Teljesen véletlenül vetődtünk el Bécs központjában az Operához, ahol egy nagy embercsoportra lettünk figyelmesek. Mint kiderült, Paul szállodája előtt várakoztak, hogy láthassák, amikor kijön az ajtón, és beszáll a kocsijába, hogy a koncert helyszínére induljon. Körülbelül negyvenöt perc után jelent meg, és vagy tizenöt másodpercig látható is volt. A jelenet komolyan mondom, ijesztő volt, az embertömeget nyolc biztonsági őr fogta vissza, mivel őrült csorda módjára, egymást lökdösve próbáltak hozzáférni. Olyan volt, mint a régi Beatles videókban, amikor a fiúk a rajongók elől menekültek. Viszont ha ma, 2013-ban ez van, akkor mennyire lehetett durva a hatvanas években?

Ami pedig a koncertet illeti, életem egyik legjobb élménye volt. Bár nem éltem a hatvanas években, sőt, már John Lennon is közel tíz éve halott volt, amikor megszülettem, mégis 12 éve eljött az az idő, hogy rákattantam a Beatles-re, főleg Paulra. (Még a macskám is róla neveztem el.) Az utóbbi években egyre irigyebben néztem a koncertjeiről szóló videókat és beszámolókat, és arról álmodoztam, hogy egyszer én is ott lehetek egyen. De mindig messzire ment turnézni, legtöbbször Amerikába, és ha Európában maradt, akkor is távolabbi országokban játszott. Elhatároztam, hogy ha elérhető közelségbe jön, ha törik, ha szakad, elmegyek a koncertjére. Nyáron megint turnéra indult, és belevett három európai állomást is: Varsó, Verona és Bécs. Mindhárom elérhető közelségben van, de Bécsnél tökéletesebb állomást nem is választhatott volna. Azonnal jegyfoglalás, jegyátvétel, örömködés és visszaszámlálás követte a dátum bejelentését.

Néhány felvételi, szakdolgozat, meg államvizsga közbeiktatásával le is pörgött az a pár hónap, és egyszer csak ott álltam az Ernst Happel Stadionban, és vártam, hogy elkezdődjön a koncert. Eleve olyan jegyet vettem, ami legelőre szól, a színpad előtti elkerített részbe. És mivel hamar odamentünk, legeslegelöl, közvetlenül Paul és a színpad előtt állhattunk, ami tekintve, hogy 30-40 ezer ember volt, elég jó helynek számított.

Az első néhány dal alatt nem sikerült felfognom, hogy hol is vagyok. Pedig olyan számok mentek, mint az All my loving, a We can work it out, vagy a Blackbird. Aztán egyszer csak elkezdte a Lady Madonnát – ami egyébként nem is tartozik a kedvenceim közé – és valahogy összeállt a kép, feldolgoztam, hogy egy Paul McCartney koncerten vagyok, és majdnem elkezdtem bőgni. (Ami egyébként nem lett volna fura, mert láttam rá példát, sőt, volt, aki már a koncert előtt rákezdett. A Beatles koncerteken meg a közönség fele bőgött meg sikoltozott… :D)

Nehezen találom a szavakat, hogyan írjam le a koncertet, mert ott kellett lenni és átélni. Soha nem gondoltam volna, hogy azok után, hogy ötmilliószor hallom a Yesterday-t, ami a Guiness Rekordok Könyve szerint a világ legtöbbet játszott és feldolgozott dala, egyszer hallhatom élőben az eredetit. És erre ott állt Paul, egyetlen gitárral a kezében a színpad közepén, és elénekelte.

Hála az olyan pörgős daloknak, mint a Back in the USSR vagy a Helter skelter, óriási buli lett, a Live and let die pedig hatalmas vizuális élmény is volt, látványos tűzijátékkal és színpadból kilövellő lángnyelvekkel (az utóbbi az első sorban állva először kb. halálra rémített). A Hey Jude pedig most is telitalálatnak bizonyult. Paul mindig megénekelteti a közönségét, ami ezúttal is hibátlanul működött. Sőt, a nézők aztán önállósították magukat, és egyedül is rákezdtek a „na na na na”-ra, hogy visszahívják őt a színpadra egy kis ráadásra, sokan pedig még a koncert végén, a stadion előtt is folytatták a közös éneklést.

A fiatal előadók legtöbbször másfél órás koncerteket adnak, aminek a végén izzadva, kimerülten vonulnak le a színpadról. Ez a hapsi 71 éves, és egy háromórás fantasztikus show-t nyomott le egyetlen perc megállás nélkül. Futott, pörgött, ugrált, poénkodott, a legkisebb megerőltetés nélkül. És mindezt annyira rutinosan csinálta, ahogy más megfőzi a teát, vagy összedob egy szendvicset. Nagyon durván rocksztár.

Mikor a végén a konfetti ágyúból kilövellő papírdarabkákból összeszedtem néhányat, hogy zsebre tegyem, úgy éreztem magam, mint a hatvanas évekbeli rajongók, akik az eldobott cigicsikkektől kezdve minden kacatot összeszedtek, amihez a Beatles tagjai hozzáértek. De mikor körbenéztem, azt láttam, hogy legalább egy tucat csaj ugyanezt csinálja. Egyikkel, aki a pólója alapján ausztrál volt, össze is vigyorogtunk, ennyiből meg is értettük egymást.

Tényleg nehéz visszaadni egy ilyen koncert hangulatát, de az biztos, hogy életem egyik legfantasztikusabb élménye volt. Főleg, hogy tényleg mindenféle generáció képviseltette magát a nézőtéren: gyerekek, fiatalok, középkorúak és egészen idősek is, és mindenki együtt énekelte a Beatles, a Wings és a szóló Paul dalokat.

Az más tészta, hogy az előtte való egész napos mászkálástól, a koncert előtti háromórás várakozástól, plusz a koncert három órájától a végén – és ezt mindenféle túlzás nélkül mondom – alig bírtam járni. Ráadásul az éjfél és a hajnali négy közötti időt (ekkor nyitott ugyanis a pályaudvar, ahonnan a vonat visszaröpített minket Budapestre) valahogyan el kellett tölteni, és a várakozás bizony nagyon hosszú volt. De az sem érdekelt volna, ha hússzor ennyit kell várnom. Mert Paulra megéri várni. Bármennyit.

Weninger Andrea

Hozzászólások