„Fogjátok meg hát egymás bús kezét,
Mint piciny ártatlan kis gyermekek
S ezernyi kínon és könnyeken által
Szeressetek, nagyon szeressetek!” (Várnai Zseni: Szeressetek – részlet)

Várnai Zseni – Peterdi Andorné Weisz Eugénia József Attila-díjas költő 1890. május 25-én született Nagyvázsonyban. Budapesten hunyt el 1981. október 1-én. Nagycsaládos, szabó édesapja a jobb megélhetés reményében Budapestre költöztette a családját, így Zseni már a budapesti polgári iskolában tanult, majd elvégezte az Országos Színészegyesület Színiiskoláját, de színpadon soha nem lépett fel. (A „Zseni” név az Eugénia franciás becézéséből ered.)

Az első legismertebb verse, a Katonafiamnak 1911-ben jelent meg a Népszavában. („Ne lőj fiam, mert én is ott leszek!” – bizonyára sokaknak ismerősen cseng a vers refrénje.) E költeménye miatt az újság példányait a rendőrség elkobozta, őt pedig vád alá helyezték.

A verset az őszirózsás forradalmat előkészítő baloldali propagandisták 1918. október végén szórólap formájában újranyomtatták, és terjesztették Budapest utcáin. A két világháború között az erdélyi Zsidó Jövő közölte verseit.

A második világháború után rövid ideig a Kossuth Népe és az Új Idők szerkesztőségében dolgozott. Költészetében a politikai mondanivaló mellett megjelentek a lírai témák is, például az anyaság érzése. Kiadásra kerülő első köteteiről a Nyugat költői is elismeréssel nyilatkoztak.

Versei egyszerű, közérthető nyelvezete miatt nagyon népszerűek voltak. Leginkább anya- és proletárköltőként emlegették. Idősebb korában verseinek fő témája az öregedés, az elmúlás fájdalma, a bizalom, a szeretet.

Május van, a tavasz talán legszebb hónapja, nem túl rég volt anyák napja. Ezért e témakörből választottam Várnai Zseni szebbnél szebb verseiből:

 

Csodák csodája

Tavasszal mindig arra gondolok,
hogy a fűszálak milyen boldogok:
újjászületnek, és a bogarak,
azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.

A tél nekik csak álom, semmi más,
minden tavasz csodás megújhodás,
a fajta él, s örökre megmarad,
a föld őrzi az életmagvakat,
s a nap kikelti, minden újra él:
fű, fa, virág, bogár és falevél.

Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rám ragyog,
a nap felé fordítnám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat,
élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem.

Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,
hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,
s a holnapom? Azt meg kell érni még,
csillagmécsem ki tudja, meddig ég?!
de most, de most e tündöklő sugár
még rám ragyog, s ölel az illatár!

Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,
hogy éreztessem, ahogy érezem
ez illatot, e fényt, e nagy zenét,
e tavaszi varázslat ihletét,
mely mindig új és mindig ugyanaz:
csodák csodája: létezés… tavasz!

 

Mama

Halott anyámról álmodtam az éjjel,
mióta meghalt, sokszor visszatér,
meglátogat éjjel, ha mélyen alszom,
bárhol vagyok, ő mindenütt elér.

Tudom, hogy meghalt, álmomban, ha látom,
és mégis úgy jön, mintha élne még,
s azt is tudom, hogy ébredésem percén
elhalványítja őt a messzeség.

Sohasem szól, csak mosolyogva néz rám,
mintha nem volna többé már szava,
s csak bólogat, mikor fölsír belőlem:
– bocsáss meg nékem, bocsáss meg, Mama!

Sokat vétettem ellened, míg éltél,
nehéz adósság nyomja lelkemet,
nem tudtalak oly végtelen szeretni,
mint te szerettél, Mama, engemet.

Egész szívem szülötteimnek adtam,
amint te tetted, ó, szegény Mama,
s hidd el, majd ők ezerszer visszaadják,
amit néked vétettem valaha.

Te értem, én meg őérettük éltem,
ők meg majd másért, bocsáss meg nekem,
én is előre megbocsátom nékik,
amit majd ők vétkeznek ellenem!

 

Aki Várnai Zseni teljesebb életpályájára, műveire, további információkra kíváncsi, megtekintheti ITT

Forrás: Internet

 

Kökény Éva

 

 

Hozzászólások