Az írás lényege az ön-és világértelmezés – vallja Kanyár Erika író, költő, tanár, gyorsíró világbajnok

Kanyár Erika rendkívül színes egyéniség: magyar nyelv és irodalom-könyvtár szakos tanár, író, költő, újságíró, gyorsíró világbajnok. A gyorsírást szellemi sportként művelte, műveli, mint ilyen, az írás mindig is meghatározó szerepet töltött be az életében. Tanári pályája mellett publicisztikai munkái, prózai kötetei, költői munkássága is jelentős.

A Montázsmagazin olvasóinak egy életút interjú keretében mutatom be a sokoldalú alkotót, Kanyár Erikát.

Kanyár Erika 1949-ben született a Bakony lábánál fekvő Gyulafirátóton. Innen indultál, egész gyermekkorod ehhez a településhez köt? Mennyire volt meghatározó a vidéki lét, a családi háttér későbbi életedben? Kérlek, mesélj gyermekéveidről, szüleidről! Milyen élményeket, emlékeket őrzöl ebből az időből?

Mint oly sok alkotó életében, számomra is meghatározó volt a születésem helye, ez a Veszprém mellett elterülő község, Gyulafirátót, amely ma már közigazgatásilag Veszprémhez tartozik. Egy 1896-ban épült szalmatetős parasztházban születtem a hegyen álló katolikus templom alatt csordogáló patak partján. E jellegzetes falusi porta közepén tört az ég fele a nagyapám ültette vén diófa, amelynek árnyékában gyűjtötte össze vasárnap délutánonként nagypapa népes családját: hét gyermekét, menyét, sok-sok unokáját. S folyt a világmegváltó diskurzus a világ és az ország eseményeiről.

Az asszonyok pedig a falu csip-csup történéseiről pletykáltak. Az utca végében állt az öreg iskola olajos padlójával, kopott padjaival – ilyet ma már csak az iskolamúzeumokban láthatunk -, régi vágású szigorú tanítóival, akik bizony, ha nem figyelt a nebuló, még körmöst is adtak. Én sem voltam kivétel! Aztán egyre nagyobb, modernebb iskolába költöztünk. Ez utóbbit éppen nagyapám házával szemben húzták fel. Miután négyen voltunk testvérek, s édesapám egy keresetéből még a nagynénit és nagybácsit is el kellett tartania a házért, amelybe költöztünk, nagyon szűkösen éltünk. A gyermektelen nagynéni, nagybácsi nagyon szeretett bennünket.

Édesapám nagy tekintélynek örvendett a faluban, egyik kedvenc tanárom, Sebestyén tanár úr úgy emlegette: „Hét határban nincsen párja!” Édesanyám akkor még gyógyíthatatlan betegséggel küszködve nevelt bennünket. A jó, de nem kiváló tanulók közé tartoztam, akkoriban még nem igazán szerettem tanulni. A tanulás ízére csak középiskolás koromban éreztem rá. Ennek ellenére gyermekkorom máig feledhetetlen élményeiből is táplálkozhatom: a templom melletti havas, kemény, hideg telekben történt szánkázásokra, a húsvéti tojásgurításokra a nem messze lévő kálvária dombon, a gazdag falusi lakodalmakra, szép menyasszonyokra, vőlegényekre, akiket csak kívülállóként figyelhettem. Mivel unokatestvéreim csak a későbbi években nősültek, mentek férjhez, ebben tehát nemigen volt részem.

Meghatározó élményem volt, hogy a katolikus pap színdarabot tanított be: Móricz Sári bíróját, amelyben édesapám volt a főszereplő, s mi gyermekek ott sertepertéltünk a próbákon. Fiatal koromban én is próbálkoztam egy darab rendezésével, de sajnos a szépen induló elképzelés kudarcba fulladt, mert a két főszereplő ugyan egymásba szeretett, de hamarosan összeveszett, már nem tudtuk folytatni a próbákat.

Az élet különös módon készített fel a tanári hivatásra: összegyűjtöttem a környék apraját-nagyját, és „iskolásdit” játszottunk. Természetesen én voltam a tanár, s csak érdekességként említem, hogy akkori „tanítványaim” közül a szomszéd kislány szintén a tanítást választotta élethivatásul.

A gyors-és gépírástanítói oklevél – gondolom -, elszólított Gyulafirátótról? Hol kezdtél dolgozni a frissen szerzett oklevéllel? A tanítás mellett több diplomát szereztél az ELTE különböző szakán. Közben országos, világversenyeket nyertél gyors-és gépírásból.

Jó tanuló voltam, ám igazából nem voltam kiemelkedő szorgalmú, ezért a szüleim nem gimnáziumba, szakközépiskolába, hanem gyors- és gépíró iskolába írattak, amely a veszprémi várban működött, a közgazdasági szakközépiskolával egy igazgatás alatt. Megjegyzem, a gyorsírás és a gépírás elsajátítása nagy szorgalmat, figyelmet, fegyelmet igényelt, s először úgy tűnt, nehezen rázódom bele, mégis hihetetlenül szerencsésnek bizonyult az életemben ez a választás, mert fegyelemre nevelt, kordában tartott. Bár nem tartoztam a kiváló tanulók közé, mégis az országos versenyeken emléklapot, oklevelet szereztem, és mindkét tárgyból – az érettségi követelményszintjén – kiváló minősítésű szakmai oklevelet kaptam. Már ekkor elhatároztam, hogy gyors- és gépírótanár leszek. Ehhez azonban meg kellett szereznem az érettségit, tehát a négy gimnáziumi évet munka mellett végeztem.

Miután elődöm, Balogh Mária néni – apáca tanárnő – nyugdíjba készült, biztattak kollégáim, hogy jelentkezzem a gyors- és gépírástanítói vizsgára, amelyre öt évet adtak, és én egy év alatt minden tárgyból levizsgáztam, tehát 21 éves koromban elkezdhettem tanítani a közgazdasági szakközépiskolában. Evidens volt számomra – bár az iskolavezetés ellenezte –, hogy felvételizzek az ELTE-re, itt először pszichológia-biológia szakra jelentkeztem. Érdekes, hogy pszichológiából nagyon jól sikerült a felvételim, holott ezt nem is tanultam középiskolában, de biológiából nem. Első jelentkezésem után második alkalommal felvettek magyar-könyvtár szakra.

Közben tanítványaimat versenyeztettem, s már az első években „Az ország legjobb gépíróiskolai tanulója” volt tanítványom, Nemes Irén, aki az érettségi színvonalán 200 szótagos fokon, és szintén ezen a fokon országos helyezést ért el iskolám csapata, amelyben az én tanítványom is benne volt. Az egyetemi évek kissé elhúzódtak, halasztanom kellett a fiam születése miatt, ám végül jelesre államvizsgáztam magyar-könyvtár szakon, s még két másik diplomát is szereztem: állampolgári ismeretek és készségek szakon, valamint a pedagógus szakvizsgát is letettem.

Közben – miután a Magyar Gyorsírók és Gépírók Országos Szövetsége helyi csoportját vezettem – versenyekre vittem már dolgozó, felnőtt tanítványaimat, és kíváncsiságból én is leültem magas fokon versenyezni. Mivel kiváló eredményt értem el, dr. Kiss Károly – a Szövetség alelnöke – biztatott, jelentkezzem a világversenyre, mert esélyem van a legjobbak közé kerülni. Valóban így is történt: az első világversenyt Szófiában – 175 versenyző között – én nyertem meg. Természetesen nem az alapfokon, s nem irodai gyorsírással versenyeztünk. Itt jegyzem meg, hogy a beszédgyorsírás az egyik legmagasabb szintű emberi szellemi tevékenység, ellentétben azzal, amit a közvélemény néha gondol róla. Ettől kezdve vettem részt a világversenyeken – 22 évig – és nemzetközi versenyeken, ahol általában az élmezőnyben végeztem. Időnként a világ legjobb négy, illetve nyolc gyorsírója közé soroltak.

Aktívan bekapcsolódtál a közösségi terek, szakmai és civil szervezetek munkájába. Említs néhányat az igazán kiemelkedő, közösségért végzett tevékenységeid közül!

Harminchét évig tanítottam magyar nyelv és irodalmat közgazdasági szakközépiskolában, érettségi elnöki kinevezésem is volt. Sok tanítványom készítettem fel versmondó és nyelvi versenyekre. Hidasi Szilvia nevű tanítványom az Országos Szépkiejtési Versenyen szerzett Kazinczy érmet, Szakács Dániel szintén eredményesen szerepelt a fent említett versenyen. Ötvenhét évesen nyugdíjba vonultam, de még egy évig azután is tanítottam.

Sajnos, amikor lezárult iskolai pályafutásom, kisebbik fiam autóbaleset áldozata lett. E tragédiát nagyon nehéz volt átélni, túlélni. Igyekeztem az olvasáson, kulturális programokon túl közösségi munkákba fektetni életenergiámat. Az én drága Lackó fiam helyett nekem a Laczkó Dezső Pedagógus Nyugdíjas Klubot ajánlotta fel az élet. Fiamat nem pótolta, elvesztése máig sajgó seb, ám szép feladat volt sok-sok tartalmas programmal kitölteni jómagam és nyugdíjas pedagógustársaim életét.

Épp most volt harminc éve, hogy megalakult a Veszprémi Nők Kerekasztala Egyesület, amelyben irodalmi programokat szerveztem, az egyesület megjelenő kiadványait lektoráltam. Országos szakmai szervezetek vezetőségi tagjaként is tevékenykedtem, pl. a Felnőttképzési Szakértők Országos Egyesületében. Ez idő alatt megszereztem a felnőttképzési szakértői címet, és bekapcsolódtam a felnőttképzési intézmények akkreditációjába, ellenőrzésébe.

Természetesen külön fejezetet érdemelne a Magyar Irodalomtörténeti Társaság Veszprém Vármegyei Tagozatában kifejtett tevékenységem. Kb. két évtizeddel ezelőtt én szerveztem újjá a tagozatot. Azóta a tagozat alelnökeként tevékenykedem. Célunk a lokális irodalmi hagyományok felkutatása, ápolása. Jelentős, évről évre ismétlődő programunk Endrődi Sándor – saját korában országosan is rangos helyet elfoglaló költő – emlékezetének ápolása, szobrának – amelynek létrehozását a tagozat kezdeményezte, szorgalmazta – megkoszorúzása. Évről évre megünnepeljük a városközpontban lévő emléktábla előtt tartott ünnepséggel, koszorúzással, hogy Petőfi Sándor azon a napon – március 6-án – Veszprém városában is megfordult.

Mikor kezdtél el irodalommal, írással foglalkozni? Mi indított el ezen az úton? Milyen impulzusok, esetleg mesterek, tanárok hatottak rád az indulás éveiben, vagy hatnak rád akár a jelenben?

Bár azzal az elhatározással tanultam tovább az ELTE magyar-könyvtár szakán, hogy író leszek, az élet mindig eltérített ebbeli szándékomtól. Huszonegy éves koromtól tanítottam, s e mellett végeztem az egyetemet levelező tagozaton. Iskolai munkám, a munka melletti tanulás és családi kötelezettségeim lehetetlenné tették, hogy nagy tervemmel, az írással is foglalkozzam. Néha-néha szentenciákat vetettem papírra, amelyeket nemrégiben jelentettem meg Gondolatkristályok címmel.

Talán már a családból hoztam az írás vágyát: édesapám is szeretett volna írni, de a családi gondok, közösségi feladatok mellett erre nem jutott ideje. Kollégám, Klein Vilmos – Ircsik Vilmos néven a Magyar Írószövetség tagja – megjelentette Jaj, akinek nincs otthona c. kisregényét, a magyarországi svábok kitelepítéséről. Ez inspirált, hogy ugyanezt a témát – amely édesanyám családját is érintette – én is feldolgozzam más módon. Az én művem – a Sváb golgota – egy idős német ajkú asszony elbeszéléseként jeleníti meg a bakonyi németek világháború után kataklizmáját, a kitelepítést.

Édesapámat is biztattam – miután átélte a gazdasági világválságot, a második világháborút, az ötvenes évek nyomorát -, hogy vesse papírra életrajzát. Ez az alapja Profán passió c. prózai alkotásomnak, amely életrajzi triptichon, és az ő életrajzát rögzíti. A pandémia elején távozó barátnőmnek, dr. Boros Editnek – aki figyelemre méltó költői tehetség volt – akkor már két kötete is megjelent. Ez nagy hatást gyakorolt rám, abba az irányba terelgetett, hogy kezdjek el végre írni. Barátnőmmel többször vitatkoztunk, mit nehezebb írni, verset vagy prózát. Végül arra a logikus következtetésre jutottunk: nem verset vagy prózát írni nehéz, hanem jó verset, jó prózát írni nehéz, mert ennek a kritériumai nem olyan egyértelműek, mint egy matematika egyenletnek.

Miután – kivétel az egyetemi évek – a mai napig válogatás nélkül olvasom, ami kezembe kerül, ezért nehéz bárkit is kiválasztanom. Az egyetemi évek alatt nagy hatást gyakorolt rám Király István professzor Ady-előadásaival. Talán nem véletlen, hogy mindmáig Ady a kedvenc költőm. Kislányként az idős szomszéd bácsinak hordtam a falusi könyvtárból könyveket. Emlékszem, sorra faltam a bácsinak vitt Mikszáth és Jókai műveket. Sajnos megőriztem azt a „rossz tulajdonságom”, hogy nem célirányosan olvasok, és nemcsak szépirodalmat, tehát nehéz kiválasztanom a szerzőket és a műveket. Nagy hatást gyakoroltak rám a világirodalomból Thomas Mann és Hemingway regényei, a magyar irodalomból Márai Sándor művei. Természetesen külön figyelmet szenteltem a mai írók közül a nőíróknak, előadást is tartottam a női irodalomról. Talán Szabó Magda és Jókai Anna alkotásait emelném ki.

Próza és vers. Mi volt korábban? Mivel magyarázható a választásod?

Ahogy az előbb elmondottakból is kiderül, prózával, méghozzá újságírói műfajokkal indult „írói” pályafutásom, amelyben sokéves kihagyások vannak. Azután – a már említett barátnőm hatására – megpróbálkoztam a versírással is, hiszen évtizedekig stilisztikát tanítottam középiskolában. A magyar irodalomban divatossá vált haikura is ő hívta fel a figyelmem. Csak sajnos, ma a költészet eltávolodott az évezredes hagyománytól, a költemények gyakran prózaversek, és mellőzik a megszokott stilisztikai eszközöket – pl. metafora, megszemélyesítés, allegória, szimbólum stb.

Jómagam – bár kötött formákkal is megpróbálkoztam –, inkább szabadverseket írok. Újabban lírában fogalmazom meg mondanivalómat, ez talán azzal is magyarázható, hogy egy-egy lírai vers megírása – még ha többször át is dolgozza az ember – kevesebb időt igényel, bár nyilván hosszasan érlelődik a megszülető alkotás. Én mindmáig hajlamos vagyok „szétforgácsolni” az időmet, mert a színháztól a legváltozatosabb kulturális kínálatig minden érdekel. Rájöttem, hogy szívesen bíbelődöm a lírai szöveg „faricskálásá¬val” – hogy Tóth Árpád szavaival éljek – szinte akként, ahogy aranyművesek teszik az ékszerekkel.

Valójában mindmáig megfejthetetlen, mitől kezd el „élni” egy-egy költemény, és mitől nem, ha még oly szépen megformált is. Nyilván egyszerre kell lennie az alkotónak „poeta natusnak” (született tehetség), illetve „poeta doctusnak” (tanult költő). Bár e kettő ellentéte egymásnak, ám valójában az igazán jelentős költők és költői alkotások egyszerre tükrözik a természettől kapott tehetséget és a több ezer éves irodalmi hagyományból való táplálkozást.

Számos önálló kötet fémjelzi neved. Mennyi is számszerűen? Nevesítsd e műveket!

Két prózai művem jelent meg: a már említett Sváb golgota és a Profán passió. Mindkettő a családom történetéhez kapcsolódik. Egy haiku kötetet: Jel az Univerzumban, és egy szentencia kötetet: Gondolatkristályok címen adtam ki. 2013-tól rendezgetem kötetbe költeményeim: 2013-ban Smaragdénekek, 2014-ben A vigasz lángjai, 2019-ben Megszentelt pillanat és 2024-ben Gyémántidő címen adtam közre műalkotásaimat.

Lektori munkákban, de az újságírás terén is megmutatkozik tehetséged. Neves közéleti szereplőkkel készítettél interjút. Kérlek, oszd meg az olvasókkal innen datálható élményeid!

Lektorként és korrektorként is tevékenykedtem. Veszprém – és talán mondhatom úgy – az ország egyik jelentős nőszervezetének, a Venőkének a kiadványai jegyzik a nevem. Ezek nagyon szép, motiváló és lelkesítő feladatok voltak. Bizonyára a nőirodalom majd számon tartja ezeket a külső megjelenítésükben is szép kiadványokat az Ifjúságunk sötét gyöngyszemeitől kezdve az Erős nők a sziklán című számtalan kötetig.

Miután az újságírói műfajok közül az interjú áll legközelebb az irodalom kiemelkedő műfajához, a novellához, ezért főként interjúkat készítettem a helyi lapok – a Napló – számára természetesen fontos és ismert emberekkel. Miután pedagógiai pályafutásom gyors- és gépíró tanárként kezdtem, és a gyorsírást – mint szellemi sportot művelve – tanítványommal együtt a világbajnoki dobogón is állhattam, ezért – mint az ország egyik legjobb gyorsírója – a rendszerváltás idején parlamenti gyorsíróként a Parlamentben tevékenykedtem, kiegészítve tanári fizetésem.

Az ülések szüneteiben országosan ismert politikusokat kértem fel nyilatkozatra, többek között a színészként parlamentbe jutott Darvas Ivánt; pártelnököket, Für Lajost és Pető Ivánt, politikusnőket, Lendvai Ildikót, Selmeczi Gabriellát és még jó néhány ismert személyiséget. Természetesen rendkívüli élményt jelentettek a világversenyek, amelyek révén megcsodálhattam – rendhagyó „turistaként” Európa sok fővárosát. A parlamenti munka is különleges varázsú volt kezdetben, mert – ha láthatatlan bútordarabként is – jelen lehettem a kerekasztal tárgyalásokon és később a parlamenti üléseken.

Eljegyezted magad a költészettel is. Versíráskor kísértenek visszatérő témák? Mi az, ami megszólít? Milyen impulzusok formálódnak benned verssé? A hagyományos, klasszikus versformát részesíted előnyben? A szabadvers, a kötöttségektől mentes versforma is helyet kap költészetedben?

Végül valóban – ahogy az előzőekben is említettem – a költészettel jegyeztem el magam. Tulajdonképpen nincsenek visszatérő témáim. Verseim – ahogy utolsó kötetem alcímeként jeleztem – „Meditációk életről – sorsról – létről. Valójában nem mindig a hagyományos értelemben vett ihlető élmény van a verseim mögött: elkezd foglalkoztatni egy-egy téma, és arról fejtem ki a gondolataimat. Ha a tartalom és forma egységében gondolkodom, akkor sok költeményemben inkább a tartalom dominál. Ma már igazából nem divat a klasszikus versformákban alkotni, lehet, hogy erre igazán nem is lennék képes. Bár a megszokott lírai formákban – pl. szonett –, és a hagyományos tagolásban – kétsoros, négysoros – is születtek kötött és rímes költeményeim, azért zömmel szabadverset írok, amelyben persze felvillan egy-egy rím vagy ritmusos sor is.

Hol, milyen platformon jelennek meg írásaid?

Írásaimat elsősorban könyvalakban jelentettem meg. Nem bombáztam egyetlen periodikát sem verseim megjelentetésével. Ha leadtam nagyon-nagyon ritkán egy-egy írást, azt minden további nélkül megjelentették. Még a helyi folyóiratot, a Vár Uccát sem árasztottam el műveimmel, s ez bizonyos értelemben nem volt szerencsés, mert jobban számon tartanának – mint írót, költőt –, ha folyóiratokban is megjelentettem volna a műveimet. Az említett helyi folyóiraton kívül még az Agria közölt Artériák c. rovatában alkotásokat tőlem. Ezen kívül a Kelet Felől c. folyóiratban is megjelent néhány írásom.

Alkotóként, tanárként mit gondolsz a versek közösségformáló erejéről? Olvasnak ma a fiatalok verset?

Olyan értelemben, ahogy a XIX. században gondolkodtak az alkotók az irodalom, a költészet közösségformáló erejéről, ma már nem beszélhetünk. E században valóban az írás célja volt, hogy a politikai közösségre, az emberekre hasson. Direkt módon ma már erre nem is törekedhet az alkotó, ez idegen a mai versírási attitűdtől. Úgy tudom, olvasásszociológiai kutatások igazolják, hogy igazán értékesnek tartott irodalmat talán csak az olvasóközönség kis százaléka olvas.

Habár ma már a divatos műfajok, a lektűr értékelése is módosult némiképp, vagyis elismeri az irodalomkritika, hogy ezen művek között is vannak értékes, gondolatgazdag alkotások. A műnemek közül „leghátrányosabb” helyzetben kétségtelenül a líra van, ámbátor a műnemek közötti rangsorban még mindig ez áll az első helyen a megítélésben. Annak ellenére, hogy a középiskolában központi szerepet foglal el a költői életművek megismertetése, szerintem nem akkora az olvasóközönsége – főként a fiatalok körében -, mint a regénynek, a novellának.

Környezeted elismerte tanári, alkotói pályádat, közösségi munkádat. Milyen díjak jelzik az elismerést?

Úgy érzem, környezetem elismerte mind a tanári, mind a közösségi munkámat. Veszprém város 1998-ban Pro Meritis éremmel tüntetett ki, az elmúlt években két alkalommal kaptam polgármesteri Elismerő oklevelet is, amely jelzi, hogy irodalmi tevékenységemmel és közösségi munkámmal váltam érdemessé az elismerésre. Világversenyt nyert tanítványommal együtt kitüntettek a Brusznyai-díjjal, amelyet a mártírhalált halt tanár, dr. Brusznyai Árpád emlékére alapítottak.

A katedrától való végleges megválásomkor 2007-ben a Pedagógus Szolgálati Emlékérem tulajdonosa lettem. Pedagógiai munkásságomért 2013-ban Ranolder-díjjal – Veszprém város legrangosabb pedagógiai elismerése – tüntettek ki. Egy időben pályáztam a Nyugdíjasok Országos Szövetsége irodalmi pályázatain, ahol két alkalommal I. helyezést, egy alkalommal III. helyezést értem el Miután versesköteteim jelentek meg, úgy éreztem, többször már nem illendő pályáznom.

Jelenleg min dolgozol? Mik a további terveid az alkotói pályán?

Helytörténészek hívták fel a figyelmem, hogy helytörténeti értékű az életművem, tehát készüljön egy köszöntő kötet 75. születésnapomra. Pillanatnyilag ennek megvalósítása áll a középpontban, e körül bábáskodtam, ezért az elmúlt időben kevesebbet írtam; betegség és pénzügyi okok is hátráltattak. A napokban, immár kissé késve, 77. évemben, kerül az olvasók asztalára ez a kötet, amelyet általam felkért jelentős értelmiségiek tanulmányai is gazdagítanak. Terveim között szerepel parlamenti interjúim megjelentetése, amelyhez persze szintén fel kell kutatnom szponzorokat. Másrészt – mivel novellákat is írtam –, összejött egy kötetnyi, tehát szeretnék közreadni egy novellás kötetet is.

A beszélgetésünk végén, kérlek, üzenj a Montázsmagazin olvasóinak! Oszd meg az irodalomkedvelőkkel az ars poeticád!

Ez fogas feladat, mivel a magyar irodalom kiemelkedő alkotói nagyszerű ars poeticák-ban üzentek az olvasóknak. A magam szerény módján úgy vélem, az írás lényege az ön- és világértelmezés. Az alkotó által közzétett létélményekben az olvasó fel kell, hogy ismerje önmagát, a létezés fontos és lényeges elemeit, gazdagítva ezzel személyiségét.

Kedves Erika! A Montázsmagazin szerkesztői, olvasói nevében köszönöm az interjút, köszönöm, hogy beavattál életutad legfontosabb mozzanataiba.

 

Orosz Margit

Kapcsolódó cikkünk