Szabó T. Anna – Lackfi János: A nő meg a férfi – #verslavina (2016) – Könyvajánló hónapról-hónapra – Iván Péter hangoskönyv-szerkesztő könyvajánlója – Könyvajánló hónapról-hónapra ’24/01.

Könyvajánló hónapról-hónapra '24/01. - Szabó T. Anna – Lackfi János: A nő meg a férfi – #verslavina

Szabó T. Anna – Lackfi János: A nő meg a férfi – #verslavina

2016 februárjában Szabó T. Anna a Facebookon saját versével köszönti a negyvenedikbe lépő Lackfi Jánost. Az ünnepelt pár órán belül kiposztolta rímes válaszát, a költői párbeszédbe pedig az ezt követő napokban mások is beleszóltak, hivatásos és amatőr lírikusok árasztották el a közösségi oldalt a két nem legkülönbözőbb életkorát megéneklő rímfaragványokkal. „A nő meg a férfi” a kérészéletű Verslavina-mozgalom negyvenesekről szóló legsikerültebb alkotásait tartalmazza a duplán negyvenes Mach András előadásában.

A lelátón állok és szotyizok. Szilaj és megfáradt, harcrakész és búbánatos poéták melegítenek be, mindegyikük mezén negyvenes szám. Dudát, kereplőt nem hoztam: kibic vagyok, hiszen közel az ötvenhez a férfi és női csapatnak egyaránt szurkolok. Hajrá, ifjúság!

Először Szabó T. és Lackfi adogat egymásnak, mindketten a saját stílusukban. A költőnő az égig rúgja a lasztit, a költő úr megcsavarva, laposan gurítja vissza. Ártatlan, szellemeskedő metrikus mutatványok ezek, jópofa gúnyrajzok, csak „A hetedik” versnél szorul össze a gyomrom:

„A férfi akkor férfi, hogyha bírja
az ugratást – de nem ugráltatod,
mert az életét saját maga írja,
és nem úgy fütyül, ahogy akarod.”

Erre a fennkölt kioktatásra Lackfi szava is elakad egy pillanatra, és legfeljebb majmolni tudja a nagyasszony mondókáját:

„A nő, az akkor nő, amikor bírja
az ugratást, de nem ugráltatod,
mert az életét saját maga írja,
és nem úgy fütyül, ahogy akarod.”

Ennél a töréspontnál a többi játékos is betódul a pályára, és rögtön kiderül, mennyire egyenlőtlenek az erőviszonyok. A lányok úgy döntöttek, komolyan veszik a feladatot, és filozófiát, lélektant, húsbavágó személyes tapasztalatokat felhasználva adnak hírt a zűrös, instabil, megrögzött és kétségbeesett negyvenes-életérzésről. Felszántják a pályát, sebeket tépnek fel, amelyekbe pár göröngy só is kerül néha:

„A nő, ha peches, ösztönös teremtmény.
S a férfi? Gombjait jól ismeri.
Egy csók a nyakba, s röpke bók: „Te festmény!”
A nő már lüktet is. De csak neki.”

Mesterházi Mónika szomorú verset ír a nőről, aki nőt szeret, de a kényszerűségből vagy önként vállalt magány is sok gondolatfutam témája:

„És féltem az éjjelt, féltem a nappalt,
és rázott a víz, mert rossz volt a drót.
Küszködtem húspénzzel, télen a faggyal.
Fizettem, róttam a szingliadót.”

Tóth Krisztinától ebben a kötetben is kapunk egy teafilternyi steril bölcselmet, László Noémi viszont már középső ujját mutatja az ellenfélnek:

„persze nagyon, nagyon,
nagyon szeret,
ha amikor még csak lehet,
ahogy a kényelmet is szereti.
Fel sem tűnik neki: milyen
pompásan elvan nélküled.”

Kiss Judit Ágnes pedig vad csatakiáltással támad a riadt fiúkra:

„Mint óvodás a homokvárat,
épít izmot vagy karriert,
de kérj egy apróságot, fáradt,
unott lesz rögtön és ijedt.

Nem lesz társad, és nem lesz hősöd,
magad vagy csatába menet
utóvéded és előőrsöd,
a férfi mind csak kisgyerek.”

Igen, egy kicsit eldurvult ez a játék a női térfélen. A srácok láthatóan elengedik a meccset, lötyögnek, bohóckodnak, nincs egy komoly szavuk, de még egy jó rímük sem:

„Egy tata, ha elmúlt már ötven,
ne induljon útnak ködben.
Egy néne, ha veri az ötvenet,
a bók neki fáklyás körmenet.”

Irtó kemény műfaj az alkalmi vers, a férfiaktól pár óra alatt nagyjából erre futotta. Csak Jónás Tamásból buggyan ki egyszer az igazság:

„babrálgat még a kézzel és a szemmel
negyven felett az ember
ha másnak kedve támad
vele hazudik valami vágyat”

A kötet főtrollja maga Lackfi: mindenkinek orrot mutat, csapattársai szelíd suttogását megafonban torzítja el, így lesz Kun Árpád Maradj! – Menekülj! ikerversének parafrázisából vagy a Bóbita átiratából túlspilázott, üres szózsonglőrködés. Ide kell nagyon Mach András, aki élettel tölti meg a bugyuta, odacsapott férfistrófákat, és szelíd mederbe tereli a költőnők indulatait. A legnagyobb átéléssel az utolsó verset szavalja, Molnár Krisztina Rita higgadt kis remekét. Mire vége, mindenki elszállingózott az öltözőkbe.

Mindegymi-kor

Kit érdekel, hogy mit gondolok erről?
Mert úgyis mindenki maga marad.
Ekkorra nagyjából már minden eldől.
Kávézom, s nézem a madarakat.

Még mindig jobb, mint ha köldököt néznék,
vagy kapkodnék félve ide-oda,
riadtan keresném, hogy hol a vészfék.
Így meg jut minden napra egy csoda.

Madarak, gyerekek, férfiak és nők,
nyüzsög a lét vagy csendbe merül
– főleg, ha eljövök végre a géptől –,
a képernyő tükrében egy cinke ül.

A ráncok? A vágás? Az ősz hajszálak?
Azt hiszem, már őket is szeretem.
Egy romlandó test, amit használtak,
míg benne laktak. Ez ennyit jelent.

Na, megyek, mert dolgom azért akad még,
sőt, bővebben, mint hogy kedvem szerint.
Írni meg főzni, míg nem hív a nemlét.
A fák arany keze míg meg nem int.

Szabó T. Anna – Lackfi János: A nő meg a férfi – #verslavina

Iván Péter – Könyvajánló hónapról hónapra ’24/01 – Szabó T. Anna – Lackfi János: A nő meg a férfi – #verslavina –  ’24. január

Könyvajánló hónapról-hónapra '24/01. - Szabó T. Anna – Lackfi János: A nő meg a férfi – #verslavina

 

Forrás

Hasonló cikkeink