Világhírű, mindössze 26 évet élt költőnk, Petőfi Sándor 200 esztendeje, 1823. január 1-jén született. Ezen jeles irodalmi jubileumunk méltán töltheti ki az egész 2023-as évet.  Nem sorakoztatjuk fel méltatóit; e sorok írója is igyekszik háttérben maradni. Nyelv, stílus, kommunikáció dolgában legyen a szó egyedül Petőfi Sándoré!

petofi

„A régi jó Gvadányi” című vers a nagyjából 100 évvel idősebb Gvadányi Józsefet idézi meg, őt, aki még szépen tudott verselni magyarul. Hozzá méri tehát kora számos poétáját. Természetesen — kritikával:
„…
Ember azt sem tudja, hol tanultak nyelvet?
Beszédjek, nem tudni, magyar-e vagy német?
Magyar konstrukció végképp elenyészett,
S nagy szomorúsággal lehet nézni eztet.

Illendőképpen aki nem tud beszélni,
És fundamentumos magyarsággal élni,
Ki kellene minden olyat küszöbölni,
Nem kellene hagyni magyar nyelvet ölni.
…”
Keserűen vonja le a következtetést a „Mért nem születtem ezer év előtt?” legvégén:

„Vagyok henyélő század gyermeke,
Hol megdalolni méltó tárgyam nincsen:
S ha volna is, mi lenne sikere?
Sínlődik a nyelv terhes rabbilincsben.”

„A magyar politikusokhoz” című szózatában éles számonkérő hangot hallat Petőfi:
„…
Nyelvünk egyetlen kincsünk, melyet
Apáink örökségiből
El nem rabolt még az enyészet,
Az ellenünk esküdt idő,
Nyelvünk is veszendőben volt már,
Hozzája közel volt a vég,
Az országútra kitaszítva
Halálos bajban feküvék.

Kevély urak, e szent betegnek
Milyen segélyt nyújtottatok?
Ha hozzá léptetek, azért volt,
Hogy rajta egyet rúgjatok!
Költők valának ápolói,
E rongyos, éhes emberek,
Ők ápolák s menték meg … és ti
Őket mégis lenézitek!”

Szinte ikertestvére ennek „A szájhősök”. Elég csupán a legelejét felidéznünk ezen ostorozásnak:

„Meddig tart ez őrült hangzavar még?
Meddig bőgtök még a hon nevében?
Kinek a hon mindig ajkain van,
Nincsen annak, soha sincs szívében!
Mit használtok kofanyelvetekkel?”

Petőfi most prózára vált.

Az iménti versnyilatkozatai mögött ott van a személyes fedezet. Az tudniillik, hogy a költő maximálisan igényes volt mindig is önmaga iránt. 1847-es összeséhez írt előszavában mintegy definiálja önnön költői stílusát:

„…Ami költeményeimben az aljasságot illeti, ezellen ünnepélyes óvást teszek. Ez alávaló rágalom. Bátran ki merem lelkiismeretem ítélőszéke előtt mondani, hogy nálam nemesebb gondolkozású és érzésű embert nem ismerek s én mindig úgy írtam és írok, amint gondolkodtam és éreztem. … Ha néhol egyes kifejezésekre s a tárgyra nézve szabadabb vagyok másoknál, ez onnan van, mert énszerintem a költészet nem nagyúri szalon, hová csak fölpiperézve, fényes csizmákban járnak, hanem szentegyház, melybe bocskorban, sőt mezítláb is beléphetni.”

Az „Úti levelek…” 16. darabjában is hasonlókról vall:

„…Születésemkor a sors az őszinteséget bölcsőmbe tette pólyának, s én elviszem magammal a koporsóba szemfedőnek. A képmutatás könnyű mesterség, minden bitang ért hozzá; de nyíltan, őszintén, a lélek mélyéből szólni csak a nemesebb szívek tudnak és mernek. …”

A 8. számú levélben szinte kegyetlenül bírálja Kisfaludy Károlyt. Ha néhol túloz is, de megalapozza a későbbi kánonok vele kapcsolatos hozzáállását:

„… Mi köze hozzá az utókornak, melynek nem nyújtott semmit? Ő másodrendű tehetség volt, ki nem adott irányt az irodalom egy ágában sem. Drámája szenvedhetetlen nyavalyás német érzelgés, lírája érzelem és gondolat nélküli üres dagály; elbeszélése … ebben volt legerősebb, az elbeszélésben, de most már az övéinél e nemben is sokkal jelesebbeket bírunk. …”

Petőfi értékítélete a színpadi stílust illetően is figyelemre méltó. Az Életképekben Shakespeare Nemzeti Színház-beli darabjáról számol be. Színbírálatként nevezi meg írása műfaját. Alábbi sorai a non-verbális kommunikáció, esetünkben a gesztus és mimika megjelenítésének remeke!

„III. Richárd Egressy Gábor legsikerültebb, legfeledhetetlenebb alakjainak egyike. Már arca olyan, hogy méltó volna márványba vésetni örök idők számára. Rettenetes arc apró mosolygó szemeivel s nagy éhes szájával. Szemei a bűvös virágok, melyek magokhoz csalják az embert, s szája a feneketlen örvény, mely az embert aztán elnyeli. … Ha ezen arc álmodban megjelenik: mire fölébredsz, azt veszed észre, hogy véred elzsibbadt. S ez csak az arc és a néma mosoly; hát mikor nevet, milyen nem-emberi hang ez! mintha rozsdás ajtó csikorogna vagy mintha tigris köszörülné gégéjét, mely kiszáradt és vért szomjazik. Beszéde töredezett, szaggatott, egyenként dobálja ki a szavakat, mint ha tűhegyeket köpködne más szemébe.”

Petőfi — tudjuk jól az iskolából — egy dolgot már-már egyenrangúnak vél. „A Tisza” ezen soraira gondoljunk:

„Oh természet, oh dicső természet! / Mely nyelv merne versenyezni véled?”

Mintegy ennek a prózai kifejtése, amit a 10. „úti levél” legelején olvashatunk:

„… A természet … az én legkedvesebb barátom, kinek semmi titka nincs előttem. Mi csodálatosan értjük egymást, és azért vagyunk olyan jó barátok. Én értem a patak csörgését, a folyam zúgását, a szellő susogását ás a fergeteg üvöltését … megtanított rá a világ misztériumainak grammatikája, a költészet.”

Természet… nyelv… költészet… Bennük és bennünk él tovább a 200 éves Petőfi. Továbbéltetése  ̶ a mi feladatunk és felelősségünk!

 

Holczer József

 

A szerző előző cikke a magazinunkban:

A „sem nem csinos, sem nem tökéletes magyar nyelv” jobbításán fáradozott… – 200 éve halt meg Verseghy Ferenc