Pap Károly: A nyolcadik stáció – Könyvajánló ’24/03

Iván Péter – Könyvajánló hónapról-hónapra ’24/03 – Pap Károly: A nyolcadik stáció

Leviát, az éteri szépségű ifjú festő bolyongása során idilli kis faluban köt ki. Becsvágyát nem elégítette ki a kávéházi portrérajzolás, de a természetben, az állati és növényi formák, zöld árnyékok és napsütötte foltok között sem találta a helyét. Ágasházán viszont gigászi megbízásba fut: a helyi templom számára kell megfestenie a Keresztút tizenöt stációját. Leviát a nyolcadik állomás megörökítésével kezdi a munkát: itt Krisztus, miután másodszor rogyott földre terhe alatt, vigasztalja az őt kísérő asszonyokat. Grandiózus jelenet, amelybe a művész ügyesen festi bele vendéglátói, a tenyeres-talpas Giza néni és a vele élő hat özvegy alakját, de a Megváltót körülálló katonák fizimiskája is emlékeztet némiképp a helyi intelligencia egy-egy alakjára….

Készül a festmény, s közben komolyodik, átszellemül az alkotója is, de a különös jövevény körül egyfajta erőtér is kialakul. Az ifjú művész áhítata, munkakedve és „színeváltozása” környezetében is szimpátiát, vonzalmat vagy éktelen gyűlöletet vált ki, s ahogy apránként mind közelebb kúszik a sötétség a festményhez, rájövünk, ez a műalkotás nem e világra, de főleg nem Ágasházára termett. Addigra persze már Ágasháza sem egy erdőszéli kis falu, hanem a világ erkölcsiségének bibliai parabolája, erős művészetelméleti felhangokkal.

S eljön a rettegett pusztulás is, azonban egy brutális, Móriczot idéző jelenetben nem csupán a kivételes remekmű, hanem Leviát jó angyala és sátáni ellenlábasa is odavesznek. A festő, aki ártatlanságában, jóhiszeműségében magát Krisztust formálja meg a regényben, a halottaskamrában mindkettőjük hideg arcát csókkal illeti. De már semmi sem lesz olyan, mint azelőtt: Leviátra az elmélyült, emberkerülő magány vár, az állati és növényi formák, zöld árnyékok és napsütötte foltok csendes világa.

Ebben az eget-földet leképező regényben a témák változatossága ellenére sincs zsúfoltságérzetünk: Pap Károly meg tudja csinálni, hogy bőven átérezzük az ihlettelen napok eseménytelenségét, a téblábolás hiábavaló óráit, s írói bőkezűségében sokszor aprócska, bagatell eseményeknek szentel megannyi játszi oldalt, a történet mégis jó tempóban halad előre. A „Nyolcadik stáció” hat órájába látszólag tényleg minden belefér, s szellős, levegős marad az egész. De nem ez a bámulatos helykihasználás Pap Károly egyetlen bravúrja.

Nemhiába versengtek kézirataiért pályája kezdetén az Est és a Nyugat szerkesztői: Pap élénk, eredeti, képekben gazdag stílusa, melyet csak az a kritika érhet, hogy időnként kissé túlfűtött, a kor legnagyobbjai közé emelik. Portréfestőnek is zseniális, hiszen pár mondattal lehel életet egy kajla kalapos csőszbe, egy folyton sopánkodó özvegyasszonyba, egy el-elbóbiskoló agg plébánosba. Második regényében, a Nyolcadik stációban pedig szerencsésen felülemelkedik örök témáján, a zsidó és keresztény identitás őrlő problémáján, amire a Pap által pingált izzóan szemrehányó-önmarcangoló csomagolásban nagyon de nagyon nem voltak vevők a Horthy-korszak irodalmi és közéletének szereplői.

Személye és gondolatai iránt a világháború után sem ébredt leküzdhetetlen vonzalom a kultúrpolitika keblében, de ezt a mellőzöttséget a rabbinövendékből lett proletár Pap Károly már nem érhette meg, 45-ben pusztult el egy náci haláltáborban.

A hangoskönyv története is olyan, mintha Pap Károly meséje volna. Jancsó Sarolta éppen lomtalanított, ez a regény is megadóan várt sorsára egy könyvkupac tetején. Saci aznap úszni ment, és az útra olvasnivalónak szatyrába csúsztatta a vékony kötetet. Mire hazaért, fülig beleszeretett: bocsánatot kért tőle, amiért száműzni akarta a gyűjteményéből, főhelyre állította a polcon, és hamarosan elkészítette a remekmű hangos változatát is. De jól tette!