem párhuzamos osztályába járt diáktárs, hamarabb volt költő, mint szobrász. Vagy legalábbis nála mind a kettő egyszerre kezdődött el! Tőle citálnom jelenleg nincs módomban; nem találom azt a kicsinyített tablóképét, amelynek hátuljára az érettségihez közeledvén egy érett lírikus saját verssorait írta és dedikálta. Ám idézze meg azt az időszakot, amely lassanként már maga a történelem, az én akkor (pontosan 1965. március 13-án) őhozzá írott szabadvers-episztolám:

Költői levél P. F. – hez

Megsokasodott számunk:
költő a munkás, a paraszt, a diák.
Te és én ketten vagyunk ama sok közül,
kit a Múzsa szent olajával fölkent.
Nem vagy fűzfapoéta,
mért is lennél? Hisz érzem a verseiden:
gyöngyként tündöklő, tiszta szavak azok.
Bocsáss meg! Nem tudtam! Honnan is tudtam volna,
hogy Matkó fia titkon az irodalomnak
szent csarnokába bemerészkedett igéivel.
S a titokból való lett, s ami való, az igaz is.
Jó barát voltál eddig is. Komoly, élettapasztalt,
tudtam: van szerelmed, miért tagadtad volna előttem?
S mikor ott, a gimnázium emeleti oszlopjánál
vaskos füzetet húztál elő, s kitárult előttem
költői géniuszod paradicsomkertje –
megdöbbenten álltam:

Legyőztél!

Matkó szülöttje megelőzött engem e téren is.
Nem irigyellek, k ö l t ő t á r s ! – Hisz az vagy!
Immáron jóban-rosszban összefűz minket
a rím, az ütem, a dallam, az ihlet.
S Matkó puszta lankáin száll a bukolika,
szerelmes dalával csókjait küldi száz leányarcra
Ő, a k ö l t ő .

Buzogj, ó, ősmagyar paraszti vér,
lüktess benne, ösztönözd erősen,
sohase lankadjon el!

Nézz le, megérdemlem!
Kesergő, lemondó elégiáimon
diadalittasan, fölülkerekedett immár
örömteli, derűs szó-virágoskerted …

A ’70-es években készült képen négy piarista öregdiák látható: Balázs Gergely Sch. P. és Holczer József Sch. P. piarista kispapok, Polyák Antal és Polyák Ferenc

Szellemi – írásban rögzült – hagyatéka feldolgozásakor talán elő is kerülhet a szóban forgó füzet, netán egyéb füzetek is a hatvanas évek elejéről-közepéről. Azokból fog kiderülni, hogy Feri versmodorában, képeiben, nyelvezetében feltűnően modern, mondhatni avantgárd volt az idő tájt. Ezzel szemben én konzervatív voltam, és tudatosan rímeltettem, olykor persze ki-kirándultam a szabad vers világába is. A II. levél P. F. – hez 1965. május 25-ei keltezésű. Vétenék most Feri emléke ellen, ha egészében ideírnám: az ő kedvenc képeinek karikírozása volt e vers, több szakaszon végig. A szapphói, időmértékes költői levél legutolsó strófáját azonban idéznem kell mint jótanácsot:

járjad az utat Parnasszus ormáig
ultraradar csak ernyőd le ne döntse
klasszikusokhoz térj vissza nem késő
s rím-hugaidhoz

Barátságunk olyan mély volt, hogy Feri a legkisebb méltatlankodást sem mutatta. „Szakmai” vitáink persze igencsak voltak, biztatóak és termékenyek. Életem máig legszebb élményei közé tartozik a legeslegelső találkozásom Matkópusztával: túl már az érettséginken és a piarista rendbe beöltözésem előtt mindössze hét nappal: 1965. augusztus 20-án. Másnap pedig megíródott az a mindent tisztázó, fejben-lélekben helyrerakó költeményem (hiszem, hogy az!), amelyet egészében vállalok ma is:

III. levél Polyák Ferenchez

Képzeletrabló romantika fűtött:
Egzotikusnak mondogattam Matkót.
Sőt legutóbb már mindezt betetézte
Torz futurizmus.

Drága Barátom! A küszöbötökhöz
Érve a szívem színültig örömmel
Telt meg. Ez az, mit Petőfi Aranynál
Egykoron érzett.

Van mégis Matkó! Megbizonyosodtam:
Ló-, juh-, tehénhad, bukfencező békák.
Zöld horizont ad kékessárga csókot
Lágy levegőnek.

Puszta s az erdő – ez a realizmus,
Egyben ez adja a romantikát is.
Szunnyatag szőlő, kukoricaország –
Kincs takarói.

Villám-vetélte mértani idom-fák –
Szarka hegyükben, fészke zokogó csönd.
Kotnyeles traktor, ragyogó tücsökdal:
Szféra zenéje!

S itt van a költő! Anakreon-módra
Bort s a leánymézt szürcsölöd epedve.
Véső, ecset lett tollad társasága,
Új Leonardo!

Ferkó! Csodálom szűk hazád, de Téged,
Őstehetséget, szinte irigyellek.
Tarts ki tovább is. szorgalom az anyja
Megbecsülésnek!

Kispapéveim, de már itteni, helybéli tanári éveim során is kapcsolatunk valamiképp lazult. Időnként persze meg-meglátogattuk tanyáját, gazdag művészi parkját, Isten-áldotta műtermét-műhelyét. Sajnálatomra: a költészet mint olyan, többé már nem került elő. Bízom benne, találnak majd letisztult, magyaros, igazi Polyák Ferenc-i verseket a hagyatékában. Még egy versem kínálkozik ide: Budapestről kelteztem 1970. október 18-án. Ez már tehát nem a költőnek, hanem a Fa avatott szobrászának szólt:

Meggyökereztél
Polyák Ferencnek

Meggyökereztél puszta homokján
lombod idővel tán le se hull már
bátor a törzsed büszke az ágad
tarka madárhad jó koronádnak

egy aki lelked jól kifaragta
mesteri kését mélyre nyitotta

él ez a fa
bír ez a fa
szembe a széllel
száll igaza

érez e fa
sír ez a fa
jajdala népe
puszta szava

mesteri kését mélyre nyitotta
Ő aki lelked jól kifaragta

tarka madárhad jő koronádnak
bátor a törzsed büszke az ágad
lombod idővel tán le se hull már
Meggyökereztél puszta homokján

Fotó: E. Várkonyi Péter

… Hát ennek tudatában, ezt hirdetve őrzöm szeretettel azt a hatcentis – míves – csontkést, amellyel azon az augusztus huszadikán ajándékozott meg. Rendházi szobám falán immár 40 éves a szentelésemre faragott paraszt-Krisztus-kereszt, valamint a fába vésett, átható tekintetű Jézus- és Szent István-arc. Ugyanígy a kadafalvi lelkészszobámban, ágyam fölött egy másik Úrjézus-remeklése …
Megköszönjük a Teremtőnek, hogy e szűk 68 esztendőre közénk küldte őt és fogta áldott kezét: akár toll, akár szekerce kívánkozott belé. Mindkettővel mindenkit gazdagított …

Holczer József Sch. P.
2013. szeptember 5-én

Hozzászólások