Személyesen először első könyvbemutatómon találkoztunk. Hozzám lépett és megfogta a kezem.Éreztem, hogy szeme tükréből meleg, de megtört fény vetődött rám, és halkan megszólalt:
− Meglátja, egyszer a fájdalmak enyhülni fognak.
Igen, igaza volt, enyhülnek, de soha el nem múlnak Az emberi élet tele van fájdalmakkal, csalódásokkal, kudarcokkal. Ki így, ki úgy győzedelmeskedik felettük.

Hegedűs Bélát, a műszaki végzettségű, de humán beállítottságú tanárt is egy belső kényszer sodorta a líra ösvényeire. Versei hangulatokat, elfutó röpke pillanatokat, soha el nem múló szerelmet tárnak fel. Jó néhány versének olvasása közben olyan érzésem támadt, mintha az emberi élet fájdalmainak kikövezett utcáján járnék, és minden egyes kő egy-egy megfagyott könnycsepp lenne a tanár úr szeméből.

Verseiből érződik, hogy már több mint húsz éve írja, talán még néha sírva is írja ezeket. Ő már nem versikéket fabrikál, rímeket szövöget és fűzi azokat csokrétába. Nem. A tanár úr a „költői mesterség” méltó mívelője, ki irigylésre méltó szonetteket ír ki a lelkéből.

Gondolatai mélyek és tiszták, létezésünk különböző helyzeteit tükrözik, és ami nagyon fontos: mindenki számára érthetőek és befogadhatóak. Igaz, sok verse szomorú. Ő azonban nem depressziós alkat, ezen a földön jár, és a szeme az ég felé tekint.

Az otthona épp olyan, mint ő maga: szerény, melegség árad belőle. A példásan tiszta lakásban négyen élnek. Bélát megáldotta az ég két csodálatos és tehetséges leánnyal, akik apjuk mellett élik meg serdülő koruk mindennapjait. A nagymama, aki a család támasza volt, ma már idős és beteg, segítségre szorul. Béla fáradságot nem kímélve, nagy-nagy szeretettel ápolja, gondozza édesanyját. Hát ez Hegedűs Béla tanár úr élete…

Örülök, hogy megismerhettem Őt, a halk szavú tanárt, a kecskeméti költőt, és büszke vagyok rá, hogy barátságába fogadott. Kedves Béla, a Baráti Körünk és szerkesztőségünk nevében kívánok neked jó egészséget, alkotásokban gazdag, boldog nyugdíjas éveket!

Nagy L. Éva

,,Kagylós volt az ég
mint a homokos tenger alja,
ha a fényt temetné,
foncsora is széthasadna.”

Őszi táj

Arannyal átölelve
lebeg a táj.
Az őszi szél
halkan muzsikál
ezüstös csillagán.

Rezgő húrjain
tömérdek kotta száll,
míg csendben komponál.
Riadt hangra lép,
és egy kottát kitép.

Elszórja mind
magas rezgő hangjait.
A gékulcsnál hiába nyit,
nem látni mást,
csak üres szürke lapjait.

Barangolás

Könnyező szemek partján
egy megtört lélek zokog
gödrében figyeli a vérben úszó
régi színes álmot

Tavirózsák lebegnek
az előtörő vízen
a tónak legszebb virága
kihal talán

A parton a Hold
forró csorgó könnyet
hideg fényével kísér

Koldus lett a lélek
barangolója a titkos éjnek
titokzatos csillaga a fenti térképnek.

Hozzászólások