Rendhagyó könyvbemutatónak adott otthont a kápolnásnyéki Halász Gedeon Eseményközpont hétfő délután. A Kárpát-medencei Művészeti Népfőiskola Koszorú Kiadójának gondozásában jelent meg a Mesék a Velencei-tóról című kötet, amely sokkal több, mint a tóról szóló mesegyűjtemény.
A Kárpát-medencei Művészeti Népfőiskola tavaly tavasszal meghirdetett meseíró pályázatának eredménye ez a maga nemében egyedülálló kiadvány, amelyben a legifjabb szerző mindössze nyolc, míg a legidősebb közel nyolcvan éves. Ennek is köszönhető, hogy sokféleképpen, a fiatalok és az idősebbek szemszögéből is megismerhetővé válik, milyen sokat jelent e térség kultúrája és e táj gazdagsága az itt élőknek és az ide érkezőknek. Az élménydús utazást még különlegesebbé teszik Czikkely Panni meseszép és szívet melengető illusztrációi.
Hogyan született a Velencei-tó? Kik lakták, mielőtt az óriások használták a szikláit dobókockáknak? Hányan estek áldozatul a tavi sellők csábításának és a tündérek tréfáinak? Miként gyakorlatoztak a magyar huszárok a tó kiszáradt medrében?
Ezekre a kérdésekre is választ kaphat az olvasó abban a gazdagon illusztrált, csodálatos kivitelű kötetben, amelyet április 15-én mutattak be Kápolnásnyéken.
A zsűri tagjai, Miklósa Erika Kossuth-díjas operaénekes, Iancu Laura József Attila-díjas magyar író, költő és néprajzkutató, S. Töttő Rita újságíró és Rodics Eszter, a Kárpát-medencei Művészeti Népfőiskola elnöke a könyvbemutató alkalmával tartott beszélgetésen kiemelték: a beérkezett művekből összeállított kötet túlmutat önmagán.
Egyrészt egy kiváló korrajz, lenyomat az elkövetkező generációk számára arról, hogy milyen emberek éltek a Velencei-tónál, és hogyan gondolkodtak a XXI. század elején, másrészt a jelen kor olvasói számára is átérezhetővé teszik, hogy mi is a tó környékén élők közösségének gondolati kötőanyaga.
Rodics Eszter megfogalmazásában „közösségi könyv” születetett, amely jelentősége egyrészt a különböző írások témájában, stílusában, a szerzők nagy korosztályi megoszlásában, de főleg abban rejlik, hogy amatőr írók nagyszerű munkái olyan meseszövetet hoztak létre, amely egy gyönyörű térség rajongóit több ponton kapcsolja, köti össze.
A látogatóközpont vezetőjének, Rodics Eszternek a köszöntője után Kautczky Armand olvasta fel egy 14 éves kislány, Polák Hanna A tó őrzői c. írását. A műsort – mely a zsűritagok beszélgetésével folytatódott – Novák Péter vezette. A nemes versenyről, a pályázati műveknek a zsűri tagjaira tett hatásáról, az írás fontosságáról folyt a beszélgetés.
A beszélgetés moderátora zárszavában megállapította, hogy láthatóan az írott szó, a könyv nem halott, sőt nem csak hogy olvasnak az emberek, hanem korosztálytól függetlenül nagyon sokan foglalkoznak írással, verseléssel is.
Ezt követően Kautczky Armand előadásában még egy mesét is meghallgathatott a közel kétszáz fős hallgatóság. A rendkívül sikeres közösségteremtő alkalmat közös fotózás és a szerzők díjazása zárta.
Nagy volt az örömöm, hiszen a kápolnásnyéki díjkiosztón a zsűri különdíját vehettem át. A 150 mese közül az enyémet – a Karcsi mókus szerencséjét – olyan kiemelkedőnek találták, hogy KÜLÖNDÍJ-ban részesítették, és a mellékelt oklevéllel jutalmazták. A sok csodás meséből végül 60-at választottak ki, és egy 335 oldalas, gazdagon illusztrált, nagyon szép mesekönyv készült belőle Mesék a Velencei-tóról címmel.
Holécziné Tóth Zsuzsa: Karcsi mókus szerencséje
A Velencei-tó közelében, a Pákozdi Pagonyban sokféle állat él – nem csak azok az őzek, szarvasok, vaddisznók és muflonok, akiket a Vadaskert kifutóiban látni lehet. Hiszen a Pagony közel száz hektár, és bizony sok-sok madár és kisebb-nagyobb állat választotta lakóhelyéül. Az erdei tanösvényektől távol, a fák sűrűjében viszonylagos nyugalomban élnek, legfeljebb időnként rémülve meg egy-egy elszántabb gombakeresőtől vagy zajos cserkészcsapattól.
A Mészeg-hegy egyik védett zugában, a tölgyfaerdő közepében gondtalanul éldegélt Karcsi mókus is. Odúját egy vadcseresznye rejtette, amely egy kis tisztás szélén álldogált. Körülötte kisebb-nagyobb sombokrok kínálták termésüket, és egy kidőlt fa száraz ágai szolgáltak játszótérként. Igaz, néha a szomszédja – az öreg harkály – bosszantotta a kora reggeli kopácsolásával, de amikor szóvá tette, harkály apó megígérte: amint végre megtalálja a kidőlt fában azt a fránya kukacot, azonnal odébbáll, és itt hagyja az odút Karcsi számára éléskamrának, legyen hová hordania ősszel a makkot és a törökmogyorót.
Más erdőlakók nem zavarták: már tudta, mikor fog a tisztáson átcsörtetni malacmama a kondával, és azt is, ha a mátyásmadár veszélyt jelez, jobb az odúba szaladni, mert a vörösbundás róka képes lenne mókust ölni. A madarak nem zavarták, másik mókus nem járt erre, így aztán gondtalanul éldegélt egészen addig, míg egy napsütéses reggelen furcsa hangokra nem lett figyelmes: két ember járt arra, a hátukon hátizsákkal, kosarukban pár gombával. Karcsi nagyon megrémült, hiszen épp az odújától távol, a kidőlt juharfán túl tornázott. Hipp-hopp odaugrált az odúhoz, de az emberek meglátták.
Rémülten bújt be a lyukon, de azután csak kikíváncsiskodott, és azt látta, hogy a hosszúhajú gombász épp levette a hátizsákját, és abból egy piros almát varázsolt elő. Karcsi kíváncsian nézte, mi lesz az alma sorsa. Hát bizony az történt, hogy a másik gombász elővett egy gombászkést, és négybe vágta vele a piros almát, amit aztán lerakott az odúja előtti fatuskóra. Karcsi csapdát sejtett, ezért csak akkor jött elő, mikor a gombászok már rég elmentek. Akkor is csak azért, mert látta, hogy egy egérke kiszimatolta a finom nyalánkságot, felfutott a faderékra, és az egyik szeletet már enni kezdte.
– Hohó hékás! – kiáltott rá bosszúsan – az az enyém, nekem hagyták az emberek.
– Mondhatsz bármit – cincogott az egér – én találtam rá előbb, ez a darab már az enyém!
Mókus Karcsi mit tehetett? Amíg az egér lakmározott, gyorsan behordta az odújába a másik három szeletet, és arra gondolt: jut is, marad is a finom lakomából. Meg arra, hogy mégse rosszak az emberek, csak az, aki „villámló bottal” jár.
Eltelt pár nap az ajándékozás óta, amikor Karcsi egy reggel léptek zaját hallotta. Kikukucskált az odújából, és meglátta a gombászt, de egyedül, és kosara sem volt. Vajon mit akar itt gombászkosár nélkül? – morfondírozott magában egészen addig, míg a férfi le nem vette a hátizsákját, és ki nem öntött belőle egy óriási halom diót. Karcsi a kincsek láttán teljesen elámult, és el se merte hinni, hogy nem a szeme káprázik. Ennyi finomság, és mind az enyém? – makogta megilletődötten.
Most bezzeg nem várt sokat, miután az ember elment, gyorsan a nagy kupac dióhoz ugrándozott, és megtörte a hozzá legközelebb esőt. Finom – állapította meg – és gyors iramban hordani kezdte a harkály által időközben otthagyott odúba. Tudta, hogy a diót nagyon sok erdei állat szereti, nem akart rajta osztozni se a szajkóval, se az egérrel.
Már a harmadik fordulónál tartott, mikor az egyik diót túl könnyűnek találta. Feltörte hát: a dió belseje fekete volt és üres. Ezután óvatos volt, a könnyebbeket sorra feltörte, és a végén legalább tíz üres héj maradt a fa alatt. De nem búsult, mert az odú így is teljesen tele lett. Arra gondolt, most már gazdag, és elhatározta, pár nap múlva el is indul lánykérőbe a hegyhát túloldalára. A szarkától hallotta, hogy lakik ott egy szép lány, a Mókus Lili, aki a családjával egy öreg diófán él. Arra gondolt, most már ő is tudná dióval traktálni a kényes kisasszonykát, ha a felesége lenne.
Eltelt két-három nap, amikor egy reggel Karcsi újra meglátta az embert, aki egyenesen oda tartott, ahol a diót hagyta. Jaj, csak nem akarja visszavenni? – rémült meg Karcsi. De az ember csak megállt az üres héjak mellett, egyet még fel is emelt, és megnézett, majd nevetni kezdett. Micsoda okos mókus – álmélkodott magában. A rossz diókat nem hordta be a vackába.
Karcsi látta, hogy az ember most magával hozta a kosarát, de abban bizony csak két sápadt színű vargánya gomba volt. No – gondolta – jó tett helyébe jót várj, mutatok én neked olyan csoda gombát, aminek biztos örülni fogsz! Ezután Karcsi előbújt a tölgyfa takarásából, és farkát billegetve csalni kezdte a gombászt maga után. Az ember persze meglepődött, hogy a mókus most nem bújik el, elővette hát a mobilját, hogy lefotózza, miközben Karcsi átugrott egy távolabbi fára. A gombász követte, de mire a vaku villant, a mókus már megint tovafutott, ő pedig utána a hegyháton túlra.
Karcsi végül megállt egy tisztásnál, ami tele volt szebbnél szebb piros pöttyös gombával. Okos kis fejét félrehajtva ült az öreg bükk egyik ágán, és az embert nézte. Az meg csak állt, villogtatta azt a valamit a kezében, aztán anélkül, hogy egyetlen gombát is felvett volna, elindult visszafelé. Közben már hívta is a feleségét, hogy elújságolja, mivel hálálta meg a mókus az öreg diót, amit ők már nem akartak megtörni.
– Képzeld, a mókuska, akit te elneveztél Karcsinak, elcsalt a kilátón túlra, ahol a tisztás telis-tele van légyölő galócával. Tudom, hogy hihetetlen, de addig ugrált előttem fáról fára, amíg követni nem kezdtem. Csináltam sok fotót, de ha akarod, holnap feljöhetünk együtt. Hat éve járjuk az erdőt, de még sose láttunk mesegombát, ezt látnod kell!
Ki érti meg az embert? – morfondírozott Karcsi, amint a távoldó gombászt nézte. Hányszor láttam a hegyoldalban, amint azokért a kis barna meg drapp gombákért hajladozott! Én meg hiába mutattam meg neki az erdő legszebb gombáit, egyet se visz haza?
Másnap a gombász meg a felesége felgyalogolt együtt a hegyre. Az asszony most körtét hozott, de mókus Karcsit nem látták az odú körül. Kicsit szomorkodtak, de azért a körtét ott hagyták, remélve, hogy megtalálja. Honnan is gondolhatták volna, hogy Karcsi azon a reggelen ünnepélyesre pödört bajusszal és tűlevéllel kifésült farkincával elindult lánynézőbe! Ment, mendegélt azon az úton, amit a szakra mutatott, és közben azon törte a buksiját: vajon, hogy fogadják őt így hívatlanul? Nem tudhatta, hány másik vörös mókus család él arra, lesz-e riválisa, akivel versengenie kell a szép Lilike kezéért.
Egyszer az ösvényt, amit követnie kellett, egy másik út keresztezte, és Karcsi elbizonytalanodott. Merre menjen? Azt nem mondta Mátyás, hogy útelágazás is lesz! Hát amint ott morfondírozik, messzebbről nagy sóhajtozást, meg mókus-sírdogálást hall. Mit sem törődve csalánnal meg a tüskés kökénybokrokkal, elindul a hang irányába, ahol hamarosan meg is találja Mókus Sári nénit, akinek a bokája alaposan kificamodott, miközben az odújába akart beugrani egy nagyobb adag mogyoróval. Karcsi illendően köszönt, és látva a bajt, előbb megpróbálta sínbe tenni a néni bokáját, majd szó nélkül nekilátott a fa alá halmozott mogyorók odúba hordásához. Sári néni nem győzött hálálkodni, ahogy a derék ifjú gyors ütemben helyére hordta az élelmet, és megkérdezte:
– Mond csak Karcsi, aztán mi járatban vagy erre? Én sok mókust ismerek a környéken, de téged még sohasem láttalak.
– Tetszik tudni, Sári néni, én most lánykérőbe indultam, de még magam sem tudom, hogyan jutok oda, ahol Mókus Lilike lakik az apjával. Tetszik esetleg tudni, merre menjek?
– Tudom fiam, hogyne tudnám, hiszen nagyon jól ismerem Lilikét. Te nem tudhatod, de még egészen kicsi mókuska volt, amikor az édesanyját egy szörnyű nagy sasmadár elragadta az erdei tisztásról, ahol éppen szamócát gyűjtött Lilikének szegény. Azt a kis árvát jóformán én neveltem, én vigyáztam rá, amíg az apja, Mókus Mihály élelmet keresett. Hanem tudod-e, hogy majdnem elkéstél?
– Igen? Miért? – jött az ijedt válasz Karcsitól.
– Hát csak azért, mert nem túl régen felbukkant itt egy elegáns szürke bundás idegen mókus, aki azt mondta magáról, hogy ő bizony amerikai, és hogy otthon hatalmas birtokuk és földimogyoró ültetvényük van! Gondolhatod, több se kellett Lilike apjának, aki ugyan a környék leggazdagabb mókusa, amióta azt a vén diófát Lilike nagyszüleitől megörökölte, egyből beleegyezett, hogy ez a Mókus Johny, – vagy hogy az ördögbe hívják – udvaroljon a lányának. Épp a napokban mondta a kis kék cinke, hogy ő már hallotta ott a diófán, hogy hamarosan eljegyzés lesz.
– Jaj, ne mondja Sári néni! És mit szól ehhez Lilike, azt nem tetszik tudni? Őt is megszédítette az a flancos úri bunda?
– Nem, Karcsikám, őt nem – éppen ezt akartam mondani. A minap járt itt nálam, és azon sírdogált, hogy az apja őt meg sem kérdi, tetszik-e neki az a gőgös idegen? Okos lány az, ismeri a közmondást, hogy messziről jött mókus azt mond, amit akar, és nem kellene feltétlenül elhinni az állításait.
– Akkor még van remény? Próbálkozhatok?
– Persze fiam, menj csak: itt ezen a jobbra tartó ösvényen gyorsabban odaérsz, – de ahol a széles nyiladék van, ott vigyázz: róka szokott arra járni, lesi a mókusokat is. Igaz, a mi fajtánk sokkal ügyesebb ám, mint a ravaszdi, de azért nem árt óvatosnak lenni. Tudod mit, Karcsikám? Nagy jót tettél velem azzal, hogy behordtad a télire szánt élelmemet az odúba, ki tudja, a beteg lábammal én mikor bírok majd dolgozni? Lehet, hogy addigra széthordták volna az egerek az én keservesen összegyűjtött elemózsiámat. Jó tett helyébe jót várj! Adok neked egy kétszólamú sípot: az egyik fele a mátyásmadarat utánozza, a másik a vadász puskájának a hangját. Ha bajba kerülsz, használd nyugodtan. Nincs az az erdei állat, aki a puskadörrenéstől meg nem retten, és el nem iszkol, de azonnal!
Karcsi illően megköszönte az értékes ajándékot, még megigazította a mogyoróhordásban összekuszálódott bajuszkáját, azután elindult a Sári néni által jelzett úton. Ment, mendegélt, és épp azon gondolkozott, hogyan kellene kideríteni az igazságot erről az ördög tudja honnan idecsöppent szürke mókusról. Hiszen ő azt hallotta még az öregapjától, hogy az ilyen idegen mókusok nem is önszántukból jönnek az ő erdőjükbe: legtöbbjüket megunja az ember, aki a házában tartotta, aztán egyszerűen elengedi az erdőszélen – boldoguljon, ahogy tud!
Itt tartott a gondolataival, amikor odaért a tisztáshoz – vagyis a nyiladékhoz – ahogyan azt Sári néni nevezte. Óvatosan kikémlelt, mert hangokat hallott. Azonnal meglátott a tisztás túloldalán egy csodaszép mókus lányt, és egy jóval nagyobb, szürke bundás alakot, aki épp igyekezett elkapni annak farkincáját.
– Mit képzelsz? Hagyjál békén! – tiltakozott Mókus Lili, mert Karcsi rögtön rájött, hogy ez csak ő lehet meg az udvarlója. Attól még, hogy apám hasra esik a szövegedtől, egyszer sem biztos, hogy én igent mondok – mondta. és nagy ugrással tovaszökkent a felhevült ifjú elől.
Karcsi arra gondolt, legjobb lesz, ha a tisztást megkerülve elmegy Liliék fájáig, és illendően bemutatkozik az apjának, amikor hirtelen meglátta a bokrok között lapuló sunyi rókát, aki az éles tiltakozó mókusmakogásra felfigyelve be akarta cserkészni Lilit és Johnyt. Jaj, mit tegyen? Ha rájuk kiált, magára vonja a róka figyelmét, de ha hagyja… Erre azonban gondolni sem mert. Elővette hát Sári néni sípját, és a mátyásmadár hangját utánozva telitorokból fújni kezdte.
A róka épp elrugaszkodott, hogy elkapja a mit sem sejtő mókusokat, de a sípszóra Lilike is felfigyelt, és ijedtében beugrott egy odvas fa keskeny résébe. De jajj! Nem fért be oda teljesen, szép bozontos farka kilógott, amit aztán a róka játszi könnyedséggel elkaphatott volna. És hogy mit tett a „hős” udvarló, Johny? Az szépen felfutott egy fára és eliszkolt, sorsára hagyva Lilikét, aki éles mókus-sírással adta tudomására az erdőnek, hogy nagy bajban van.
A mi Karcsink nem volt rest: gyorsan megfordította a varázssípot, és úgy fújta meg kétszer egymás után. A róka a puskadörrenéseket hallva hanyatt homlok menekülni kezdett – mit törődött ő már ekkor a mókuscsemegével! Mentette az írháját a gyáva, nemkülönben, mint a szürke mókus, aki még csak vissza sem nézett, mi történik most Lilikével. Karcsi pedig a fához sietett, és kiszabadította Lilikét a szűk odúból, aki a szabadulás örömére nyakába ugrott megmentőjének, és két cuppanós mókuspuszival jutalmazta őt.
Ezután a tisztásról az erdőbe futva leültek egy mohapárnára, ahol Karcsi töviről hegyire elmondta Lilikének, hogy ki ő, és miért jött, és elmesélte azt is, hogyan segített Sári mókusnak, aki hálából a sípot ajándékozta neki. A hálás és boldog mókuslány ezután meghívta a házukba Karcsit, elmondta az apjának, hogyan hagyta ott őt a fába szorulva Johny, és hogy Karcsi mókus volt a megmentője.
És hogy mi lett a történet vége? Azt bizony csak az látja meg, aki a következő tavaszon felgyalogol a tisztásra meglesni, hogy Lilike és Karcsi hogyan tanítják a mókuscsemetéket faágon tornázni.
Holéczi Zsuzsa
