„Egyik legolvasottabb írónk volt” – 125 éve született Passuth László

Nagy évjárat az 1900-ban, 125 éve született íróké-költőké: a XIX. század végső esztendeje adta Szabó Lőrincet, Márai Sándort, Féja Gézát és még sorolhatnánk… Július 15-én Passuth László íróra, műfordítóra emlékezünk: ugyancsak a „125” jegyében. Amikor 79 évesen elhunyt, az egyik napilap nekrológja a címünkben hozott kettős értelmű sort is leírta vele kapcsolatban. És mindkét olvasata megkérdőjelezhetetlen!

Ha úgy értelmezzük, hogy őt olvasták, tehát hogy hatalmas olvasótábora volt és lett, az is igaz. Mintegy félszáz regényt, útleírást és egyéb prózai alkotást hagyott ránk. De szólhat az idézett mondat arról is, hogy személyében hatalmas tájékozottságú volt Passuth László. Leánya, a neves művészettörténész, Krisztina egy interjúban elmondta:

„Apám különleges előnye volt, hogy hét nyelven olvasott, de még a beszédben is játszi könnyedséggel váltogatta a nyelveket. Történelmi regényeit mindig a hiteles dokumentumokra építve írta meg. Tudomásom szerint soha nem követett el olyan hibát, amelyért a történészek megszólhatták volna.”

És idekapcsolhatjuk a már idézett nekrológból ezt is:

„Művei esztétikai értékükön felül magas színvonalú ismeretterjesztést is nyújtottak.”

Ma is öröm forgatnunk a 100 éve született Bodosi György „Völgyvallatás” című irodalmi-művészeti riportkönyvét. Az ebben megszólaltatott vagy megrajzolt hat jelesség egyike épp Passuth, akinek Tihanyban volt a nyaralója avagy alkotóháza. Bodosi jó szemmel-füllel vette észre vele kapcsolatban többek közt ezt is: És itt máris a Passuth László-i stílusról is szó esik:

„… Kitűnő házigazda, legyőzhetetlenül jó társalgó. Ha kérdez tőle az ember, kisebb előadásnak beillő válaszra számíthat bármilyen történelmi vagy művészi tárgyú témában. Tudását készségesen osztja meg mindenkivel. Igazán haragudni sohasem láttam. Mindig kiegyensúlyozott, derűs. Talán ez az oka, hogy – éppen mert nem ismerem indulatait – olykor gyanút fogok: ez az állandó derű és nyugalom vajon nem viharzó indulatok felszíne! Önéletírásaiban is távol tart bennünket legbensőbb lényétől.”

Még találóbbak Bodosi György ezen, szinte stiliszta minőségben tett megállapításai:

„Jelleme-otthona felől közelítve még jobban megértjük s megismerjük Passuth László stílusát, írói törekvéseit is. Ma a tömör írások divatosak. Fülünk a rövidebb mondatokhoz szokott. Passuth írásai nem szűkszavúak, leírásai tele vannak barokkos jelzőkkel és szóképekkel. De hát – látjuk – ez a világa. Ilyen az otthona is. A kérdés az, hogy miért? Miért vonzódik, tér vissza a letűnt korok ízléséhez, hangulatához, stílusához? Miért eleveníti meg a hajdani világ alakjait számunkra? Ám kérdezhetnénk azt is – miért kedvelik regényeit annyian, ha stílusa a mától idegen? Ha annyian olvassák, mégsem lehet annyira idegen a mától, s ha a többség szava dönt ebben is, akkor feltétlenül őt igazolják voksaikkal az olvasók.”

De most már szóljon maga Passuth László! 1969-ben az Élet és Irodalom munkatársa – olvasmányairól tájékozódván – érdekes kérdést tett fel az írónak:

„Mi az oka annak, hogy […] elsősorban az avantgarde irodalmat kedveli, regényeiben mégis konzervatívabb ábrázolásmódot használ?”

Passuth ezt válaszolta:

„Nemcsak irodalomban, hanem képzőművészetben és zenében is mindig az avantgarde érdekelt. A történelmi regény azonban megköveteli a konzervatívabb formát és stílust, mert maga a műfaj alapvetően anakronisztikus: az egykoron élt szereplőket olyan dialógusokban beszéltetem, amilyenek sohasem léteztek. Ez szükségszerű, hiszen jól tudjuk, milyen gyorsan avul az irodalmi stílus: már a száz évvel ezelőtti próza zöme is nehezen olvasható, hát még a négy-ötszáz éves. A magyar irodalmi nyelv másfél évtizedenként szinte teljesen elévül; ezt saját régebbi könyveimen is tapasztaltam. Azt hiszem, hogy a stílus és forma, amit megpróbáltam kialakítani, eléggé egyéni, nem könnyen cserélhető össze más írókéval; s azt remélem, hogy talán nem a legrosszabb stílusa a magyar irodalomnak.

Persze az ember stílusa is változik az évekkel: amikor nemrégiben át kellett néznem a Nápolyi Johannát az új kiadáshoz, éreztem, hogy már másképp írnám meg, túl barokkos, túl gazdag mai ízlésemnek ez a stílus. A magyar irodalmi stílus gyors változását legélesebben Márai Sándor új regényének olvastán éreztem. Legnagyobb íróink között tartottam számon, pályakezdésem idején roppant erősen a hatása alatt álltam, mint nagyon sokan az én generációmból, de mert nem él benne az évről évre változó magyar nyelv közösségében, ez a különös avulási folyamat a »San Gennaro« című új regényében is érezhető.”

Az úgynevezett „írói technika” is a stílushoz tartozik. Az épp 70 éves Passuthot – 1970-ben – erről faggatta a „Film, Színház, Muzsika” riportere:

„Jegyzeteket csinál, vagy minden megmarad a fejében? Hiszen a memóriája legendáshírű!”

Mire ő:

„Az adatokat írásban és fejben rögzítem. Írói technikám lényege pedig az, hogy először elejétől végig mindent megírok, ami bennem a korról, a témából és a helyszínről felgyülemlett, ami a képzeletemet felgyújtotta. Utána az egészet alaposan átdolgozom, akkorra már némiképp – hogy úgy mondjam – »történelmi távlatba« kerültem a magam írásától és valamiféle objektivitásra törekszem, ami jelentős húzásokban is megnyilvánul. A történelmi regényírónak kell, hogy szíve legyen a verejtékkel megszerzett matéria és az azzal kapcsolatos asszociációk kirostálásához.”

Szinte szállóige az, amit 72 esztendősen az „Egyetemi Lapok” riporterének azon kérdésére: „Miért ír?”, válaszolt Passuth László:

„Azért írok, mert számomra nem adatott meg nem írni.”

És ebben a gnómájában-aforizmájában vagy akár „ars poeticá”-jában benne rejlik a nagy tanulság. Ezt pedig életműve egésze igazolta: Passuth a lehető leghűségesebben sáfárkodott Istentől kapott talentumaival. Érdemes ezek után is olvasnunk Passuth könyveit…

 

Holczer József

A szerző írása Bodosi Györgyről