Botz Domonkos 1952-ben született Egerben. Magyar író, költő, újságíró, szerkesztő, művelődésszervező. Versei, novellái hazai és határainkon túli kiadványokban, irodalmi lapokban, magazinokban, antológiákban jelennek meg. 2008-ban megalapította az Árkád Szépirodalmi és Művészeti Folyóiratot, amelynek 2011-ig szerkesztője volt. 2008-tól irodalomszervezőként tevékenykedik, irodalmi estjeivel havi rendszerességgel jelentkezik.

2011-től a Szilaj Csikó című polgári lap rovatvezetője. 2011-ben megalapította a Napkelet Kulturális Egyesületet, melynek az elnöke. 2013-tól a Lloyd Magazin budapesti munkatársa. 2014-ben megalapította a Parádsasvári Kurír c. kulturális és közéleti folyóiratot, melynek szerkesztője. A Magyar Írószövetség tagja.

Botz Domonkos Hazátlanul című novelláskötete a Hetedhéthatár Kiadó gondozásában jelent meg. A kötet előszavát Lukáts János író, fordító írta.

ELŐSZÓ

A világirodalomnak bizonyosan a legriasztóbb szava a hazátlanul. És a legtragikusabb… Különösen igaz ez a közép-kelet-európai végekre, népekre, írásbeliségre. A hazátlanul a legsúlyosabb emberi értékvesztés, emberi hiány tárgyiasítása.

Botz Domonkos bebarangolta a nagyvilág tájait, Délkelet-Ázsiától Észak-Afrikán keresztül az Egyesült Államokig és a lappok földjéig. Utazásai során – bizonyosan nem véletlenül – számos magyar személlyel, emberpárral és közösséggel találkozott: nyelvtanárral és szakáccsal, gazdag nyugdíjassal, reklámügynökség tulajdonosával. A paletta széles, de a világba szétszóródott magyarok mintha mind megtalálták volna helyüket. Gondjuk nincs a pénzre, talán csak a „még több pénzre”, amelyet kergetnek, meg-megtalálnak, habzsolnak.

Kergetnek, hogy igazolják maguk számára: jó döntés volt eljönni, kivándorolni, disszidálni Magyarországról, otthagyni a szegénység földjét, a diktatúra országát. Csak éppen… Amit máshol semmiképp meg nem találhatnak: az országot, az otthont, a nyelvet. Nevezzük akárhogy: a hazát, a kibocsátó fészket. És dolgozhat bennük duzzogás, menekülés, felejtés, a siker és a jómód kábítószere, a haza minden gondolat mélyén ott lapul, ott ágaskodik, ott szólal meg elnémíthatatlanul.

Sokaknak sok minden sikerült: a fogyasztásnak, a szabadságnak az a fokozata és fajtája, amit „Amerika” teremtett meg és sulykol a bevándorlókba, hogy ámuljanak és felejtsenek. Nem rossz az ámulás és a felejtés, de aligha lehet a lelkiismeretet ezekkel elaltatni, megbékíteni.

És akkor megszólal a múlt, az emlékezés: „Voltál-e otthon azóta?”, „Mikor akarsz hazamenni?”, „Akarsz-e egyáltalán?”,” Nem hiányzik-e…” és sorolja magában az emlékező, hogy mi minden hiányzik. A Duna-part és a Víziváros, Szeged és Gyöngyös, a Bakony és a Balaton, az iskolatársak és azok a lányok, azok a fiúk. Az „otthon”, a „hazatér”, a „nálunk”, az „együtt”, a „mieink”…
És a „Hogy is mondják magyarul?, az „Olvasol magyarul?, a „Vannak magyar könyveid?” És bevallja egyikük, hogy édesanyja 1956-ban egyetlen szakácskönyvet csapott a csomagba, ezt a könyvet ötven éve olvassa az – immár – három nemzedék, és gyűjti rajta könnyeit.

A kinti magyarok nem fognak össze, jobbára nem is keresik egymást. Félelem, bizalmatlanság, még mindig 45, még mindig 56? Még mindig pártok, vallások, társadalmi gyökerek fogják vissza egymástól őket? Vagy tudják, idehaza sem sajátjuk az összetartás, az együttérzés? A marakodás felülír és széjjeltép olyan sok hasznosat és lelkesítőt? Lehet, hogy ez is szívósan az otthonra emlékeztet? Kár!

És mondatok magyaroktól, akik már régen tördelik a nyelvet mexikói, finn, arab életpárjuk mellett: „Látod, ez az igazi ital, nem az a francos whisky!” – mondja egyik az ajándék pálinkára. A másik bizonygatja: „A falak között megmaradtam magyarnak!” és vacsorára gyakran készít csirkepaprikást. Van, aki még ma is magyarul álmodik. Van, aki kitör a new-yorki utca látványától: „Egy jobb érzésű magyar ember sírva röhögte volna végig ezt a giccsparádét!” Haza-hazalátogat vágyakozva és megnyugodva, várakozva és csalódva, már szinte mindegy: a haza mágnese működik. Majd legközelebb. És aki nem jön, annak a tarsolyában is ott lapul életfogytiglan a lehetőség, amelyet időnként elő lehet húzni, és a szemébe lehet nézni: „És, ha hazatérek mégis, egyszer, vagy egyszer-egyszer?” Addig pedig vergődjünk itt jólétben, reményben és reménytelenségben – hazátlanul.

Lukáts János

 

 

Hozzászólások