A magyar költészet napját 1964-től kezdődően ünnepeljük április 11-én, József Attila születésnapjára emlékezve. A költészet napján elsősorban a műköltészetre gondolunk, magyar költők verseit mondjuk, elevenítjük fel. Vessünk most egy pillantást a műköltészet gyökereire, a népköltészetre – azon belül is a legősibb népi lírai műfajra, a népdalra.
Mi is a népdal? Kodály Zoltán városában ezt nem kell különösebben részletezni. Ám én igen szeretem idézni ezzel kapcsolatban az alföldi puszták hiteles krónikásának, a folklór avatott ismerőjének egy elbeszélését. Zalai Szalay László Öreg Szuhay című kötetében a legelső helyen szerepel A népdal című elbeszélése, amely szívhez szóló választ ad kérdésünkre:
A népdal (részlet)
ELŐSZÓ
„Poézis-óra volt.
Balajthy tanár ült a katedrán, a becsületben megőszült, hosszú, fehér, kurucosan lelógó bajuszú, szigorú öreg Balajthy. Róla emlegette a fáma, hogy negyvennyolcban huszártiszt volt.
Lecke: A népdal. Abból kellett felelni.
Előveszi a noteszét, nézi, forgatja:
‒ Jöjjön ki Avas Vince…
Avas Vince valahol a háttérben „szurkolt”, s elkáromkodta magát:
‒ Azt a hét meg a nyolcát, azt se tudom, mi van feladva…
‒ A népdal ‒ súgják neki.
‒ Bele se néztem…
‒ No, gyere, gyere ‒ türelmetlenkedik az öreg Balajthy.
Vince kiballag, meghajtja magát és kivágja:
‒ A népdal.
Aztán nézi, nézegeti a csizmája orrát ‒ és hallgat…
‒ No, mi lesz? ‒ riaszt rá öreg Balajthy. ‒ Tudod, vagy nem tudod?
‒ Már hogyne tudnám ‒ hörren fel sértődötten Vince. ‒ Csak a gondolataimat köll rendezni…
‒ No hát csak rendezd ‒ mondja epésen öreg Balajthy, azzal csibukot tölt, kicsihol és rágyujt.
Egyszer csak Vince hátracsapja bozontos fejét, előrelép és elkezd beszélni.
Először csak úgy bizonytalanul, ingadozva, mint a kisgyerek, mikor járni tanul. Majd mindig határozottabban, gördülékenyebben, mintha tükörlapon golyó gurulna.
„Száll a madár ágrul-ágra
Száll az ének szájrul-szájra…”
Balajthy nagy szemeket mereszt, némelyek meg hátul csöndesen röhögnek, de Vince elszántan folytatja:
‒ Ez a nép ajkán dalos madárként szépen szálló, szóló, röpdöső ének: a népdal.
‒ Hm ‒ mondja az öreg Balajthy ‒, folytasd…
‒ Hogy honnét jön? Nem tudja senki. Hogy hova megy? Ki tudja?… Csak jön, mint a sóhajtás, a bárányfelhő, csak jön, mint az ökörnyál, az esti szellő, hogy aztán eltűnjön, elszálljon, mint az ifjúság… Hogy aztán eltűnjön, elszálljon, mint a jókedv, a virágillat… mint a bánatosan, kiáltva evező, szürketollas darvak, ahogy eltűnnek… elszállnak…
‒ Apja a szív… Anyja az öröm vagy bánat… Születik vagy temetőben vagy fekete felhőn… hulló levelen… lekaszált réten… zokogó viharok közt… télen…
Halálos csönd lett. Öreg Balajthy annyira előrehajolt, hogy szinte kibukott a székből. A csibuk is kialudt a szájában.
Vince meg folytatta. De idáig komoran kongó hangja csengővé vált. Ezüst csengővé. És könnyed diadallal, rózsákat dobált a tanárra:
‒ Vagy születik harmattól ragyogó hajnal rózsás ujja hegyén… pünkösdkor… rózsabokorban… Vagy születik szálló, aranyos szélű felhők lágy patyolatján… virágillatos pacsirtaszó közepette… tavasszal…
‒ Vagy nyáron… szénakaszáláskor… aratáskor… csépléskor születik… szűzlányok vérpiros ajkán… kacagva, repülve a népdal.
Egy pillanatra elhallgatott. Csak, hogy levegőt kapjon. Az osztály dermedten figyelt. Összebújva, mint a megrettent bárányok. Öreg Balajthy csodálkozva pislogatott. Azt hitte, álmodik.
‒ Nem jár egyedül: Bejelenti magát, előre repülő gondolattársával ‒ az első sorban. Vidáman csevegő fecskemadár… az ég kárpitján hangjával ragyogó csillag a pacsirta… a csalogány, „a bokrok furulyája”… kényes sárgarigófütty… bús búgása a galambnak, vagy pitypalattyszó a bevezetője…
‒ Vagy kék ibolyával, illatos violával kezdődik, vagy bazsalikom, muskátli szagos ágán, vagy harmatos orgona hozza, vagy születik a rózsabokorban… zöld erdőben… csörgedező patak ágyán… Sokszor rozmaring, kökény, árvalányhaj szolgálja… alapozza… hozza… hordozza ‒ mint az eléje szórt világon járó szép fiatal menyasszonyt ‒ a népdalt ‒, midőn a szívek temploma felé megy.
‒ Búsongó örömök megnyilatkozása, elhervadt remények képzelt utazása: ‒ „Zölderdő zúgása, vadgalamb búgása, az én bánatomnak sehol nincsen mása”… Akik sötét színben látják a világot: ‒ „Sirassatok engem, orgona virágok”… Aki azt sem tudja, mit kezd bánatába: ‒„Elment az én rózsám idegen országba”… aki két kézzel kap ezerjófű után: ‒ „Szomorú borongó vasárnap délután”… azzal könnyít magán, ‒ mindjárt jobban bírja, ‒ ha szíve bánatát dalolva kisírja…
‒ A boldog szerelem felkacag a dalba: ‒ „Olyan az orcája, mint a piros alma”… „Reszket a szívem, mert eszembe jutottál”… csókokkal itattál… „Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok, az én galambomnak utat mutassatok”… „Szabad a madárnak ágról-ágra szállni… leánynak, legénynek vágyakozva várni”…
Példának okáért egyet előadok… Hiszen leckét mondok, amikor danolok…
Szépen felnöveli, szárnyára ereszti,
Csak az a szomorú, hogy más üti-veri…
Öreg Balajthy kitárja a karját:
‒ Gyere ide, te szélkiáltó, te gézengúz, te ‒ hadd öleljelek meg.”
Az elbeszélés egy diákanekdotákban szokványos komikus helyzettel indul: a rossz tanulót felelni hívják poézisórán, aki azt sem tudja, mi volt feladva. A tanulók már dörzsölik a tenyerüket, milyen jó mulatság van kilátásban. A tanár is kételkedve méregeti a táblához kibotorkáló diákot, aki először nagyot hallgat…
Majd elkezd felelni, a tankönyv anyagától ugyan távol áll a mondanivalója, de olyan melegséggel, érzékenységgel szól igaz szavakat a népdalról, hogy öreg tanára is meghatódik, s megbocsájtja neki, hogy bizony a leckét el sem olvasta. A rosszcsont gézengúz valami többet tud és érez, mint társai: ő a lelkében őrzi a népdalt, azt az életérzést, melyből a dal megszületik.
Bereznai Zsuzsanna muzeológus, néprajzkutató
BEVEZETÉS
József Attila és a népköltészet kapcsolatával Péter László, Szabolcsi Miklós és N. Horváth Béla foglalkozott az összegző áttekintés igényével.
Erdélyi József (1896–1978) volt az a költő, akinek népiessége a legközvetlenebb módon hatott József Attilára. Talán nem véletlenül, hiszen román apa és magyar anya gyermeke volt ő is, eredeti neve Árgyelán József. Erdélyi József első versei a Nyugatban jelentek meg 1921-ben, évtizedeken át élt Budapesten. Költői fellépése az 1920-as években valósággal forradalmat jelentett. Ugyanis ő a „nyugatos líra” általános sikere idején Petőfi Sándor lírai örökségét, a népköltészet hagyományait keltette életre. Az elnyomott szegényparasztság követeléseit szólaltatta meg. (Az iskolában nem tanítják, mert a II. világháború után börtönben ült, és a háború alatt antiszemita verseket is írt.)
Emellett a népköltészet természetesen közvetlen módon is hatott József Attilára, hiszen gyermekkorának egy részét paraszti környezetben töltötte.
József Attila folklorizmusa – azaz a folklór elemek felhasználása a költészetben – már bonyolultabb jelenség annál, hogy egyetlen kategóriával leírható lenne, vagy egy irodalmi irányzathoz, a népi írók közé lehetne sorolni. József Attila nem tartozott a népi ars poeticát valló költők sorába – ám költészetében egyes verscsoportokban a folklór hatása élesen kirajzolódik.
József Attilát 1945 után „a munkásosztály nagy költője”, „a legnagyobb proletárköltő”, „nagy munkásköltő” címekkel szokás illetni. A politika szolgálatába kényszerült irodalom, a „kultúrideológusok” az adott történelmi korszak téziseit hangoztatták. József Attila „népiességének” értékelésében a költő 75. születési évfordulójának ünneplő megemlékezései és az ahhoz kapcsolódó kiadványok jelezték az áttörést.
Voigt Vilmos folklórkutató megállapította, hogy József Attila költészetében felbukkan a folklorizmus, a népköltészet hatása, ám az ő esetében csak sajátos, egyéni folklorizmusról beszélhetünk. És ez semmiképp nem minősíthető hagyományosnak.
NÉPDALEMLÉKEK
József Attila és a népköltészet kapcsolatát vizsgálva vessünk néhány pillantást a költő népdalemlékeire. Vonzódását a népdalokhoz már a kortárs kritika is észrevételezte. Szabolcsi Bence tanulmánya volt az első, amely a népdalhatásokat elemzi – a zenetudós a ritmikai képletek azonosságára alapozva 9 József Attila-versben ismer fel népdalokat.
A kortársak visszaemlékezései számos helyen szólnak arról, hogy a költő sok népdalt tudott, és jól ismerte Bartók és Kodály gyűjtéseit. A jókedvűen daloló József Attilára vagy éppen a Nagy Lajossal versenyt daloló költőre is emlékeznek a kortársak. A szegedi barát, Hont Ferenc a következő dalt jelöli meg József Attila legkedvesebb népdalaként:
„Császárkörte nem vadalma,
árvából lesz a jó katona.
Árvából lesz a jó katona,
mert nincs neki pártfogója.”
Tolnai Gábor egy másik népdalra emlékszik, mint József Attila legkedvesebb dalára:
„Esik az eső,
Ázik a mező,
Hull a fa levele.
Érik a szőlő,
Hajlik a vessző,
Fodor a levele.
Két szegénylegény
Szántani menne,
De nincsen kenyere.”
Vízi Albert pedig úgy emlékszik, hogy a Megrakták a tüzet volt a költő „kedvenc nótája”. József Jolán regényes életrajza olyan családi környezetet ábrázol, amelyhez a dal, a dalolás szervesen hozzátartozott. A mama énekéről a költő is vall.
József Attila ötéves korában került Öcsödre, ahol a falusi gyerekek mindennapos életét élte. A paraszti társadalom mindennapjaihoz pedig hozzátartoztak a különféle éneklési alkalmak is. A szabadszállási rokonoknál tartózkodva ugyancsak részese volt a falusi életnek. József Attila költészetében népdalszövegeket, tehát közvetlen forrásra, daltípusra is utaló népdalemlékeket viszonylag kis számban találunk. A szegényember-versek népdal-, illetve Erdélyi József parafrázisai szolgáltatják az első példát. (A parafrázis egy irodalmi mű tartalmilag hű átírása az értelmezés, a népszerűsítés szándékával, vagy valamely művészi hatás elérése céljából.)
A Szegényember szeretője is Erdélyi József egyik versére utal a versszerkezettel, strófaszerkezettel, szótagszámmal.
Szegényember szeretője
Világ van a szegényember vállán,
Istent emelt mindig másik vállán.
Dühödne meg okosan egyszerre,
Mindakettőt ledobná egyszerre.
Szegényember sose kér kalácsot,
Szegényember sose kap kalácsot.
Kis kenyérrel, nagyon feketével,
Fehér lelkét őrzi feketével.
Szegényember sója is ízetlen,
Szegényember kedve is ízetlen.
Eladó kis holmija vetetlen
S ha van ágya, az is megvetetlen.
Szegényember akkor lop, ha éhes,
Akkor se lop, de hát nagyon éhes.
Akkor is csak szegényebb szegény lesz.
S míg lesz szegény, mindig több szegény lesz.
Kisgyereke sohase veretlen,
Asszonya se marad megveretlen,
De akármily gyönyörű lány lennék,
Szegényember szeretője lennék.
Balladai vonások jellemzik a Szegényember balladája és a Tiszta szívvel című verseket – a népköltészeti forrás tagadhatatlan mindkettőnél.
Tiszta szívvel
Nincsen apám, se anyám,
se istenem, se hazám,
se bölcsőm, se szemfedőm,
se csókom, se szeretőm.
Harmadnapja nem eszek,
se sokat, se keveset.
Húsz esztendőm hatalom,
húsz esztendőm eladom.
Hogyha nem kell senkinek,
hát az ördög veszi meg.
Tiszta szívvel betörök,
ha kell, embert is ölök.
Elfognak és felkötnek,
áldott földdel elfödnek
s halált hozó fű terem
gyönyörű szép szívemen.
József Attila költői pályáján a Tiszta szívvel a költői hírnév szempontjából is meghatározó jelentőségű vers. Kétségtelen, a társadalmi lázadást motiváló, állapotleíró első versszak egy jól ismert népdal valamely szövegváltozatára vezethető vissza:
„Nincsen apám, nincsen anyám,
Az isten is haragszik rám.
Árva vagyok, mint a gólya,
Kinek nincsen pártfogója.”
Közvetlen népdalátvételre 1928-ig további példákat nem találunk, ám ettől kezdve megszaporodnak a motívum-egyezések, ami a költő és a folklór újbóli szoros kapcsolatára utal. Ha csak egy versben is, de ismét visszatér a szegényember téma: a Hosszú az Úristen című versben. Forrását az Érik a szőlő kezdetű népdalban látják az elemzők.
Hosszú az Úristen
Hosszú az Úristen,
rövid a szalonna,
nyavalyás a szegény ember,
mintha gazdag volna.
Úgy meggörbül, mintha
réti ösvény volna
s rajt libegnének a lányok
tejért a majorba.
Hosszú és kemény is,
püspököké mégis,
rábízná pedig siralmas
dolgát a szegény is.
Jutna neki kolbász,
asszonyának szoknya –
az ájtatos Úristenhez
vigadozva szokna.
Délszemmel ha néz
sokútú világra,
a legbajosabb dűlőkön
a szegényt találja.
Ha ma sincs, hogy értünk
seregekké lenne,
szegény ember, ha elpusztul,
nem is pihen benne.
1932 októberében jelenik meg a Külvárosi éj című, az 1931–32-ben íródott verseket tartalmazó kis füzet. József Attila munkásmozgalmi korszakát a Külvárosi és a Munkások versek jelzik. A 3. oldalon ez a mottó olvasható: „Aki dudás akar lenni, / annak pokolra kell menni.” Népdal. Majd a költői pálya egészét bemutatni hivatott gyűjteményes kötet, a Medvetánc is ezzel a dallal (teljes versszakkal) kezdődik.
„Aki dudás akar lenni,
Pokolra kell annak menni.
Ott kell annak megtanulni,
Hogyan kell a dudát fújni. (Pásztortánc)”
A Külvárosi éj mottója tehát egy keserű mondat a költői lét tartalmáról, illetve nehézségeiről.
Az utolsó József Attila-vers is egy népdaltöredéket őriz. Az Íme, hát megleltem hazámat… ezzel a végső, családról, boldogságról lemondó sorokkal zárul:
Szép a tavasz és szép a nyár is,
de szebb az ősz s legszebb a tél,
annak, ki tűzhelyet, családot,
már végképp másoknak remél.
Két olyan népdal is van, amely motívumokat és életszemléletet tekintve a József Attila-versrészlet forrásának tűnik. Távolabbról emlékeztet az első:
Ha csakugyan szebb a tél, mint a nyár,
Gyáva legény, ki a lány után jár,
Lám, én egy szép menyecskéhez járok,
Mikor tetszik, nála is hálok.
A másik népdal:
Szép a tavasz, szép a nyár,
Szép, aki párjával jár.
Járnék én is, nem lehet,
Titkon vagyok csak veled.
A népdalsorokat, töredékeket rejtő, őrző versek mellett nagy számban találunk József Attila költészetében olyan műveket, amelyek motívumhasználatukkal, grammatikai, stilisztikai jegyeikkel a népdal szerkesztésmódjára, valóságszemléletére emlékeztetnek. A Kertész leszek című költemény a szegényember-versek szomszédságában a modern népdalváltozatot szemlélteti:
Kertész leszek
Kertész leszek, fát nevelek,
kelő nappal én is kelek,
nem törődök semmi mással,
csak a beojtott virággal.
Minden beojtott virágom
kedvesem lesz virágáron,
ha csalán lesz, azt se bánom,
igaz lesz majd a virágom.
Tejet iszok és pipázok,
jóhíremre jól vigyázok,
nem ér engem veszedelem,
magamat is elültetem.
Kell ez nagyon, igen nagyon,
napkeleten, napnyugaton –
ha már elpusztul a világ,
legyen a sírjára virág.
A kétütemű 8-as, 4-4-es tagolású sorok a népdal jellemző strófáját építik. A vers játékos valóságszemlélete, a bújtatott metaforikus utalások azonban a műköltészet jegyei.
A versben többször is előforduló „virág” sajátos rímpárban jelenik meg: „Ha már elpusztul a világ, / legyen a sírjára virág”. A „világ – virág” az Ómagyar Mária-siralom képzettársításán kívül egy Bartók-gyűjtötte népdalra is visszavezethető, mint lehetséges forrásra:
„Tán azt tudod, te virág,
Belőled áll a világ?
Nálunk is van egy virág,
Abból sem áll a világ.”
MŰFORDÍTÁSOK
József Attila népköltészethez való kötődését jelzik azok a műfordításai is, amelyek a természeti népek költészetéből valók: az afrikai és az indonéziai törzsi költészet alkotásainak magyarra fordításai. A költő egy 1935-ben német nyelven megjelent antológia tíz dalát fordította le, amelyek csak a költő halála után jelentek meg.
Harci dal
(baoule törzs, Észak-Afrika)
Adj port, meg egy puskát nekem:
holnap útra kelek!
Ellenségeink fejét veszem:
holnap útra kelek!
Izgató asszonyaik vannak:
holnap útra kelek!
Aranyuk is kell, hogy legyen:
holnap útra kelek!
Máma golyót kell öntenem:
holnap útra kelek!
Áldozatot kell ma hoznom:
holnap útra kelek!
Ellenségeink fejét veszem:
holnap útra kelek!
Adj port, meg egy puskát nekem:
holnap útra kelek!
Bereznai Zsuzsanna
Ismeretterjesztő előadás az Erdei Ferenc Művelődési Központban, 2014. április 12.
Irodalom:
N. Horváth Béla: „Egy ki márványból rak falut…” József Attila és a folklór. Babits Kiadó, Szekszárd, 1992
Péter László: József Attila és a népköltészet. = Ethn. 1958. 458–460.
Szántó Judit: József Attila műfordításai. Budapest, 1954
Szabolcsi Miklós: Érik a fény. József Attila élete és pályája 1923–1927. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1977
zalai Szalay László: Öreg Szuhay. Junior Kontinens Kiadó, Budapest, 1990
