Négy éve már volt egy Váci Mihály-emlékév: halála 50. évfordulójának szentelve. Most pedig arról emlékezünk meg, hogy a mindössze 45 évet élt költő, publicista és műfordító épp 100 éve, 1924. december 25-én született.

"A sokaság fia", aki "a bibliai szegénységből érkezett"... - Váci Mihály centenáriumára

Váci Mihály – Fotó: nyiregyhaza.hu

A mindvégig baloldali érzelmű / elkötelezettségű Váci Mihályt a Nyírség adta. Tanítói diplomával néptanítóként helyezkedett el. Végül – az 50-es, méginkább a 60-as években – mintegy új József Attilaként egy nép közkedvelt tanítójává lett. Szerették, olvasták, szavalták, idézték. A 22 évvel idősebb Illyés Gyula, Váci tulajdonképpeni fölfedezője, megrendült nekrológjában így idézi föl alakját:

„… Jó kiállású, jó arcú, jó beszédű férfi volt; megnyerő elmének, szemnek, szívnek egyaránt. Képviselhette otthon maradottjait a szó betű szerinti értelmében is. Országgyűlési képviselő is volt.
Mindez inkább megzavarta, mintsem megnyugtatta. Sosem oly nehéz jó verset írnod az igazságról, mint mikor te vagy a bíró, s a népről, amikor már a vállalkozásodért is ott a koszorú. S ő ráadásul szerény is volt, mégpedig a mondás szerint úgy, hogy neki volt mire. Tehetséges volt és jól nevelt.
És hű a maga iránt támasztott igényéhez. A vidékről írt, de […] egy ízében sem volt provinciális. […] Váci Mihály már a tanyán több volt, mint tanyasi tanító; horizontja egyre nőtt…”

Alighanem már ennyi is elegendő, hogy átfogóbb képet kapjunk a Váci Mihály-i stílusról. Egészítsük ki még azzal, amit Váci halála után egy évtizeddel Hegedűs Géza írt róla ugyanezen vonatkozásban, nyelvezetét is érintve:

„… Ízig-vérig szociális költő volt, a közösség szószólója. Lírai publicista, aki közben a szelíd és érzelmesen átélt magánéletnek, szerelemnek, hétköznapi perceknek finom poétája is tudott lenni. De hangja kritikussá, haragossá, ha kellett harsogva vádlóvá vált, ha szembenézett a közösséget fenyegető bűnnel, hanyagsággal, közömbösséggel. De nem volt olyan árnyalt belső érzelem vagy dühöngést kiváltó felháborodás, hogy amit versben leírt, az ne legyen a legszélesebb rétegek számára is közérthető és a legkényesebb nyelvtan- vagy verstan-szakértő számára szabatos. A szó stilisztikai értelmében nem volt „modern” költő. Nyelvezetének mindvégig őrzött népi gyökérzetéhez gazdagítva járult a városi ember népnyelve, de mindig választékos ízléssel. Tartózkodott a közönségességtől, és a költő népnevelő feladatai közt tartotta számon a jó ízlésre nevelést is. Politikai kérdésekben talán a legszókimondóbb volt kortársai között, de nyelvezetében példaszerűen szemérmes. […] A közérthetőség volt számára a legfontosabb…”

Címünkben utaltunk arra, hogy Váci Mihály „A sokaság fia” volt. Az e címet viselő költeménye végét idézzük. Tesszük azért is, mert a költő példás kommunikációs készségének is tanúivá lehetünk…

„Szeretem a sokaság fiát, az ismeretlent,
az embert, aki hordozza magában
a megváltozhatatlan szenvedést, a gyónást,
a halhatatlanság befelé nőtt szárnyait.
Meghalnék, hogy elhitessem vélük
– élniük érdemes volt.
És úgy hallgatom őket,
úgy nézem komoly tetteiket,
úgy bízom bennük életre halálra,
hogy elhiggyék magukról:
övék az értelmes élet gyümölcse,
az öröklét, az örökké való tett.”

A rendszerváltás óta, miként számos, pedig kitűnő tollú baloldali író, költő, érthetően is meg nem is egészen, mellőzésben részesült. Groteszk módon épp a jobboldali politika valósította meg „a múltat végképp eltörölni” balos célkitűzését. Az irodalom terén, bizony, eléggé. Időbe kell hogy kerüljön Váci költészetének, habitusának árnyaltabb megközelítése, helyére tétele. Az ezredforduló után már mutatkoznak ennek figyelemre méltó kísérletei, biztató jelei. Toldi Éva tanulmánya és Váci-szöveggyűjteménye a talán legelső mozzanata az áttörésnek. „A szegénység, a szelídség és szolgálat” című könyvéből a leglényegesebb mondatot idézzük, azt, amely megemlékezésünk címébe is bekerült:

„Váci a bibliai szegénységből érkezett, és egész életében súlyos kereszteket hordott, s mint a próféták, hitte, hogy küldetése van a néphez…”

Még tovább lép a költő és esszéista Bozók Ferenc: „A népi vallásosság nyomai Váci Mihály költészetében” című alapvető írásában. Mindössze ennyit idézünk Bozók esszéjéből, de ezúttal is lényegbevágó tartalmát:

„Az »Áldott vagy Te« című versében szinte teljesnek mondható tárlatát kapjuk Váci Mihály metafizikájának, hisz ebben a költeményben önmagát profanizált »nyírségi« Jézusnak nevezi, saját édesanyját Jézus anyjával, a szenvedő Máriával azonosítja, a nyírségi homokfútta tájat pedig a bibliai sivataggal, a nyírségi parasztságot a Biblia népével. A Váci-versekben megszokott profanizálás is megjelenik ebben a versben: »feje köré, simító tenyerét átüti a robotok vasszege, keresztre vonják csürhe bajai«”.

És bizonyára mindnyájan azonosulunk Bozók esszéjének záró mondandójával:

„Megállapíthatjuk, hogy a korabeli, Váci Mihály költészetéről a hetvenes években rögzült és dogmatizálódott kép rászorul arra, hogy árnyaltabb képet kapjunk Váci személyéről és lírájáról. […] [és] hogy más optikákon keresztül is rá tudjunk nézni olykor az életműre.”

Tegyük hozzá: mindez nem feltétlenül azt jelenti, hogy idejétmúlttá lett épp az előbb bővebben is idézett Illyés Gyula vagy Hegedűs Géza és más írók, irodalmárok Váci-jellemzése. Frissítésről, kiegészítésről, az újra-elfogadhatóságot megalapozó írásokról lenne szó inkább. És erre talán magunk is vállalkozhatunk: Váci verseit olvasgatva…

 

Holczer József

Kapcsolódó cikkeink a szerzőtől