„A költő nem azért ír, hogy tetszést arasson…” – vallja Pablo Neruda gondolatával azonosulva Varjú Zoltán költő, író, szerkesztő

A művészek, az alkotók, legyenek azok tollforgatók, színek szárnyát vászonra vivők, előadóművészek, hangszerek hangjának megszólaltatói, dallamok dalolói, szóval mind egy tőről fakadnak: ők az emberi lét titkának felfejtői. Élhetünk bárhol, a szellemiség erős szála összeköt bennünket, alkotókat. Ezek a gondolatok inspiráltak arra, hogy a Bánvölgyéből, Bánhorvátiból, ahol én élek, irodalmi utazásra induljak, betekintsek a Pakson élő Varjú Zoltán költő, író, szerkesztő alkotói világába. Nagyszerű előadói képességéről is meggyőződhetünk, hiszen számos videofelvétel készült, és megosztásra került verselőadásaiból.

Múltunk, jelenünk és jövőnk, a hazaszeretet, a lélekrész keresése, a szeretet, a jóság, a szerelem, a lélek minden rezdülése jelenvaló verseiben, melyre a gazdag képalkotás, a csiszolt nyelvezet egyaránt jellemző. Úgy vélem, az alkotás folyamatát nem lehet készen kapni.

Varjú Zoltán alkotói pályája is sok év kitartó munkájával fokról fokra épült, épül fel. Céltudatossággal, alázattal igyekszik valóra váltani álmait.

De hát miről is álmodott a Komlón született kisfiú, a mára Pakson élő tollforgató? Mit jelent a Mecsek szívében megszületni? Beszélj gyermekkorod meghatározó élményeiről, álmairól! Honnan eredeztethető irodalmi érdeklődésed?

Kettéválasztanám a kérdésre a választ. Egyrészt a gyerekkoromat illetően elmondhatom azt, amit a korosztályom többsége – könnyen meglehet – ugyanúgy a magáénak vallana: akkoriban a gyermekekre szabott elvárások keretek közé voltak szorítva. A 60′-as, a 70‘-es és 80‘-as években egyfajta uniformizált létezést követelt meg az akkori rendszer, és egyáltalán nem kedvezett az egyediségnek vagy az általános elvárásoktól eltérő személyiségjegyeknek. Ezeken kizárólag a családonként változó tradíciók, az azokon keresztül megélt kötelékek tudtak valamelyest formálni a személyiségek kialakulását illetően.

Nyilvánvalóan más és más volt a hozott értékrend, a későbbiekben pedig ezáltal más alapokon nyugvott a szerzett értékválasztásoknak a megtapasztalása. Talán ez volt az egyetlen lehetséges belső választása a kor emberének, ami a családi és egyéni sorsokat formálta végül. Mindezt azért tartom fontosnak elmondani, mivel a 80-as évek második felétől született generációknak szinte semmilyen ilyen irányú megtapasztalása nincs, hiszen a 90-es évektől egy újfajta, kissé szabadabb életfelfogás jellemezte és jellemzi a mai kor emberét.

Ha röviden szeretném megfogalmazni az akkori gyermeki álmaim lényegét, semmilyen különleges, netán meglepő dologról sem tudnék beszámolni. Részemről annyit tartok fontosnak megemlíteni, hogy őszinte szívvel szerettek a szeretteim és őszinte szívvel szerettem a szeretteimet, ami máig a legnagyobb kincsem forrása. Ez utólag azon érzetemet erősíti meg, hogy valójában ébren éltem meg álmaim, ahogyan ma is ezt teszem. Így utólag értelmezve és megfogalmazva önmagamnak: a Mecsek szívében felnőni olyan volt számomra, mint egy közös szívdobbanás a szülőfölddel, ami az elsőtől az utolsóig ki fog tartani. Röviden: – Szívem bérceit jelentik és ifjúságomat.

A kérdés másik részére a válaszom dióhéjban az, hogy az írás iránti vonzalom kettős időszakot ölel fel nálam. Az írás és alkotás késztetése tizenéves koromtól a huszonéves időkig tartott egyrészt, amit közel húsz évnyi teljes elnémulás követett. Ennek a hibernált állapotnak, nem egészen tizenegy évvel ezelőtt lett vége. 2014 nyarán, amikor egy irodalmi lap újságcikkét olvasva elküldtem a reflexiónak szánt írásomat az ottani szerkesztőknek, akik szinte azonnal visszajeleztek arra kérve, küldjek a szerkesztőségnek további írásokat, publikációs listát és ismertető anyagot az addigi irodalmi munkásságomról, köteteimről, mert szívesen publikálnának tőlem. Valami ilyesmit írtam válaszul: 

Igazán megtisztelőnek tartom a felkérést, akkor írok néhányat a beküldött mellé és később jelentkezem. – Megjegyezném, azon az egyetlen íráson kívül nem volt lekörmölve másik a birtokomban, mivel a korábbiak hollétét manapság is homály fedi. Ugyan készültek előtte kezdetleges kisnovellák, kisregények, versek – ekkor még írógéppel, írólapra -, amiknek egy része barátoknál, ismerősöknél, középiskolai tanároknál fellelhetőek talán, de azon sem lepődnék meg különösebben, ha azóta kidobták vagy más okból megsemmisültek volna.

Műszaki vonalon dolgoztál hosszú ideig. Ennek ellenére foglalkoztál írással is? Melyik műfajban és milyen témában szólaltál meg először? Mikortól datálható írói tevékenységed, műveid megjelenése?

Mint említettem – így kénytelen vagyok visszautalni rá -, viszonylag korán megérintett az írás öröme, ami mindig az adott korszakomhoz igazodott korban és időben, amolyan tanulási folyamatokat kapcsolva össze bennem. Kontinuitásnak is tekinthető, mivel egymásból eredő tapasztalások láncolatát képezik a mai napig az írásaim, melyek az írásmódot illetően állandó csiszolás alatt állnak.

Az alfából kiindulva, gyakorlatilag egészen apró gyermekkoromtól kezdve datálható az, amikor megérintett az olvasás és később az írás, ötletelés, történetfűzés, történetmesélés, ami nagyjából tíz-tizenegy éves koromban kezdődött el. Először képregényeket kezdtem el gyártani a saját szórakoztatásomra, és kitaláltam hozzá történeteket. Az egyszerűbb képi másolásból eredeztetve egészen a saját, kreatívabb rajzokig jutottam, amikhez szöveges történetmeséléseket fűztem. Valahogy így kezdődhetett el az alkotási vágy, aminek az eredményeit néhány éven belül szétosztogattam a gyermekkori barátok között. Mivel nagyon pozitív volt tőlük a visszajelzés, ezért megint készítettem párat és újfent megkapták tőlem azokat.

Kamaszkoromra kizárólag a történetmesélés maradt meg, lassan kialakulva a vonzalom az írás, a történetmesélés iránt, és egy jó darabig meg is maradt. Nyilván az ember a korral együtt változik, egészen a gyermekkortól az ifjúságig mást és mást jelentenek a korai évek mindenkinél. Itt még nincsenek előre megtervezett életutak, nincsenek előre megírt forgatókönyvek sem, csupán a családi és iskolai útmutatások adnak irányvonalat.

Természetesen a kamaszkor meghatározó érzelmein túl az ifjúságomat – a tanulmányokon kívül -, a szerelmek, a csalódások, az örömök és barátságok időszaka ölelte fel, ami egy rendkívül mozgalmas időszak volt esetemben (talán megírom majd a memoárjaimban, talán nem), végül elindultam a felnőtté válás útján. Eközben írtam, megint írtam és újra írtam. Novellákat, verseket, befejezett és félbehagyott írásokat egyaránt, amik szárnypróbálgatások voltak csupán. Amiket ma már valószínűleg megmosolyognék, hiszen teljesen más a mostani meglátásom, mint akkor. Akkoriban ösztönös szenvedéllyel éltem meg minden írásom mondanivalóját, mert erre zsigeri szükségletet éreztem, így azok is Én vagyok – mégis valaki más.

Ezen korai időszakomat követte, ahogy említettem már, húsz éves elnémulás, ami gyakorlatilag egy egzisztenciális útkeresés volt. Éltem a saját magamra szabott életem, ahogy bárki más. Az oktatástól a munka világáig, a munka világától egészen a családalapításig és gyermekvállalásig bezárólag. Ezek a külső szemlélőnek csupa olyan dolgok, amik roppant egyszerűnek és hétköznapinak mondhatóak, hiszen mindannyiunk életében bekövetkeznek idővel. Engem a mai napig rendkívül mélyen érint, így elsődleges helyre került az életemben, és ha megkérdezik tőlem – ki vagy, mi vagy? -, sosem a foglalkozásaim vagy az írás jut eszembe elsőre, hanem ezek a fogalmak: gyermek, testvér, édesapa és hitves, férj.

Közel húsz éven keresztül kizárólag a privát életem foglalkoztatott, és mint említettem, 2014 nyarán egy hirtelen érzelmi állapot indított be, hogy kellene valamit írni, reflektálni az adott témában, és beküldeni az érintett szerkesztőségnek. Mivel pozitív volt a fogadtatása, utána egy-két évig írogattam ezt-azt, de még mindig nem tartottam különösebben jelentősnek az írást az életemben, ahogyan ma gondolom.

2016 és 2022 között néhány művészkörnél különböző díjakat nyertek az írásaim, és egyszer csak azt vettem észre 18‘ magasságában, hogy napi rendszerességgel készül valamilyen írás. Ekkorra egy viszonylag széles olvasókör alakult ki a környezetemben. Ez számomra is meglepő volt, hiszen az először 1-2 ezer főre tehető olvasói szám fél éven belül meredeken felfelé változott, ami 2020-ban nagyjából 10 ezer körüli olvasót jelentett az egyik közösségi médiaoldalon. Ma már ennek az olvasói számnak a többszöröse tisztel meg a figyelmével összességében, ezért minden esetben igyekszem kellő alázattal viszonyulni az irodalom felé. Hiszen mi mással köszönhetném meg azoknak a figyelmét és belém fektetett bizalmát, akik napi szinten időt áldoznak rám az életükből?

Úgy érzem, ha konkrétan meg kellene neveznem, hogy mikortól datálható az igazi Varjú Zoltán-os megszólalásom, akkor azt 2021-től eredeztetném. Talán nem tűnik túl réginek a történet, de valahol mégiscsak vissza- és rámköszön benne a múlt és az előzmények gyökere. Én úgy gondolom, hogy 2021-től ténylegesen felismerhetik és ráismerhetnek az írásomra az olvasók, legalábbis azok, akik napi szinten követnek, azoktól ezt a visszajelzést kaptam és kapom.

Lélekmorzsák, Lélekmágnes, Lélektakarók – Létösszegző, olykor számvetést hordozó költeményeket emelsz irodalmi rangra. Verseid megszelídíteni látszanak az életet, hektikus világunkat: „Mások is értsék a szív szerető melegét…” „Bárcsak magot vetne a földön a szeretet…” (Jó lenne hinni) Úgy érzem, sokszor ez egy óhaj, sóhaj, vágy. Te mit gondolsz erről?

A lélekmorzsák, lélekmágnes, lélektakaró megfogalmazások a belső hangom önkifejezéseit, pillanatnyi érzelmi töltésem kivetüléseit jelentik számomra, melyeket üzenetszintű szimbólumokká alakítanak át a leírt gondolatok. Mennyire számvetések, mennyire létösszegző dolgok? – Őszintén szólva ilyen konstellációban nem vizsgáltam még, ezért nyilvánvalóan ezen kérdésekre csak azok tudnak valódi válaszokat adni, akik a teljes szövegkörnyezetükben olvasva megélték, átélték jelentéstartalmukat, ami mindig emocionális hangvételben szólítja meg az olvasót, a lelkekhez szólva a lelkemből fakad.

Többnyire köntörfalazás nélkül és közérthető nyelvezetben írok, olykor megkapom a szakértők szakértéseiben, hogy már- már közhelyeket és egyszerűséget súrol néhány írásom, aminek kifejezetten örülök, mert akkor célba értem az olvasóknál. Én azt vallom: az élet csupa közhelyből áll, és azok folytonos plágiuma ismétlődik újra – ergo, mi más érdekelhetné jobban az olvasót, mint az, ami az életének történetére adhat válaszokat.

Nem megkerülve a kérdést, én azt mondanám: olyan belső érzelmek visszhangjait hallják az olvasók, amik zsigerig hatolnak, amikor az ember az éppen adott pillanatában önmagára reflektál, önmagának válaszol. Hiszen az író gyakran filozofál, túlgondolva gondolkozik, elméláz dolgokon és ilyenkor egyfajta válaszreakcióként törnek felszínre a gondolatai, ami magasröptű szárnyalásnak tűnhet sokaknak.

Igyekszem feloldani a bennem élő titkokat, és átnyújtani a rejtjelekhez a megoldókulcsokat azoknak is, akik nem feltétlen érintettek egyes írásaimban, mivel néha-néha szűkre szabott a tartalom célcsoportja, ennek ellenére másoknak is átmegy, mert mindig az őszinteség hangján próbálok megszólalni.

Rövid sztorim a lélekmágnes megfogalmazásról: – amit az egyik művészeti oldalon a rovatom címének adtam -, az őszinteséghez hozzátartozik, hogy egy nagyon kedves női olvasómtól eredeztethető. Összetett gondolatként indult el tőle, amikor egy közösségi médiás üzenetben megírta nekem, hogy minden egyes nap várja az oldalakon az általam megosztott tartalmat, ami úgy vonzza Őt, mint egy mágnes. Ha valamelyik nap nem kerül fel tőlem írás, úgy éli meg, éhezik a lelke, mert nála már megszokott dolog, bevett napi szokás, mint a reggeli vagy ebéd elfogyasztása, az írásaim neki a szellemi táplálékát jelenti, amire a lelke éhezik.

(Szívemből érzem úgy, ezen szavak és az ehhez hasonló gondolatok azok, amiért egy írástudónak írnia érdemes. Talán emiatt mondom el számtalanszor, engem minden leírt és kimondott szó arra kötelez, hogy kellő alázattal tekintsek az irodalomra, megértve azt, hogy egyetlen szóban megtalálható az olvasó lelke, amit épít vagy porba sújt az írói gondolat. Az írás képessége semmiképp sem kiváltság, hanem olyan kötelesség, amire minden pillanatban emlékeztetem önmagam.)

A lélektakaró fogalma a személyes megélésemben leginkább arról szól, hogy mi az, amit a lelkünk mélyén megőrzünk önmagunkból, és nem osztunk meg másokkal, nem tárunk felszínre senki előtt, mert ez a sajátunk, a miénk. Hitem szerint a visszatéréskor ez a szikra lesz az, ami Utat fog mutatni a lánghoz, amelyhez a Teremtő Akarat szerint tartozom. Nagyjából erről szól, ha leegyszerűsíteni szeretném.

A lélekmorzsák ezzel ellentétben azt, amit az ember elszór magából: érzéseket és gondolatokat, mint a morzsákat vagy magvakat, amik jó talajban kikelnek, amiből a gondolatra éhezőknek az élelme lehet… Minden emberben meglévő életesszenciák ezek, nem csupán óhajok, sóhajok vagy vágyak önmagukban, hanem mindezek összessége, ami a teljes belső világunkat jelenti.

Máskor írásod társadalmi korkép, belső lázadást sugallnak verseid. Gondolok itt például a Bitangkeringő sodró erejű költeményedre, amelyben mély társadalomkritikát fogalmazol meg. A cím összetett szó, melynek előtagja: bitang és utótagja: keringő valamiféle egymásba feszülést sugall, hiszen e szavak ellentétet hordoznak jelentésüknél és hangulatuknál fogva.

A Bitangkeringőt valóban egy sodró lendületű társadalomkritikai versnek szántam, amiben az értékvesztett világot és az egyéni felelősség kérdését szeretném feltárni az olvasónak. A címben a bitang szó nemcsak a céltalanul kóborló állati sorba silányult ösztönlény embereknek a jelentését rejti, hanem erkölcsi értelemben is magában hordoz egyfajta elvetettséget és kivetettséget. Míg a keringő a társadalmi mozgást – a farkashorda és birkanyájösztön együgyűségét leplezi le -, egyben a ciklikusságát is jelképezi a világunknak. Mintha mindig ugyanazok a hibák ismétlődnének generációról generációra.

Szinte sosem aktuálpolitizálok, csak egyértelműen feltárt ügyekben van véleményem, és egyáltalán nem kívánok pártpolitikai dolgokban részt venni. Személyes meggyőződésem szerint a valódi függetlenséget nem az jelenti, hogy biztonságos komfortzónába kerülve – a kollaboráció révén -, mindig a hatalmasokkal kell hajolni, vagy pont ellenkezőleg: állandó harcban állva mindent megkérdőjelezni. Ha kell, ha nem. Egyedüli fontosságnak azt tekintem egy független gondolkozó részéről, hogy kritikus gondolkozásmódját a tisztesség és felelősség vezesse, ami mindig az össztársadalom javát kell, hogy szolgálja. Nem többet és nem kevesebbet.

Számtalan filozofikus hangvételű verset olvashatunk tőled, melyek elé Példabeszédekből, nagy gondolkodóktól, bölcsektől illesztesz intelmeket, gondolatokat. Úgy érzem, egyik kedvelt filozófusod Platón, hiszen gyakran idézel tőle, többek között e sorokat is: „A bölcsek a tudás és a jóság felé irányuló életet választanak.” Mit gondolsz korunk embere így választ? Bölcsek a 21. század emberei?

Platón valóban az egyik leginkább kedvelt filozófusom, mert nemcsak gondolatrendszere, hanem erkölcsi iránytűje is időtálló, ami nem kizárólagos társadalmi rétegeket érint, hanem egyetemleges értékmeghatározásul szolgál. Szolgál, nem érdeket képvisel, pont ezért meghatározó. A konkrét kérdésre válaszolva: bölcsek-e a 21. század emberei? – azt hiszem, inkább az információ bősége, mintsem a valódi bölcsesség jellemzi korunkat. Platón szerint a bölcsesség a tudás és az erkölcsi jóság ötvözete, de ma gyakran az információval való manipuláció, az azzal történő visszaélés vagy annak lehetősége és a felszínesség, a gyors ítéletalkotás kerül előtérbe.

Ma már mindenki szakértője az élet folyásának, kérve vagy kéretlenül egyaránt. Egyre kevesebb a lélekszámhoz arányítható tudásvágy, ami közösségi érdeket szolgálva lemondana az öncélúságról. Gyakorta látom a törtetést, az önérdekűséget mindenek felett, míg egyre kevesebbszer találkozom az őszinte alázattal még azok kapcsán is, akiknek írva és íratlanul kötelessége lenne a mértékletes gondolatiság és cselekvés. Ha azt kérdezné tőlem valaki, hogy az átlagember lexikális tudása nagyobb vagy sem – mint ezer évvel ezelőtt -, arra biztosan pozitívabb választ adhatnék.

Számomra e témánál vetődik fel a címbeli gondolat is: „A költő nem azért ír, hogy tetszést arasson…” Nem véletlenül vallod magadénak Pablo Neruda költő gondolatait. Miért is ír a költő? Hogyan folytatódik az idézet?

A Pablo Neruda-idézet így folytatódik: „… hanem, hogy szíveket és szemeket nyisson.” Részemről lehetne akár az ars poeticám is egyben, mivel a költészet számomra nem puszta szórakoztatás vagy elismerés hajszolása, hanem olyan belső szükséglet, önkifejezés, amit a belső látásom irányít. Sokszor egyfajta belső lázadásomat jelenti a világ igazságtalanságai ellen, miközben megpróbálom megmutatni az élet szépségeit úgy, hogy megmaradjak a valóság talaján.

Tudtommal több könyved is napvilágot látott. Melyek ezek? Milyen változás, újítás érezhető a kötetek között? Egyáltalán, szükséges az újítás? Azt is kérdezhetném e könyvekre vonatkozóan, mennyire „varjúzolis” alkotásokról beszélünk?

A könyveim közül eddig három önálló kötet jelent meg a soktucatnyi antológia mellett, és mindegyikben van valami fejlődés vagy újítás. Nem feltétlenül formailag, hanem inkább a gondolatok mélysége és talán érettsége tekintetében, legalábbis a visszajelzések erre utaltak. Az újítás kérdése számomra sosem az öncélú formai kísérletezést jelenti, hanem azt, ahogy az ember halad előre, mélyül, árnyalódik és szélesedik a látásmódja, aszerint legyen képes önmagát megjelenítve folyamatosan megcsiszolni.

Itt mindjárt megemlíthetem a 2023 decemberében megjelent CSISZOLATLAN című kötetem, ami a saját belső hangom gyűjteménye, és végső soron az alapkövemnek tekinthető. De mindegyik kötetem „varjúzolis”, hiszen a versek bennem születnek, és az én világomat tükrözik vissza. Mindegyikben megtalálható a lelkem parányi része. Hamarosan, ez év áprilisában megjelenik a következő kötetem, a SZIKLASZILÁNK – ötven évnyi száműzetés a Földön cím alatt, ami újabb mérföldköve lesz az irodalmi utam barangolásainak.

Ezt követően – szinte párhuzamosan -, az angol nyelvre műfordított verseim kötete, aminek a címe: Fifty times in English – Soul Thief Poems. 2025 végéig tervezem kiadni az öt nyelven megjelenő válogatásomat. Ha egyenként vizsgáljuk bármelyiket, szinte folytonos a változás, aminek előnyeit vagy hátrányait egyedül az olvasó ismerheti. De megnyugtatásul mondhatom az olvasóimnak, hogy legalább négy kötetnyi anyag hever a gépem elektronikus fiókjaiban különböző fájlokba zárva.

A novellásköteted álnéven jelent meg, ugyanis az írói álneved: Christian Crown. Miért publikálsz ezen a néven?

A novelláskötetemet Botránykönyv – Az élet írja címmel önéletrajzi ihletések hívták életre, számos megtörtént eseményt jelenít meg, emiatt megpróbáltam a személyemtől függetlenítve elvonatkoztatni, ezért alkalmaztam írói álnevet. A név mögötti jelentéstartalomról és annak jelentőségéről, már többen megkérdeztek. Ahogyan korábban elmondtam, az életemben és a gondolkodásmódomban jelentős szereppel bír a szimbolika és az azok mögött rejlő titok, a titkok keresése. Erre a kérdésre a konkrét válasz most is elmarad, egyelőre hagyom, hogy jótékony homály takarja a miértekre a válaszokat. Talán majd egy későbbi alkalommal erre is fény derülhet.

Beszélj publikációidról, sikereidről! Hol találkozhatnak írásaiddal az olvasók?

Korábban több irodalmi folyóiratnak elküldtem írásaimat, de igazából sosem számoltam össze, hogy ez számszerűen mennyi nyomtatott írásbeliséget vagy digitális megjelenési formát jelentett. A teljes őszinteséghez az is hozzátartozik, semmilyen publikációs listát vagy nyilvántartást nem vezettem soha a megjelenésekről. Azon túl, hogy hálás szívvel megköszöntem az aktuálisan megjelent írásaim az adott fórum szerkesztőinek, nem igazán tartottam számon. Mivel úgy lenne illendő és tisztességes, hogy senkit se hagyjak ki, ezért emlékezetből nem próbálkoznék a korábbi publikációim felsorolásával.

Mostanság a DunapArt Magazin oldalán vagyok jobbára jelen, de a közösségi médiákban és az interneten több saját profilú oldalon is megtalálnak a kedves olvasók. Ma már – kizárólag célzottan – keveseknek küldök publikációs anyagot, aminek az elsődleges oka az, hogy egyre kevesebb időm van tematikusan leválogatni az éppen aktuális első közléses írásaim. Lényegében oda küldök csupán, ahol nem várnak el kizárólagosságot és őszintén kiérzem – szinte tapinthatóan -, hogy örömmel fogadnak. Így nyilvánvalóan a megjelenési fórumok száma sem növekszik számottevően, amit egyáltalán nem bánok, mert sokszor a kevés a több.

És igen, a sikerről röviden. Kaptam néhány díjat és elismerést, melyeket szeretettel fogadtam, de teljesen őszintén vallom, hogy semmilyen díj és elismerés nem ér fel azzal a megbecsüléssel, amit egy írástudó kaphat az olvasói figyelem és az olvasói szeretet által. Ezért a legnagyobb sikeremnek az olvasóim felém irányuló figyelmét és kinyilvánított szeretetét tartom, mint ahogy a legnagyobb kudarcomat annak tudhatom be, ha akárcsak egyetlen olvasóm is elpártol mellőlem, legyen bármi oka. Szerencsésnek érzem magam, mert az alig tíz év alatt nap mint nap tízezer olvasó követi a munkáim, amíg havonta van olyan írásom, ami 70 – 90 000 olvasóhoz eljut világszerte. Számomra ez a valódi díj, ez jelenti nekem a valódi elismerést és a sikert.

A mai magyar irodalom palettájával, a számtalan irodalmi csoporttal, a szekértáborokkal kapcsolatban mi a véleményed?

Röviden összefoglalva: a mai magyar irodalom palettájával, a számtalan irodalmi csoporttal kapcsolatosan a személyes meglátásom az, hogy esetenként változó a minőségi követelmény, ezért nem lehet korrekt módon megfogalmazni általánosan alkalmazható örök igazságot. Kizárólag egyenként vizsgálva lehetne valós szempontrendszer alapján vizsgálni azt, hogy az adott fórum milyen szinten járul hozzá a kortárs magyar irodalomhoz, vagy miként erodálja annak értékeit.

Annyit bátorkodnék megjegyezni, a kulturális sokszínűség mindenképpen üdvözlendő, hiszen számtalan alkotót és alkotóközösséget helyez fókuszba, még ha ennek az elviségnek gyakorta ellentmondásos a gyakorlata. Az úgynevezett kánonista elefántcsonttornyok és belterjes csoportosulások növesztése biztosan nem segíti azokat, akik jelenleg is partszélre és margóra vannak téve-tolva.

A fentiekből kiindulva a szekértáborok létét lesújtónak tartom, és egyúttal arra is szeretnék rámutatni, hogy miért gondolom így: –

Mivel a magát ma szakmának nevezők számára, (- ami egyébként a mindenkorinál így volt és van, mert ez a kialakult és átörökített gyakorlatuk -) az irodalmi értékek kiválasztásának a folyamatában, a megszületett műveknek a közönséghez történő eljuttatásában, valamint a szerzők preferálásában rendkívül jelentős szempont az, hogy egy-egy író hova, melyik táborba tartozik, ezért az átjárás a szellemi műhelyek között, és az egymás iránti őszinte elismerés és tisztelet a legtöbb esetben nem valósul meg, ha nem tartozik valamely alkotó valahová, ha nem kíván betagozódni, együtt felmondva a helyi érdekeltségű mantrát.

Igen. Ilyenkor azoknak a szerzőknek, akik nem kívánnak ebben részt venni, egy értelmetlenül átideologizált és párbeszédre képtelen, folytonosan az egyéni érdekek érvényesítésén ügyködő, és az arra rátelepülő játszmák sokaságában, akkor szinte alig, de mindenképpen nehezebben tud érvényesülni. Többnyire az érvényesülési vágy motiválja azt, hogy egymással rivalizáló irodalmi szekértáborok és műhelyek jöttek és jönnek létre, melyeken belül a kiválasztódás legtöbbször ideológiai alapokon történik – viszont kivétel nélkül érdekek mentén -, és végül ezek az érdekkülönbségek ütköznek egymással. Eközben a művészet lényegi alapját képező alkotók szimplán a kárvallottjai lesznek ezen játszmának, maroknyi tótumfaktum érdekeinek kiszolgáltatva.

Most pedig beszéljünk a DunapArt Magazinról, melynek főszerkesztőjeként tevékenykedsz! Mi indított el ezen az úton? Mindez mikor történt? Milyen változások tapasztalhatók a magazinban az eltelt időszak alatt? Ejts néhány szót a könyvkiadásról, az E-book könyvekről is! Gondolom, sok-sok terv vár megvalósításra a magazin és a te alkotói életed tekintetében egyaránt!

Rendkívül összetett és szerteágazó a kérdés, így a válaszom sem lehet kevésbé szerteágazóan összetett. Mi indított el ezen az úton? Mi motivált arra, hogy a felvetések és beszélgetések végül tervezési szakaszba lépjenek?

Gyakorlatilag 2016 és 2019 között kezdett el körvonalazódni azokból a beszélgetésekből, amiket a művészeti körökön belül folytattunk többedmagammal, amit a hozzá kapcsolódó személyes, baráti nexusok alakítottak ki lépésről lépésre. Egyfajta közös gondolkozás irányában indítottuk el a diskurzust, meghallgatva az alkotókat, akik legyenek akár irodalmárok, képzőművészek – fantasztikus alkotásokkal a hátuk mögött -, szobrászok, festőművészek vagy akár a zenei életben azok a zenészek, akik nem kerülnek olyan mértékben fókuszba, mint amit az ő alkotási képességük, az általuk megteremtett érték megérdemelne.

Nyilván az irodalom kapcsán még inkább elmélyült ez a beszélgetés, hiszen ezen a pályán kezdtem jobbára mozogni, és 2019-re egy elég jelentős, talán túlzás nélkül mondhatom azt, hogy széles baráti kör alakult ki a környezetemben, akik ekkorra már őszintén megnyíltak, és elmondták személyesen az őket érintő problémákat a kulturális élet mai anomáliáival kapcsolatosan. Az közhelyesen köztudott, hogy a jelenben különböző irányultságú szellemi műhelyek jöttek létre, (sajnos) többnyire ideológiai alapokon. Ezen fórumok esetében túlzottan nagy átjárási lehetőség nem nagyon van, hiszen önmagában korlátozzák azt, hogy kik kerülhetnek be ebbe a körbe, kik azok, akiket preferálnak, kik azok, akik esetleg (mondjuk úgy) margóra vagy partszélre vannak tolva náluk, ezért lehetőséget sem kapnak a létjogosultságuk bizonyítására.

Szerintem ez már önmagában óriási problémát vethet fel, és úgy gondolom, hogy a teljes kulturális és irodalmi életben tapintható jeleit láthatjuk minden művészeti ágon belül. Ennek az egyik megoldási lehetőségét abban láttuk a beszélgetésünk közben, hogy jó lenne egy olyan fórum – mint annak idején a Nyugat -, és annak a környezetében körvonalazódó alkotói közösség, akik minden irányzatból képviseltetik magukat, és ténylegesen csak az elért produktumuknak a teljesítménye alapján lesznek megmérve. Kizárólag az értékteremtés szintje szerint.

Úgy, mint a Nyugat esetében, ahol a megjelenés feltétele annyi volt csupán: alkottak-e olyan színvonalon, ami értéket teremtett, avagy nem. Amennyiben alkottak, akkor helyük volt a lapban, megjelenhettek, és ténylegesen senkit sem érdekelt az, hogy ki milyen körhöz volt köthető, ahogyan az sem, ha sehová nem tartozott. Szóval ez volt az elsődleges alapvetése a dilemmáinknak, hogy szükség lenne egy közösségépítő szellemi műhelyre, ami összeköti és nem megosztja a kulturális élet szereplőit.

Ahol kölcsönös emberi tiszteleten alapuló párbeszéd zajlik egymás között, ahol a teret biztosító fórum vezetőit nem a személyes érdekei és a közösségre erőszakolt alá- és fölérendelt viszony határozza meg. Ahol elsődleges szempont a közösségi érdek képviselete, ahol minden alkotó otthonra lel, ezáltal a mindenáron szembenállás és az egymás létjogosultságát folyton megkérdőjelezés mindenki számára elfogadhatatlan.

Ez a tervezési időszak egészen 2020-ig tartott és innen léptünk volna tovább, amikor is elkezdődött a Covid világjárvány időszaka, ami újabb két évet tolt a megvalósulás időpontján. Sajnos eközben a 2017-ben kialakult autoimmun betegségem is elkezdett tartósan velem maradni, amiből kifolyólag a vállalkozásaimat elkezdtem lassacskán és szisztematikusan vissza- és leépíteni. Viszont ennek okán több felesleges szabadidőm keletkezett, ha akartam, ha nem. Lényegében az én személyes problémám sokaknak adott a későbbiekben fórumot és lehetőséget, de nyilván ezt azoknak lenne tisztük igazolni, akiket érint, semmiképp sem nekem.

A DunapArt Magazin weboldalnak a konkrét indulása 2023 április végére datálható, de már 2023 januárjától egyfajta szamizdatként útjára indítottuk, ekkor még csak a közösségi médiában, havi megjelenésű pdf online magazinokkal adva hírt magunkról. Ekkorra már elmondható volt az, hogy egy komolynak mondható szerzői csapat körvonalazódott az oldal gerincét adva, akik megtisztelték a magazint és az én személyemet azzal a bizalommal, amit a többségük még ma is nap mint nap sugároz felénk.

2023 januárjában azt ígértem, hogy három hónapon belül megteremtem annak a lehetőségét, hogy egy teljesen független orgánuma lesz a kulturális palettának a DunapArt Magazin, aminek a weboldala online folyóiratként és professzionális online felületként tud majd funkcionálni a későbbiekben. Ezen ígéretem betartva április 27-én elindítottuk az oldal közzétételét, amit márciustól az oldal kezdéséig feltöltöttünk azokkal az anyagokkal, amiket még a szamizdatos időszakunk alatt produkáltunk, utána gőzerővel nekifogtunk a munkának.

Egészen 2024 januárjáig tartott az az időszak, amikor még hozzám volt bekötve minden szál. Akkoriban néhány szerkesztő, rovatvezető és alkotó segített, akik közül feltétlen kiemelném Acsádi Rozália, Petlánovics József, Szász Zsolt, Tóth Gabriella – Toga nevét, akik jelentős mértékben járulva hozzá támogattak a gondolataikkal, ötleteikkel és a meglévő tapasztalataikkal a kezdeményezésemben.

2023 decemberében fogalmazódott meg bennem az a tézis, hogy teljesen függetleníteni kell tőlem az addigi működési mechanizmusokat, amihez jelentős hátralépést kell tennem. A célom ezzel az volt, hogy egy valódi stáb tudjon kialakulni a jövőben, ami már valódi szerkesztőségként funkcionál majd a felállítandó szerkesztőségi munkatársakkal.

Januárban csatlakozott Tim Mariann és Horák Andrea Kankalin a líra szerkesztőjeként a DunpArt Magazin belsős munkatársi köréhez, akik azóta is rendkívül áldozatos munkával, fantasztikus tűrőképességgel és a szükséges tudás birtokában végzik önként, non-profit módon ezt a tevékenységet. De ugyanekkor lépett a sorainkba Gyenge-Rusz Anett, Bak Rita, dr. Payer Imre. Majd a későbbiekben folyamatosan bővült a munkatársak száma, míg néhányan az éppen adott élethelyzetük okán távoztak. Egy dolgot bizton állíthatok, hogy minden egyes munkatársunk tevékenysége óriási értéket adott és ad hozzá a DunapArt Magazin közösségéhez, amit ezen alkalommal is szeretnék megköszönni. Jelenlegi munkatársainkról a Rólunk felület alatt olvashatnak bővebben a kedves olvasók. https://dunapartmagazin.hu/rolunk/

A DunapArt abban elkötelezett és abban szeretne hiánypótló szerepet betölteni – azon kevesekhez akarunk tartozni -, akik a saját lehetőségeikhez mérten mintául tudjanak szolgálni az össztársadalmi, kulturális létben, hogy igen, lehet úgy is végezni egy tevékenységet, hogy nem az egyéni érdekek és érvényesülési vágyak az elsődlegesek. Hanem pont ellenkezőleg, vagyis teljes mértékben a non-profit törekvés a cél, ami a célkitűzéseink zászlójára tűzve közösségi célokat szolgál, és az alá van rendelve minden tevékenysége.

Tehát mi a szerzőkért vagyunk, a szerzőkön keresztül pedig lényegében a legfontosabb szereplőkért: az olvasókért. Hogy miért fontos ez, amit most elmondtam? Talán azért, mert nyilván az elmúlt 35 évben, remélem nem lesz túlzás az a kijelentésem, hogy a kultúra fokozatosan, de mára már gyakorta az üzleti tevékenység felé igazodott és silányult. Ami ennél jóval szembeötlőbb, hogy jutalmazásnak és büntetésnek az eszközeként használják fel bizonyos hivatalos oldalakról, fórumokról, mert gyakorlatilag arról szól, hogy a mindenkori mainstreambe szinte csak azok kerülhetnek be, akiket megtűr vagy támogat. Mindenki más pedig úgy boldogul, ahogy tud, tehát a többségnek el van engedve a keze.

Én viszont úgy gondolom, hogy a kultúra az teljes mértékben egyetemleges érték, amihez minden szerzőnek és alkotónak joga van hozzájárulnia. Joga van ahhoz is, hogy valamilyen formában képviselve legyen, és semmiképp sem gondolom azt, hogy bárkinek, bármilyen fajta szelektációt kellene úgy végezni, ami azt a kritériumot veszi figyelembe: kihez köthető, vagy kihez nem köthető az alkotó.

Sőt, személyes meggyőződésem szerint az alkotónak joga van ahhoz is, hogy ne az anyagi viszonyai, és ne az ismereti tőkéje, vagy a nem lévő tőkéje döntse el azt, hogy valaki megjelenési lehetőséghez jusson. Kizárólag a produktum minősége, az alkotó által teremtett érték megléte lenne szabad, hogy vizsgálandó legyen. Mi ezen a fonalon indultunk el, ezen a szálon próbáltuk feltárni azokat a problémákat, hogy valójában mi az, amit ezekből orvosolni tudunk. Lépésről lépésre, kellő megfontolás mellett eljutottunk A pontból a B-be, B-ből a C-be és így tovább, ezért a 2024-es évünk semmi másról sem szólt, mint egyfajta építkezésről, ami egy olyan fejlődési szakasz része, amit nem lehet megspórolni, aminek még az elején járunk.

Azt már a legelső pillanatban láttuk – ekkora volumenű vállalás esetében -, minimum 4-5 éves időszakban kell gondolkozni ahhoz, hogy a célkitűzéseink alapkőletételei megvalósulhassanak. Első körben lefutottuk a Dunapart Művészeti Kulturális Egyesület megalapításának a mérföldjeit, ami nehéz szülés volt, mivel közel egy éven keresztül tartott, mire végül 2024 november 25-ével bejegyezték az egyesületet.

Az egyesület mint jogi személyiség biztosítja mindazt a jövőben, amit a célkitűzéseink tartalmaznak. Például ettől kezdve nyílt meg a lehetősége a DunapArt Kiadó létrehozásának, amit a reményeink szerint hamarosan követni fog a DunapArt Digitális Stúdió. Így a kiadón keresztül megvalósulhatnak végre a nyomtatott periodikáink negyedévente, melyek évszakonként: tavaszi, nyári, őszi és téli kiadványainkat jelentik majd. Teljes mértékben ingyenes a részvétel, aki megtiszteli az oldalt és részt vesz a DunapArt életében – a havi rendszerességgel meghirdetett pályázatokban -, azoknak az alkotóknak nyomtatott lehetőséget fogunk biztosítani.

2026-tól lehetőséget kívánunk nyújtani a DunapArt Magazin oldalán publikáló szerzőknek arra, hogy ne kizárólag a magánkiadású megjelenés legyen számukra opció. Ismerjük jól azt a problémát: ma a magát szakmának nevező titulust kisajátitó körök – akik a felkent papjai színében hirdetik a mantrát a kulturális létnek azon oldalán -, gyakorta leminősítik az ilyen köteteket, ezzel rendkívül alacsony szintre nyomva azoknak a szerzőit, néha, gyakran olyankor is, amikor egyáltalán nem lenne indokolt. A nyomtatott kötetek esetére idén megteremtjük a személyi feltételeit, és szeretettel várjuk azokat a sorainkba, akiket nem kizárólag a személyes érdek, érvényesülési vágy vezérel, akik örömmel vennének részt egy közösségi szolgálatban.

Számtalan dologról tudnék még említést tenni: a tervezett Ady Endre irodalmi-díj, a Deák Ferenc nagydíj és Pro Urbe-díj alapításáról, ahogy a hamarosan meghirdetendő további szellemi műhelyek alapítása is több szót érdemelne az egyszerű megemlítésnél, ami ráadásul a regionálisan kiépülő kulturális hálózatépítési projektünk része.

Évente elérhető irodalmi és művészeti táborokat kívánunk elindítani a jövőben. Ez remekül illeszkedik a rendezvénysorozatunkhoz, melynek egyik állomása a Nógrád vármegyei zagyvapArt, a Jobbágyi Kortárs Művészeti Fesztivál rendezvényével egyetemben. Mindezt szeretnénk kiterjeszeni országosan és Kárpát-medence-szerte, de Európai szintű részvételt is szívesen veszünk, szeretettel várva a helyi, regionális érdekeltségű művészeti körök csatlakozását, akiknek a rendelkezésre álló lehetőségekkel segíteni fogjuk a tevékenységét. Számomra jó érzés megízlelni a következő szavakat: tiszapArt, rábapArt, marospArt, szávapArt, drávapArt, balatonpArt, bodrogpArt, oltpArt, rajnapArt és így tovább. Remélem nem vagyok ezzel egyedül.

Kérlek, ajándékozd meg a MontázsMagazin olvasóit lelked egy darabkájával, az ars poeticáddal!

Amit el szoktam ismételni, akárcsak egy mantrát újra és újra – néha már unalmasnak tűnve -, ugyanazt mondhatom most is arról, hogy mit gondolok az írásról és annak kegyelmi állapotáról:

Amikor egy író papírra veti a gondolatait, ami szeretetből fakad, és megosztja azt másokkal, olyan az, mint amikor a Teremtő Akarat kegyelme magokat vet a réten, és virágot nevel. Olyan az, mint amikor a dolgos gazda minden odaadó szeretetével megműveli a földjét, és nyomában kisarjad a vetés, majd szárba szökken, és kalászt nevel. Áldás, ami magán viseli a Teremtő Akarat kéznyomát. Áldás, melyben az író megajándékozza az olvasót a lelkének egy parányi darabjával, amiben ott van mélyen legbelül, ott lakozik benne a Teremtő Akarat… az író minden leírt és sorok közti, kimondatlan szerető szavának rejtekén, légyen az szomorú vagy vidám gondolat.

A magam és a szerkesztőség nevében köszönöm az interjút. További sikereket, alkotókedvet és jó egészséget kívánok.

 

Varjú Zoltán versei

 

MÉG NEM SZABAD

„Át kell haladnunk a sötétségen, hogy eljussunk a fényhez.” – (Albert Pike: Morals and Dogma of the Ancient and Accepted… 1871.)

Nem halálra szültek
fényre küldve haldokolni
megcsiszolni lelkedet
csillagporba gyúrni hús
mögött a csontodat

Nem halálba küldtek
visszavárnak megmutatni
honnan jöttél merre tartasz
csillagodban megpihenni
még nem szabad …

 

Varjú Zoltán

JOGOD VAN

jogod van nem szeretni
téli fagyban hófehér zúzmarát
hóesésben állni hópehely alá-

merülni kék habokba óceán
vízében megfürödni nedves
szemtükörben úszni boldogan

jogod van nem szeretni
nevetve hagyni szálljon fel-
törve égig számtalan kacaj

hangja bántson égi hárfa-
dallamot taposson sárba rút
haláligét szónokolni

jogod van nem szeretni
félelem gyanánt a földbe vetni
holt magot hagyni nőni

fájdalomkalászt aratni áradni kín
mögött a gyűlölet hangjait
szórni messze szerteszét

jogod van nem szeretni
elszaladni sors elől futni el-
temetni vágyat víg szerelmet

kérni adni másnak mástól el-
fogadni azt mi én vagyok:
jogod van nem szeretni
                                       végleg
                            elfeledni
            akárcsak
      bárki
« mást »

 

Varjú Zoltán
A TUDÁS: NEM CSUPÁN HATALOM

„A tudás maga a hatalom“ – (Francis Bacon)

Hangyaszorgalom

kitartó tanulási folyamat
végeredménye a tudás
csodálatos dolog
elismerésre méltó

sok helyütt így van ez
máshol meg a féltékenység
szomorú fundamentuma
irigység szülte harag

kíséri néha tiltott gyümölcs
üldözendő tabutéma
övezi még rákérdezni sem
ildomos csupán szabad

célpont lesz a kérdező
mert a kínzó félelem
gyötri azt aki ostoba
annyira hogy megértse

a tudás nem csak/és
kizárólag hatalom
hanem az emberiség
túlélésének a záloga

 

Orosz Margit

Kapcsolódó cikkeink