Hosszasan lehetne írni az Alkonyatról, hiszen az elmúlt években egyfajta jelenséggé vált. Rengetegen imádják, legalább annyian utálják, de az biztos, hogy a könyvek és a filmek sok százmillió dolláros bevételt termeltek.

 

Az első Alkonyat film bemutatása óta szinte pontosan négy év telt el. Abban a részben a rendezőnő, Catherine Hardwicke különleges képi világot teremtett, ami magával ragadta az embert, és így hajlandó volt elfeledkezni róla, hogy gyakorlatilag a világ legsablonosabb sztoriját látja, amelyben a főszereplő lány abszolút nem szerethető, és csak egyetlen arckifejezést ismer. Ráadásul a két férfi főhős közül az egyik igencsak távol áll attól, hogy a könyvben leírt világ legjobb pasija legyen, a másik pedig egy hosszú hajú indián, aki kiugró állkapcsa miatt furán beszél, és semmi egyebet nem csinál, csak kigyúrt felsőtestét mutogatja.


A néző az első filmben még megbocsátotta a kliséket, csakhogy a második résztől lecserélték a rendezőt, így már a különleges képi világot is nélkülözni kellett. A negyedik és egyben utolsó kötetben aránylag sok a történés, de annyira azért nem, hogy két filmre bontsák. A profit miatt persze megtették, csináltak egy kétórás filmet arról, hogy egy fiatal pár összeházasodik, nászútra indul, majd a lány teherbe esik. A cselekmény többi része megmaradt az utolsó mozifilmre: Edward és Bella gyermeke megszületik, de ez nagyon nem tetszik a vámpírokat irányító Volturinak, ezért eljönnek, hogy elpusztítsák a Cullen családot, de ez persze nem sikerül. A történetre nem is érdemes több szót fecsérelni.

Ha valaki abban reménykedett, hogy a négy évet és a négy filmet majd valami ütős befejezéssel zárják le, az csalódni fog. Nem világos, hogy egy jó és viszonylag pörgős alapanyagból hogyan tudtak ennyire unalmas filmet csinálni. Legalább a végén lenne valami csattanó, vagy egy ütős megjegyzés, de nincs semmi ilyesmi. Bella megmutatja Edwardnak a vele kapcsolatos legszebb emlékeit, ami sajnos azt jelenti, hogy ezt a nézőnek is végig kell szenvednie. Az utolsó képkockákon az előző részek legromantikusabb pillanatait eleveníthetjük fel, a végeredmény pedig olyan csöpögős, mintha egybegyúrták volna a Titanicot és a Moulin Rouge-t. Egyedül a Volturi és a Cullen család összecsapása sikerült aránylag jól. Kár hogy Kristen Stewartnak nem volt több közös jelenete az Aro-t alakító Michael Sheen-nel, elleshette volna tőle, hogy milyen az, amikor egy színész váltogatja is az arckifejezéseit. Persze Kristennek továbbra sem okoz majd gondot, hogy szerepeket kapjon, hiszen a szülei a filmiparban dolgoznak, de karácsonyra valaki megszánhatná egy értelmező kéziszótárral, és filctollal kihúzhatná benne a mimika szót.

Ami a két fiút illeti, kérdéses, hogy Taylor Lautner ki tud-e törni valaha is a kigyúrt testű vérfarkas szerepéből. Robert Pattinsonnak érdemes szurkolni, benne ugyanis van potenciál. Most, hogy lejárt a szerződése, és már nem köteles többé sápatag vámpírt játszani, talán több izgalmas szerepet is elvállal majd.

Zárásként  egy javaslat: azok, akik szeretik az Alkonyatot, ne várjanak sokat a filmtől. Ha hiányoznak nekik a szerelmes vámpírok, nézzék meg inkább újra az első részt! Ha meg csak simán vámpírhiányuk van, tegyék be a DVD lejátszóba az Interjú a vámpírral-t!

 

Weninger Andrea

Hozzászólások