A közelmúltban a Gellértszálló volt a témája egyik Montázsbeli cikknek. Most egy másik, múltbeli időutazásra kalauzolja Önöket ez a képekkel illusztrált olvasnivaló, hiszen számos legendás hely van a fővárosban… Ez a becenévnek is beillő betűszó: EMKE komoly kulturális intézmény neve, 1885-ben alakult. A Nagykörút és a Rákóczi út sarkán, szemben a Nemzeti Színházzal, a város akkori legforgalmasabb helyén működött ez a kávéház 1894-től 1994-ig.

EMKE = Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület.

Mindazoknak javasoljuk a cikket, akik nosztalgiával gondolnak a hajdanvolt kávéházi életre, szívesen nézegetik a régi Budapestről készült képeket, hallgatják a korabeli melódiákat. A kávéházból olyan fontos tájékozódási pont lett, hogy a „versenyben” még a Szent Rókus-kápolnát, a kórházat, sőt a Nemzeti Színházat is maga alá gyűrte.

A kezdetek:

A kezdetek felidézéséhez képzeletben le kell sétálnunk a Kiskörút és a Király utca sarkára. A Madách-házak helyén, a hajdanvolt zsidópiac tőszomszédságában az 1700-as évek elejétől a Király utca névadója, az „ Ángliai királyhoz” címzett fogadó állt: istállókkal, kocsiszínnel, sőt raktárakkal várta az évi négy országos vásárra tóduló kereskedősereget. A költő Orczy Lőrinc fia, József a XVIII. század utolsó harmadában megvette az épületet, és egyesítette a szomszéd telken álló családi kastéllyal, így lett az egészből Orczy-ház.

1829-ben kétemeletesre bővítették. A pesti legendárium szerint óránként egy aranyforintot fialt a bárói családnak, amely már réges-rég nem lakta a labirintusszerű átjárók szabdalta, több udvaros monstrumot. Lebontásáig, 1936-ig ez volt a pesti zsidónegyed szíve. A számtalan lakás mellett volt benne imaterem, iskola, fürdő; borbély, bába, patika; házasságközvetítő, mészárszék, könyvesbolt, és legalább 1795 óta itt működött a város egyetlen glatt-kóser – minden rituális előírásnak maradéktalanul megfelelő – kávéháza. Volt az Orczy-házban vagy három vendéglő is. Az egyiknek a tulajdonosát úgy hívták: Wassermann Jónás. Ő lesz történetünk első részének főhőse.

Balla Vilmos, a pesti vendéglátás jeles krónikása szerint az öles termetű férfiú számára dupla nagyságú lepedőt tartottak a Rudas gőzfürdőjében. De nagy volt vendéglősnek is. A konyhán hajnali háromkor már ropogott a tűz, hogy pitymallatra készen párologjon a forró leves, a friss tányér hús. Wassermann akkora porciókkal traktálta vendégeit, hogy még a „zóna”, a reggelire vagy tízóraira kínált „kis adag” elfogyasztása is embertpróbáló feladat volt. Borjúpörköltből annyi került a tányérra, amennyi ráfért, s külön tálon hozták mellé az aranyló tojásos nokedlit. Nem véletlenül volt törzsvendége Hazlinger úr, civilben sorsjegyárus, a zabálás világbajnoka, aki fogadásból megevett tizenöt adag pörköltet, majd vidoran érdeklődni kezdett, hogy áll a konyha marhagulyás dolgában…

Rákóczi út és Erzsébet körút sarok (1898) Fotó: Klösz György

Lépjünk tovább a várostörténetben:

Az 1890-es évek elején hatalmas bérház épült a Kerepesi (a mai Rákóczi) út és a körút sarkára. Földszintjén kiváló kávéházi tér. Wassermann Jónás gondol egy nagyot és merészet: 1893-ban a kisvendéglő jövedelméből gyűjtött vagyonból megveszi a bérleti jogot. Egy német nyelvű lapban úgy búcsúzik az Orczy-háztól, mintha legalább Amerikába vándorolna. Új világ nyílik meg előtte – de az Erzsébetváros népe előtt is.

A kedves, művelt óriás lelkes tagja az EMKÉ-nek. Szép summa anyagi támogatás fejében megszerzi a névhasználati engedélyt (nem az egyetlenként, hiszen Marosvásárhelyen és Nagyváradon is volt EMKE kávéház), s nemcsak a megszokott perselyes gyűjtést alkalmazza, hanem a „zech”-ekhez is hozzászámol egy jelképesnek tűnő összeget, 2 fillért az egyesület javára. Mi a vendégnek az a 2 fillér? De mi az EMKÉ-nek a fillérkékből évente összegyűlő összeg! Wassermann nemcsak így, közvetve veszi komolyan a közművelődést. A kiváló kávéhoz járó pazar újságkínálat félnapokra székhez ragasztja a kuncsaftot, címtárak és a Pallas Nagylexikon kötetei sorakoznak a polcokon, s gazdag kölcsönkönyvtár is működik, kincsei közt például a díszkötéses Jókai-összes.

EMKE sarok (1910-es évek)

Vendég lesz is bőven, a város minden rétegéből. A kávéház falait a szomszédos Népszínház művésznőinek képei díszítik, de élőben is lehet látni őket, hiszen előadások előtt és után ott zsibonganak a művészasztaloknál. Még olyan nagyságok is, mint Blaha Lujza, akinek igazán nem kell félnie, hogy jut haza a sötét pesti éjszakában: ott lakik a házban. A férfikollégák aztán végképp becsaládiasodnak: van, akit a kártyaasztalnál kell fülön csípnie az ügyelőnek előadás kellős közepén, rohanjon már, az istenért, le ne késse a jelenését…

Az Emke kávéház belső tere 1937-ben

Az üzlet jól indul, de pár lépésre ott a nagy vetélytárs, a New York Kávéház. Valami olyat kell kitalálni, amivel még az sem veheti föl a versenyt. Wassermann kitalálja. Zene! A New Yorkban ekkortájt még katonabanda csörömpöl. A Belső-Erzsébetvárosban német-jiddis zene szól. Jónás bácsi nemcsak okos üzletember: nagy hazafi is. Magyar zenét a közönségnek, a legeslegjobbat! – nála ez a jelszó! A millenniumi hangulatban ez az ötlet telitalálatnak bizonyul. Nem véletlenül kerül később a halhatatlan pesti dalba:.. „szemben az EMKE cigánya zenél”. Az öreg kávés elsőrangú prímásokat és zenekarokat szerződtet, ezt a hagyományt fia, Wassermann Mór is követte, aki apja 1901-ben bekövetkezett halála után vette át a kávéház vezetését.

Korabeli tudósítás:
Magyar Országos Tudósító 1937. december

„VACSORA VERSENYT RENDEZNEK A BUDAPESTI KÁVÉSOK.
Európaszerte a kávéházak városaként ismerik Budapestet, és a magyar vendéglátóiparnak ez a fontos tényezője a rendesnél is nagyobb mértékben készül fel az Eucharisztikus Kongresszus és a Szent István-esztendei külföldi és hazai vendégek fogadására. Ezt a célt szolgálja az a verseny, amelyet a Budapesti Kávésipartestület tagjai rendeznek egymás között. Budapest egyik legelőkelőbb kávéháza „úgynevezett vacsoraversenyt” tart, amelynek tegnap volt az Emke kávéházban a premierje. A vacsorán a Kávés-egylet vezetősége és a sajtó képviselői vettek részt, akiket Mészáros Győző, az Iparitestület elnöke üdvözölt, majd rámutatott arra, hogy a budapesti kávéházak nem üzleti elgondolásból, hanem idegenforgalmunk és nagy nemzeti érdekeink szempontjából készülnek európai nivón a vendégek fogadására, s a vendéglősökkel karöltve igyekszik mindenki számára a legjobbat nyújtani. Ezt a célt szolgálja a verseny, amelyben az ipartestületnek tizenkét tagja vesz részt.”

A szerviz egy darabja

A fiatalabb Wassermann az első világháború után komoly beruházásokba fogott: cukrászdát hozott létre, bárt rendezett be, amely a 20-as években újdonságnak számított magas pultjával és bárszékeivel. A kávéházhoz kötődő hírességek között mindenképpen meg kell említeni József Attilát, aki 1920-ban kenyeresfiúként dolgozott itt.

Az EMKE Kávéház plakátja 1943-ból való. Az Emkében választható szórakozási lehetőségekre hívja fel a figyelmet. Jazz zene, tánc és grill (záróráig), valamint elsőrendű cigányzene és kitűnő magyar konyha várta a vendégeket. Bal alsó sarokban egy táncoló pár és néhány zenész rajzolt alakja látszik.

A sajnálatos vég:

1945-ben a kávéház teljesen kiégett, ősszel azonban újra megnyitotta kapuit. 1956-ban az épületet ismét rommá lőtték, az EMKE nagyobb kárt szenvedett, mint a II. világháború alatt. A hely öt éven át tartó felújítás után 1961-ben nyitott meg újra, ám akkor már csírájában sem hasonlított a régi kávéházra. Az épületben a rendszerváltás után egy ideig sörbár üzemelt, jelenleg pedig bankfiókok találhatók a legendás EMKE kávéház helyén.

Étlap 1966-ból

 

Forrás:
http://emkekavehaz.hu
Saly Noémi: Törzskávéházamból zenés kávéházba c. könyve
Fotók: Nemzeti Digitális Archívum

 

Farkas Ferencné Pásztor Ilona

 

 

Hozzászólások