Száz esztendeje, 1926. július 3-án született Rab Zsuzsa költő és műfordító. Élete 71 éve alkotói félszázada során számos míves, kiérlelt saját költeményével, még inkább színvonalas fordításaival gazdagította irodalmunkat.
 
"Munkaeszközöm: a szülőföld nyelve" - 100 éve született Rab Zsuzsa

Rab Zsuzsa költő, műfordító – Wikipédia

 
Rab Zsuzsa figyelemre méltó vallomással ajándékozta meg 1983-ban kifejezetten az Édes Anyanyelvünk című, akkor még csak 5. évfolyamába lépő lapot. A címe ez volt: „Munkaeszközöm: a szülőföld nyelve”. Tudnunk kell, hogy a költőnő pápai születésű volt. Érdemes idéznünk néhány sorát…
 
„[…] Nyelvmegóvó törekvéseink nem mai keletűek. Mégis, talán soha nem voltak annyira fontosak, mint korunkban. A fél ország Budapest fókuszába gyűlt. A frissen jöttek ajkán felcsendül még egy-egy hazulról hozott, érzékletes, jóízű kifejezés, évek múlva aztán belevész a tiszaháti, somogyi, vasi nyelvkincs a köznyelv szükségszerűen szürke tengerébe.
 
[…] Városi gyerek voltam, de nem igazi, hiszen Pápa mezőváros volt, az alsóváros pedig valóságos kálvinista falu. […] Tudom jól, hogy óriási előnnyel indultam a sokárnyalatú hazai nyelv birtokában. Nem is illik dicsekednem vele: »ingyen kegyelemből« jutottam hozzá.  A természettől távol, kövek között felnőtt pályatársaimnak azt tanácsolnám: ne nyugodjanak bele nyelvi örökségükbe. Kutassák fel és alkalmazzák bátran az immár szótárakban porladó, feledésbe merülő nyelvi kincseinket. […]” 
 
Idézhetünk Rab Zsuzsa máshol, főként könyvekben megjelent esszéiből, elmélkedéseiből is. Az egyik például a „Gazdátlan szavak” címet viseli. Álljon itt okfejtésének utolsó három bekezdése!:
 
„[…] De ki tartja életben szavainkat? Szótárak rezervátumába még íróféle is jószerivel csak akkor lép be, ha egy-egy árnyaltabb kifejezésre szüksége van munkájához. A köznapi nyelvben mintha szégyellenénk gazdagságunkat. Félünk, hogy választékosnak, modorosnak érződik, ha nem csak a mellettünk heverő szavakat használjuk.
A színes, árnyalt, pontos, ízes kifejezések elárvultan gyűjtőszavak aklába bújnak, zsugorodnak össze. Fa. Virág. Gaz. Állat. Madár. Bogár. Hal.
Gazdátlan szavak gunnyasztanak a könyvlapok között. Az egyszerűsítő lustaság vagy sietség nem bolygatja őket. Cselekvésárnyalatokat jelentettek, gondosan megmunkált eszközök részeit, állatok korát, nemét, színét, ezerféle fát, virágot, tájat, vizet, földet jelentettek. Most szikkadtak mint lepréselt virágok. Egyszer szétporladnak.”
 
Rab Zsuzsa éberen figyelt a nyelv, a nyelvhasználat, a stílus vadhajtásaira is. Nem az ostorozás, inkább az orvoslás volt a célja. Tanulságos esszét írt „Üresjáratok” címmel. Az ott vázoltak egyaránt érintik a tévét, rádiót, sajtót. Akkor is…, most is… Avagy: még inkább! Szóljon tehát a költőnő, a nyelvvédő Rab Zsuzsa:
 
„[…] Nyelveredet-kutató tudósok, nyelvészek, etimológusok, sőt pszichológusok törhetik majd egyszer a fejüket: milyen összetevők alakították ki korunk fórumnyelvét? Így neveztem el azt az ortopéd kaptafára húzott, esetlen öntőformába ömlesztett, előregyártott elemekből összedobált nyelvet, amely rémlik, egyetlen kapaszkodója a fórum előtt megkérdezetteknek, felszólalóknak, tájékoztatóknak. Amint ezt a nyelvet meghallom, abban a pillanatban maguktól kikapcsolnak érzékeim, egyetlen mondatot nem jegyeznek meg, még csak fel sem fognak; puszta zörej számomra az a szöveg is, amely talán érdekes információkat tartalmaz. […]
 
Az előregyártott formulák elmázolják a lényeget, a lényeg pedig a felelősség. Nem véletlen, hogy többnyire olyankor hangzanak fel, mikor például a tévériporter azt kutatja: ki a vétkes ebben-abban a mulasztásban. A válasz álmosítóan üres; lehet, hogy azoknak sem ér el az agyáig, akiknek tovább kellene lépniük. Ezért marad minden a régiben. […]”
 
Messzire vezetne, ha a műfordítás műhelyébe is részletesen be kívánnánk pillantani… Rab Zsuzsa krédóját több esszéje olvastával is összeállíthatjuk. De talán megkönnyíti a dolgunkat az a találó summázása, amelyet a magyar kötészet egyik orosz fordítójának, Jurij Levitanszkijnak szentelt írásában találhatunk:
 
„[…] Először is azt tartom – a magunk nagy hagyományú műfordítás-irodalmával is érvelve –, hogy saját költői hang és mondandó fedezete nélkül nincs, vagy csak elvétve van maradandó műfordítói alkotás. Másodszor: a költő-műfordító nemhogy nem rejti másoké mögé a maga arcát, hanem inkább odatartja közszemlére. Hiszen éppen azok a mások vallanak rá. Már kiválasztásuk is elárulja: ki-mi a költő, kikkel vall közös eszméket, milyen azonos élményekre visszhangzik. Nem véletlen, hogy a legtöbb műfordítás-kötet – talán a szerző tudtán kívül – felér egy tömör életrajzzal.”
 
Zárjuk megemlékezésünket Rab Zsuzsa „Tartóztató kérelem” című költeményével:
 
„Maradjatok még, szavaim,
ne menjetek,
szél tömi be megint a szám
nélkületek,
ne hagyjatok el még, igék,
ne hagyjatok,
némán-vakon most már hogyan
maradhatok?
Látom, már úti szél motoz
tirajtatok,
látom már szilaj lovatok
lobog-dobog.
Vaskapu csördít vasreteszt
utánatok.
Ne hagyjatok el még szavak,
ne hagyjatok.”
 

…Írta mindezt ereje teljében, 1979-ben, 53 esztendősen. Még csaknem két évtizedig folytathatta. A szavak mindvégig vele voltak. Volt mit összességükben ránk, az utókorra hagynia. Köszönet Rab Zsuzsa szavaiért. Olvassuk őket, hogy továbbra is velünk maradjanak…  

 
 
Holczer József