Tarantino új filmjét óriási várakozás előzte meg, január közepe óta a magyar mozikban is látható.

Vannak olyan rendezők, akiket egyszer kikiáltanak zseninek, és utána mindegy mit csinálnak, a rajongók és a filmkritikusok minden filmjüket zseniálisnak címkézik. Quentin Tarantino ilyen rendező. Gyakorlatilag azzal, hogy megcsinálta a Ponyvaregényt, egy életre bebiztosította a helyét Hollywood élvonalában. Mivel egy-egy új munkájára éveket kell várni, ezek mindig esemény számba mennek, és általában megérik a várakozást. Legutolsó filmje, a Becstelen brigantyk 2009-ben került a mozikba, és annyira jól sikerült, hogy a rajongók már alig várták a folytatást. A folytatás szót viszont mintha Tarantino szó szerint értelmezte volna, mert gyakorlatilag újra leforgatta a brygantikat, csak sokkal gyengébb kiadásban. Abban a zsidókkal kegyetlenkedtek, itt a néger rabszolgákkal, Christoph Waltz pedig ugyanúgy fejvadászt játszik, csak most korántsem annyira kegyetlen.

A történet a rabszolgatartó Amerikába repíti a nézőt, ahol Dr. Schultz (Waltz) egy kedves kis fogorvosi kocsin járja a vidéket, és mindenkit lelő, akinek vérdíj van a fején. Jövedelmező fejvadász vállalkozásába beveszi maga mellé Djangot, a rabszolgát. Felszabadítja, és ketten űzik tovább a fejvadász bizniszt. Igen ám, csakhogy Django felesége még mindig rabszolga, méghozzá egy kegyetlen nagybirtokos, Calvin Candie (Leonardo DiCaprio) tulajdona. A két férfi furimányos tervet eszel ki, hogy kiszabadítsa a nőt, csak azzal nem számolnak, hogy Candie agyafúrt és rosszindulatú öreg szolgájának nem olyan könnyű túljárni az eszén.

A történetről nagyjából elég is ennyi, mert nem akarok lelőni egy poént sem. Ugyanúgy megvannak benne a szokásos Tarantinos elemek, mint mindig. Fröcsög a vér, de ez valahogy mégsem kegyetlen, hanem könnyed, esetenként humoros módon történik. Néhány színészi alakítás is egészen zseniális. Christoph Waltz megint remekel, bár egyszer szívesen megnézném őt egy olyan szerepben, ahol ténylegesen pozitív hőst játszik. DiCaprio is nagyszerű, Samuel L. Jacksont pedig az öreg szolga szerepére úgy elmaszkírozták, hogy még a saját anyja sem ismerné meg. A címszerepben Jamie Foxx látható, akitől én személy szerint nem voltam elájulva. A szokásos Tarantinos humorból is van azért a filmben, de inkább csak foszlányok. (Az például megmosolyogtatja az embert, hogy a rendező saját, csak néhány percre felbukkanó karakterét egy gránáttal robbantja fel.) A Django összességében nem elég szellemes, és a történet mondjuk ki: unalmas. 165 percet nehéz kitölteni úgy, hogy végig fenntartsa az érdeklődést, és a Djangonak ez nem is sikerül.

Akikkel eddig beszélgettem a filmről, nagyjából két fajta kritikát fogalmaztak meg. Volt, akinek nagyon tetszett, és volt, aki azt mondta, hogy elmaradt Tarantino korábbi munkáitól, de mivel ő rendezte, még így is sokkal jobb, mint egy átlagos film. Az első oké, mindenkinek szíve joga eldönteni, hogy mi tetszik neki. Ami a másodikat illeti, nem világos, miért kéne mindent az egekig magasztalni, csak azért mert Quentin Tarantino rendezte. Nagyon szeretem őt, hihetetlenül tehetségesnek tartom, de nem gondolom úgy, hogy hibátlan lenne. Senki nem tud állandóan tökéletes filmet csinálni, de ez így is van rendjén. A Django szerintem nem sikerült jól, egy teljesen átlagos film, aminél Tarantino százszor jobbra is képes. Remélhetőleg a következő munkája ismét megüti majd a Ponyvaregény és a Becstelen brigantyk szintjét.

Weninger Andrea

Hozzászólások