Virággal, koszorúkkal siető emberek zaja veri fel a temető csendjét. Emlékezünk… Mi, élők. Szeretteinkre, a holtakra. Nagyszülőkre, szülőkre, testvérekre, feleségekre, férjekre, gyermekekre, rokonokra, barátokra és ismerősökre, hősökre és áldozatokra.

halott3

Nem véletlen, hogy éppen november első napjai a közülünk eltávozottaké. Utolsó díszeit a kertek még ontják, ha nem hervasztotta le a korai fagy a virágokat. Betakarjuk velük a sírokat. Pompázzanak ott, míg lehet. A gyertyák esti fénye, kísérteties lobogása, a rokonok, ismerősök találkozása a hantok felett, halk beszédük, néma fájdalmuk, szipogásuk a titkot próbálja megfejteni. Hát ennyi? Ide jutunk mindannyian?!

A gyerekeknek tetszik a tűz, az izgő-mozgó lángnyelvek, de amikor felteszik a kérdést: – Hol van? – Zavarba jövünk mi, felnőttek. Mit feleljünk? A földben? Az égben? NEM! A SZÍVÜNKBEN! S aki nem ott keresi Őket, másutt sem találja. Sorra gyújtjuk mi is gyertyáinkat, mécseseinket. Nagyobbakat, kisebbeket, vastagabbakat, vékonyabbakat, drágábbakat, olcsóbbakat. Lassan tövig égnek. Egy darabig őrizzük, majd magukra hagyjuk.

halott2

Ilyen gyertyák, lángok fényei vagyunk mi is, s voltak az előttünk élők is. Fényüket szerteszórták, melegítettek vagy égettek, néhányan tűzvészt is csináltak… Éltek. S míg éltek, lobogtak. Ez a lobogás nem múlhat el belőlünk sem. A halottak napi gyertyák fénye biztasson mindannyiunkat!

Árasszunk fényt és meleget magunk körül! Melegítsünk, s ha kell, égessünk is! Hirdessük, hogy ennek a világnak díszei vagyunk, s éljünk úgy, hogy ékességévé is váljunk! Égessük a gyertyánkat, de ne egyszerre a két végéről! Ne rakjunk magunk körül mindent elemésztő tüzet, ne perzseljünk meg másokat! Vegyük észre, ahol fáznak, ahol sötétség honol! Világítson és melegítsen szeretetünk lángja! Égjünk és másokat is gyújtsunk lángra! De tudjunk takarékon is lobogni!

halott1

Az öncélú, önpusztító tűz után nem marad más, csak a hamu. A természet örök körforgásába pedig csak úgy tudunk bekapcsolódni, ha egy-egy kis szikrát elrejtünk gyermekeink, unokáink lelkébe, s ebből a „csillagfényű gyémánt”-ból kell az „örök győzelmet hirdető virradat”-nak felkelnie újra meg újra. Ez az élet misztériuma. Ez a világosság győzelme a sötétség felett, a fény uralma az árnyék felett, az élet diadala a halál felett.

Részlet Dömök Elíz első könyvéből, az „UJJLENYOMAT”-ból

Hozzászólások