A díjazottak részt vettek a gálaműsoron, ahol elhangzott a beküldött, nyertes versük is színművészek szájából: vendégünk volt Csombor Terike, Váry Károly és Szabó Katalin.
A díjazottaknak köszönjük, hogy olyan messziről eljöttek hozzánk, remélem, jól érezték magukat nálunk. A többi résztvevőnek oklevelet küldünk, megköszönve a részvételüket a pályázatunkon.

Szalay László – I. helyezett

Egy híján hatvan

Egy híján hatvan éves általános iskolai technika tanár vagyok. Matematika szakon végeztem Szegeden. Hosszú éveken át informatikát tanítottam 6 – 14 éves gyerekeknek. Informatika tanári szak és zongoratanulás volt az álmom, ehelyett könyvtáros és pszichológiai terapeuta végzettséget szereztem. Édesapámtól a technikai érzéket és érdeklődést örököltem, édesanyámtól pedig mindent, ami a jobb agyfélteke működésével kapcsolatos. Feleségemmel harmincnégy éve élünk gyermektelen házasságban. Különc, lázadó, ugyanakkor megalkuvó vagyok. Sokat szenvedtem társaim csúfolódásaitól, a magánytól.

Két színdarabot és egy mesekönyvet írtam ugyan az évek során, de a valódi változás másfél éve történt, mikor egy internetes karaoke közösségben csatlakoztam egy verseket írogató társasághoz. Úgy kerültem oda, hogy akkoriban kezdtem világslágerek szövegeit magyarra fordítani. Ott ismerkedtem meg készülő verseskötetem szerzőtársával, Sztorka Viával. Őszinte, szigorú, értő bírálója és segítője költői próbálkozásaimnak. Netala a nevem – mert magam sem tudom. Jelentése: soha ne találgasd, honnan jövök, hová megyek – ne találgasd, ki vagyok.

Szalay László: Festett tájakon

Festett tájakon
Magányom vezet egy tárlaton
Életem fogja a kezem
Balra, az első kép, hogy már létezem

Gyermekkor, jegenye ág
Széllel, mosollyal bélelt világ
A kémény otthonként szolgál
Háztetőn rozsdás szélforgó áll

Vágymadaram fészekaljnyi
Lelkes-pelyhes mindmegannyi
Szabadság rossz tanulója
Szárnyalásom elbukója

S lépek tovább, az idő tág
Kapujában színpaletták
Őrzik emlékét egy nyárnak
Testvéreknek, zajos családnak

Esőkönnyben ázik egy másik
Hamisságtól didereg, fázik
Kertjei, álmai megkopók
Őrült vágyaim meglopók

Majd széldúlta, tűzperzselt tarló
Keretbe emléket temető hó
Apám és anyám naplója
Elfeledett, meg nem értett szín-rózsa

Éjszakák didergő álmát váltják
Tanárok, tanulók, s az iskolák
Nincs horizont, nincs itt színvarázs
Majom-tudás, kit csíp vad darázs

Nyugtalan és nyughatatlan
Felhő fölött izzó katlan
Bosszúvágy, kalandvágy, festett ég
Távlati kép – nagyváros ég

Menekül, szűköl és jajdul
Ki útjára soha nem indul
Nincs e szokás-magányra mentség
Eleven tűz a sorsunk – velünk ég

Ajtón túl nagyterem
Képén szétmaszatolt menny
Vásznát moly rágta, az idő, a rabló
Mennyit ér vajon e földig érő tabló

Festő, költő, ecset, toll – örök csend
Éhezünk, vétkezünk – dalunkból kicseng
El nem hiszem, el soha nem fogadom
De utam, tárlatom meg nem tagadom

Mentovics Éva – II. helyezett

Magamról néhány sorban…

Már kora gyermekkoromban éreztem, hogy nem csak a fizikai testünk, de lelkünk számára is szükséges a táplálék. Rajongtam a versekért, mesékért, és egy napon azon kaptam magamat, hogy saját költeményemet dalolgatom a nagymamám tükrös szekrénye előtt. Később, középiskolásként is remek mókának, jó időtöltésnek bizonyult a rímekkel való játék, ám felnőtté válásom után kissé háttérbe szorult ez a fajta tevékenység. Azóta évtizedek teltek el, ám a versírás iránti vágy nem szűnt lankadni, így 2006 óta – Klaudia lányom bátorításának köszönhetően – megadom magam a rímek, a ritmus, a toll és a papír, illetve a klaviatúra csábításának.

Eleinte többségében gyermekek számára íródtak a verseim, meséim, kisregényeim, de jó ideje minden korosztály részére írok, így sorra születnek a kamasz, illetve felnőtt olvasóknak szánt alkotások, legyen szó akár prózáról, ódáról, balladáról, hazafias, lírikus, vagy éppen humoros költeményről, de folytathatnám még a felsorolást…A 2006 óta eltelt néhány esztendő alatt számtalan önálló kötetem, lapozókönyvem, leporellóm, verses kifestőkönyvem látott napvilágot, tankönyvekben, antológiákban, gyermek- és felnőtt magazinokban olvashatók az írásaim, megzenésített verseim pedig CD-ken hallhatók.

Hálás vagyok a Sorsnak, hogy megajándékozott az alkotás örömével, azzal a csodával, amely a létezés egy újabb dimenzióját nyitotta meg előttem. Boldogsággal tölt el, ha akár kicsi, akár felnőtt olvasóim találnak írásaim között olyant, mely megmozgatja fantáziájukat és általuk sikerül néhány felhőtlenül boldog, örömteli, vagy elmélyült percet szereznem. Külön köszönetemet fejezem ki a „Toll és Ecset” elnevezésű irodalmi pályázat kiíróinak, lebonyolítóinak és a zsűri tagjainak, hogy alkalmasnak találták a művészetekről íródott versemet arra, hogy elhangozhasson a gálaesten.

Mentovics Éva: Lelkek húrján játszva…

Míg író kezében töltőtoll az ecset
(bár manapság inkább a klaviatúra),
a festőt vagy elragadja a képzelet,
vagy palettát, vásznat visz ma is az útra,

hogy őseink lábnyomán sarjadó tájon
lásson, és láttasson velünk minden szépet,
s a harctéri látomás sajogjon, fájjon,
fejet hajtva múltnak, s a Föld istenének.

S mi másnak csak kőtömb, évmilliós szikla,
a szobrász szemében kőbe fogant álom,
szakadatlan vájja, vési, csinosítja,
hogy a belsejében szoborra találjon.

Egy kőből hasadt ki a Piétá régen,
és faragták Amenhotepet gránitba,
s állt a szikla mélyén ábránddal szemében
– ekképp lelt rá Michelangelo Dávidra.

Szonáták, etűdök, dalok, szimfóniák…
mind megannyi bája, szépsége a létnek
(mintha éden tárna elénk színorgiát),
ha felcsendül hangjuk, nemesül a lélek.

S ott a színész, ki izgalmát félretéve,
az ádáz ellenséggel küz
d, harcol vadul,
majd letaglózza „Hannibál ébredése”,
de holnap a színen ő madame Pompadour.

S akikben otthont lelt a költői lélek,
szívedhez hajolva, lelked húrján játszva
– mint fel-felbukkanó, igéző szirének –
dalolják át maguk’, át, az elmúlásba.

Mi a művészet? Tán út az öröklétbe.
Megszelídíteni a folyton változót,
kihozni magunkból, föl, csak föl, a fényre,
meglelni mindenhez a találó szót,

megmunkálni követ, melyben szobor szunnyad,
ismerni a színek, alakok varázsát,
hangokkal játszani, mik torkunkban lapulnak,
figyelve a szívek, lelkek lobbanását.

Légy hát akár szobrász, építész, vagy költő…
bármely művészetben csiholj fényeket,
elsuhanhat bár vagy tíz-húsz emberöltő,
tudják, nem hiába élted éltedet.

Kökény Éva – III. helyezett

„A költészet a gondolat és a zene kombinációja.” (Edgar Allan Poe)

A szépre-jóra való érzékenységemet, az olvasás és zenehallgatás mindennapi igényét egy szerető melegségben eltöltött gyerekkorból hoztam magammal. Szüleim és két testvérem, majd két társam elvesztését nagyon nehezen éltem meg, alig feldolgozhatóak ezek a veszteségek. Két gyermekem felnevelése, valamint hosszú-hosszú, íróasztal mellett eltöltött évtizedek után szembesültem a ténnyel, hogy valamiféle kapaszkodókra van szükségem ahhoz, hogy az egyre gyakrabban feltörni készülő  melankolikus hangulatokat magamban lerendezzem. Elkezdtem koncertekre, irodalmi rendezvényekre járni.

Néhány éve zenehallgatás közben történt, hogy annyira elkalandoztak a gondolataim – vissza a messzi múltba – hogy hatására elfelejtettnek hitt emlékek törtek rám.  Láttam magam fiatalnak, boldognak, kicsi gyerekeimmel, majd sorban, az elmúlt évtizedek számos emlékképe villant fel bennem. Az érzéseim szinte észrevétlenül leírni való gondolatokká formálódtak, s azt vettem észre, hogy ha leírom az átélt érzéseket, megörökítem az átélt örömöt, bánatot, akkor azok, akik mellőlem így-vagy úgy eltávoztak, újból idevarázsolhatók.

 „Isten azért találta ki a zenét, hogy szavak nélkül is tudjunk imádkozni” – fogalmazta olyan szépen John Lennon. S az én esetemben ez a zenehallgatás közben kezdődött imádkozás végül versekké formálódott. Egyre többet írtam. Nem csak verset, prózát is. „Megtalálni helyünket a világban tulajdonképpen nem jelent mást, mint rokon lelkekre találni.” – írja valahol André Gide. Nos, én kerestem és megtaláltam az új életemet, helyemet, új világomban. A természet szépségei feletti ámulat, a könyvek, a versek, a zene szeretete mindig is megvolt bennem, de most egy egészen új világ tárult elém. Megtaláltam azokat az embereket, akik hasonlóan gondolkodnak szépségről, versekről.

2011-ben, a “Tollforgató nyugdíjasok” részére kiírt pályázaton szerepelt egy versem, majd az Éden Művészeti Hálózat “Lánglelkű Költők” pályázatára beküldött verseimből is szerepelt egy a döntőbe jutott művek között. 2012 tavaszán magánkiadásban jelentettem meg Szívhang című verses-prózás kötetem. 2013 nyara óta a Kláris irodalmi folyóirat is közölt néhányat verseimből, s prózai írásaimból.  A Kláris ’13 antológiában egy versemmel szerepelek.

Kökény Éva: Toll és Ecset (Színnel-lélekkel)
 
Ha látsz egy kín-karcolta ráncos arcot
s két, imára kulcsolt öreg kezet,
mindenfelé a lehullott falevelet,
mint elvesztett reményt – ,
s ha hallasz szomorú szimfóniát,
mit az őszi szél füledbe zenél,
 
vagy ha boldog vagy, mert lelkedben
született egy dallam,
és szívedben muzsikál a rím,
mert amerre nézel: színeket látsz
és elmúlt, mi rossz, és elmúlt, mi fáj –
ne késlekedj!
 
Ez az ihletett pillanat!
Fújj harsonát, és pengesd meg a húrokat,
vagy ragadj tollat, palettát, ecsetet!
Műveddel vésd mélyen a szívekbe,
örökítsd meg a perceket!
Vedd észre ne csak a rosszat: hanem a jót, a szépségeket:
az aprócska virágot, a szivárványt, a fényözönt!
És az általad is szebbé tett világot a Teremtőnek köszönd!
 
 

Weninger Endréné

2013. november 14.

Hozzászólások