Mindannyian emlékszünk az iskolai történelemórákra, amikor megtanultuk, hogy a Kr.e. 480 nyarán a Hellászra támadó több százezres perzsa haderőt egy csekély, alig 3-4 ezer főből álló sereg próbálta meg feltartóztatni a Közép-Görögországot védő Thermopülai-szorosnál.

A kicsiny haderő két napon át tartóztatta fel a sokszoros túlerőt, kihasználva a terepadottságokat és a technikai fölényét. A csata második napjának estéjén egy Ephialtes nevü áruló a perzsákat egy titkos ösvényen a görögök hátába vezette. A kicsiny görög had vezére, Leonidas spártai király szövetségeseit néhány kivételtől eltekintve hazaküldte és 300 spártai katonával vállalta a biztos halált hozó összecsapást, ezzel a hazáért való helytállás örök időkre szóló példáját nyújtotta mindannyiunk számára.



Vajon ma hányan vállalnák a sokszoros túlerő elleni csatát? Hányan vállalnák a biztos halált, ha meg kellene védeni hazájukat? Számomra ennek a példának az az üzenete, hogy ha nem fogadjuk el a tényt, hogy van az életünknél és jólétünknél fontosabb közösségi cél, akkor semmilyen közösség nem boldogulhat hosszú távon.


Thermopülai hőseinek emlékét idézzük fel Szimonidész két soros epigrammájával:



“Itt nyugszunk, vándor, vidd hirül a spártaiaknak,


megcselekedtük, amit megkövetelt a haza.”


Schramek László


2014. augusztus 10.

Hozzászólások