Szerencsés „véletlen”, hogy az első hónap szülötte, így valóban az egész esztendő joggal a bicentenáriuma! Kerek kétszáz éve, 1826. január 25-én született Gyulai Pál. Hosszú élete, 83 esztendeje során kora kiváló irodalomtörténésze, kritikusa, írója, költője lett. Ebben az évben bizonyára tudományos és szakmai ülések, vándorgyűlések foglalkoznak munkásságával, értékelésével, netán az újraélesztésére, életműve újszerű megvilágítására is sor kerülhet.

Nyelvi témánk lévén, mi ebbe nem megyünk bele. Maradunk vállalt jellegünknél, így Gyulai Pálnak is ama ritka megnyilatkozásaira vetítünk fényt, amikor nyelvi, anyanyelvi téren foglalt állást. Tegyük hozzá: nem voltak nyelvészi ambíciói, ám szerette magyar anyanyelvét, amelyet ráadásul még Erdélyből hozott magával budapesti egyetemi katedrájára, szerkesztőségi hivatalába és mindenképpen tollának és éles elméjének megmutatására…

"Kicsi valódnál benned többet leltünk..." - Gyulai Pál bicentenáriumára

„Ha a magyar irodalomban a kritikát emlegetjük, Gyulai neve társul hozzá” – írta róla elismeréssel 9 évtizede az erdélyi irodalmár, Kovács László. Mi most a nyelvkritikus Gyulai Pált szólaltatjuk meg. Már javában jelengetett meg 1881 tájt a Magyar Nyelvőr című szaklap. Kritikusunk frissen reagált egyik számára, amely – szokás szerint – nemigen nyerte meg a tetszését. Bepillantunk kritikusi műhelyébe azon a ponton, amikor a szakfolyóirattól konkrét állásfoglalást vár néhány kérdésben. Ki tudja, hátha – ha talán közvetve is, de – Gyulai épp ezen írásával, ezen sorokkal járult hozzá ahhoz, hogy a Magyar Nyelvőr még ma is létező segítőnk!

„[…] Kérem, […] határozza meg világosan és szabatosan:
1. A nyelv csak természeti produktum-e vagy egyszersmind történeti is, s ha ez is, a magyar nyelvújítás csak elméleti tan, futó divat volt-e vagy történeti tény, amellyel számolni kell?
2. A nyelvész törvényhozója-e a nyelvnek vagy csak törvényeinek fejtegetője, tényeinek magyarázója, anomáliáinak fölvilágosítója, s hogy mily szókat használhatni a végső stádiumban, ő dönti-e el vagy az író és beszélő nemzet java?
3. Szándék-e a Nyelvőrnek kiirtani nyelvünkből mindazon új szókat, melyek az ő helyes vagy helytelen szabályainak meg nem felelnek, még ha általánosan elterjedtek és szükségesek is?
4. Minthogy a Nyelvőr is használ oly szókat, melyeket rosszaknak tart, megengedheti-e másoknak, hogy szintén használhassanak oly új szókat, melyeket jóknak vagy legalább szükségesnek tartanak?
5. Ha a Nyelvőr magának, másoknak is engedményt tesz, nem fog-e a szigorú elmélet ellenkezni a tág lelkiismeretű gyakorlattal, s nem lesz-e kénytelen előbb-utóbb, itt is, ott is meghajolni az író és a beszélő nemzet szüksége, szokása és ízlése követelményeinek?
[…]

Egyszersmind azzal a jó tanáccsal is kívánunk szolgálni, hogy [a Nyelvőr] dolgozótársait buzdítsa egy kissé jobb magyarságra.”

És most két Gyulai-vers, amelyekben szintén tetten érjük a kritikust, a nyelvi visszásságok könyörtelen bírálóját: 1869-ből való a „Sok beszéd”:

„Jó nemzetem, el nem pusztít téged
Se vad muszka, se kivált német,
Erőd, eszed van, ha meg kell lenni,
Csak a szótól reá érnél tenni.

Nyelved fékét könnyen megereszted,
Ez a sok szó leszen a te veszted:
Csellel, karddal mért küzdeni véled,
Magadat ha így agyon beszéled?”

1891-ben írta Gyulai Pál az „Írói recept”-et. Ma is aktuális. Legfeljebb arra gondolunk: ha ma írná, alighanem az angol beütések ellen hadakozna, teljes igazságérzetéről téve tanúságot:

„Látóhatár, évad, járóka, szélhámos,
Lesőhely, útvesztő, ünnepség, pénztáros,
Mérnök helyett mérő… ha mind egy bevészed:
Jó magyar nyelven írsz, dicsőség a részed.

Mindegy ráadásul: hordár helyett hordó;
Ne cifrázz rendjellel, ott a régi ordó.
Mit tanár? Professor. Mit jellem? Karakter.
Csak ezt érti meg az igaz magyar ember.

De azért ne hódolj latinnak vagy fránsznak,
Írd csak magyarosan nuance-ot nüánsznak,
A quasi-t kvázinak, codex-et kódeksznek:
Ez az írásmódja az új régieknek.

Szedj ki régi könyvből mindent, mi kissé nyers,
Megtűri a próza, ha nem tűri a vers;
Tanuld el a néptől falun, mi betyáros,
Művelődjék tőle elkorcsosult város.

Keresd, halmozd mindezt, légy réginél régibb,
Magyarnál magyarabb, a népinél népibb;
Pödörd ki jól bajszod, szedte-vettézz nagyon,
Nemzeti geniusz hadd csókoljon agyon!”

Köztény, hogy Vörösmarty ellenében Petőfi és Arany pozitív kritikusa volt Gyulai Pál. A közvetlenül utána következőket mintha már nem is értette volna meg. Már a kortárs Vajda Jánossal sem tudott mit kezdeni, hát még Reviczkyvel, Komjáthyval! Ám a nyugatosok ennek ellenére fölfedezték őt. Ady „egy forradalmi korszak ittfelejtett s becsületes múmiájá”-t látta benne. E meglátását erősítette meg az egészében néki szentelt „Harcos Gyulai Pál” című versben. Ady az „Üzenet Költőcske Mihálynak”, azaz Szabolcskának c. versében végig kegyetlen gúnyt használt, ám a Gyulainak címzett üzenet az elismerés hangján fogant. Címünket ismételjük meg e két sor idézésével: „Kicsi valódnál benned többet leltünk, / S nincs ütésed, mit meg nem érdemeltünk.”

Ha csak ennyiért is, de igazolva látjuk: Gyulainak mint nyelvi kritikusnak, egyszerűbben: mint nyelvőrnek, nyelvvédőnek is hálásak lehetünk. Kevéske ilyen jellegű írását ezután is haszonnal olvashatjuk…

 

Holczer József

Kapcsolódó cikkeink