A bécsi metróközlekedés nagyon egyszerű…azonban, miután feljövünk az aluljáróból, a megérzéseinkre hagyatkozhatunk abban, hogy megtaláljuk a keresett építményt (főleg, ha nem nyomtattunk magunknak térképet, mint én). Nagyon határozottan el is indultam egy irányban, hiszen – gondoltam – egy kastély azért már csak feltűnik. Jó félórát bolyongtam, mire – óriási kerülővel – megtaláltam az épületet. Bécsben nincsenek – vagy legalábbis én nem nagyon láttam – turista-eligazító kis nyilak, mint például Pesten, tehát nem árt pontosan utánanézni, hogyan jussunk el az úticélunkhoz!

A schönbrunni kastély hatalmas és tényleg gyönyörű. 1696-ban kezdték építeni, 1740-től pedig az udvari élet központja volt. Mária Terézia és Ferenc József is imádta a barokk stílusú épületet és a hozzá tartozó hatalmas kertet. A kastély 1441 helyiségből áll (el sem tudom képzelni, mire használhattak ennyit), ebből 45 szobát lehet megtekinteni. A „Grand Tour” jeggyel meg is néztem ezeket, egy magyar audioguide kíséretében. Bámulatos az a fényűzés, amit a Habsburgok vittek végbe. Gyönyörűen kimunkált bútorok, különleges fából készült burkolatok, arany fogpiszkáló (!), és még sorolhatnám…

A kastélybelső felfedezésének fáradalmait egy Esterházy-szelet és egy cappucino mellett pihentem ki. Mindenkinek ajánlom a kastély bejárata közelében található kávézót; nagyon finom dolgokat készítenek. A kávés jelenethez még hozzátenném, hogy a kastély verebei nagyon bátrak – és szemtelenek. Sikerült kézből etetnem egyet – a közelemben ülő orosz nyugdíjas csoport nagy mulatságára –, azonban utána nem győztem elhessegetni a kis éhenkórászt. Neki is ízlett az Esterházy.

Mielőtt elindultam volna a koncertre, még tettem egy nagy sétát a kastélyparkban. Elmondhatatlanul szép. Vannak parkos részek, van rózsakert, labirintus, fel lehet gyalogolni a Gloriette-hez, ahonnan gyönyörű panoráma tárul elénk Bécs városáról…egy egész nap kevés lenne mindent bejárni, de megéri. Feltölti az embert ez a rengeteg szépség. Kicsit irigylem is Sissit, hogy ilyen gyönyörű helyen „kellett” laknia.

Mivel nekem ülőhelyem volt, ezért nem volt gond, hogy nem kapunyitásra, hanem csak a koncert kezdése előtt egy órával érkeztem meg. Már akkor rengetegen voltak, persze kezdésre megtelt az egész stadion. Arra már az első percben rájöttem, hogy egy pléd meg egy távcső nem ártott volna – látszik, hogy nem vagyok gyakorlott koncertjáró. A helyemre egyébként semmi panaszom nem volt, tökéletesen ráláttam a színpadra. Nyilván más lett volna, ha 15 méterre vagyok McCartneytől, de így is csodás élmény volt az egész. A koncert negyed kilenckor kezdődött, addig nézelődéssel és a jegyemmel való közös fotózkodással töltöttem az időt.

Negyed kilenckor megjelent McCartney óriási üdvrivalgás és taps közepette, és a koncert elkezdődött az Eight Days A Week-kel. Be kell valljam, megdobbant a szívem, mikor belépett a színpadra; azért mégis csak a Beatles egyik frontemberéről van szó!! Paul is, és a közönség is hamar belemelegedett a buliba, és az este folyamán leírhatatlanul jó hangulat kerekedett az Ernst Happel Stadionban; az emberek együtt énekeltek, táncoltak – még azok is, akiknek ülőhelye volt! – vele. Volt tűzijáték (ami elsőre eléggé hirtelen és ijesztő volt) és konfetti, minden, ami kell. McCartneyn is látszott, hogy jól érzi magát, élvezi, amit csinál. Én kis naiv azt hittem, hogy nagyjából két óra lesz az egész, maximum, szünettel meg ráadásokkal együtt. Hát nagyot tévedtem! Az egykori Beatle három órás koncertet nyomott le, megállás nélkül, két ráadás-blokkal. És közben táncolt, bohóckodott, és igazi rock-bulit varázsolt nekünk.

Számomra a legemlékezetesebb talán a Let it Be volt. Paul leült a zongorához, rákezdett a When I find myself in times of trouble-ra, a közönség apró fényeket lengetett, és mintegy 30.000 ember együtt énekelte a Legendával a világ egyik legismertebb Beatles-dalát. Nagyon különleges élmény volt, igazából leírhatatlan. Lehet, hogy szentimentálisnak hat, de akkor, ott tényleg szinte eggyé vált az egész stadion.

A Hey Jude alatt – ami egyébként személyes kedvencem –,ahogy hallgattam-néztem McCartneyt, egyszer csak bevillant egy gondolat: Milyen hihetetlen ez a pasi! De tényleg. Itt van 70 évesen, szuperül néz ki, remekül karban tartja magát, háromórás kemény koncertet ad, egyfolytában turnézik, és a legfőbb: megmaradt annak a bohókás zenésznek, aki fiatal korában volt. Összehasonlítva a régi McCartneyt a mostanival, azt kell, hogy mondjam, szinte semmit nem változott! Ugyanolyan vicces, laza, jópofa, mint annak idején. Barátaimmal a koncert után kijelentettük, hogy mi is ilyen hetvenévesek szeretnénk lenni.

Miután McCartney elköszönt, a többiekkel „belevetettük magunkat” a bécsi éjszakába: a Mekiben, valamint az éjszakai buszjáratokon utazgatva vártuk, hogy eljöjjön a négy óra, amikor is kinyit a Westbahnhof vasútállomás, és további 3 órás várakozás után elindulhatunk hazafelé. Az éjszakázás persze fárasztó volt, de bármikor megcsinálnám újra, mert a koncert abszolút megérte. Életem egyik legszebb élménye marad, hogy élőben hallhattam például a Yesterdayt, a világ egyik legnagyobb slágerét, attól az embertől, aki megírta és eredetileg is énekelte…

Ez a koncert és ez a nap tényleg felejthetetlen volt.

Kovács Anna

Hozzászólások