– Ha végiggondolják pályájukat, szakmai és emberi fejlődésük szempontjából melyeket tekintik a legjelentősebb, legemlékezetesebb mozzanatoknak?

Hegedűs Endre: Kezdettől fogva nagyon érzékeny vagyok a hangokra. Már születésem után volt egy nagyon érdekes élménye édesanyámnak. Két-három napos koromban a karjaiba vett, és elkezdett hozzám énekelni. Szép hangja volt, én azonban iszonyúan elkezdtem ordítani. Anyám megijedt, és abbahagyta az éneklést. Amikor néhány pillanat múlva folytatta, én ismét éktelen ordításba kezdtem.  Később jött rá, hogy nem a hangjával volt a baj. Akkor is énekelt, amikor a pocakjában voltam. Amikor azonban először hallottam ilyen közelről a hangját, az már átlépte a befogadóképességemet. Pár nap alatt azonban hozzászoktam.

Kodály Zoltán is úgy fogalmazott, hogy a zenei nevelés kilenc hónappal a születés előtt kezdődik, ami kedves túlzásával együtt is utal arra a tényre, hogy a kisbaba bent a biztonságos helyén is hallja a zenét és reagál is rá.
Zenében nőttem fel, zenében éltem. Születésem után rögtön hangok vettek körül. Édesapám hallatlanul magas szinten művelte a zongorázást, a trombitálást és a hangszerelést anélkül, hogy tanulta volna.
Másfél éves koromban első sétáim egyike az ágyamtól mindjárt a titokzatos fekete dobozhoz vezetett. Megérintettem a billentyűket, és hallgattam az érdekes hangokat.

Sokat betegeskedtem, emiatt gyakran hiányoztam az óvodából. Szüleim mindketten dolgoztak, így három éves korom óta rendszeresen voltam egyedül. Az ötvenes években a Viharsarokban, Hódmezővásárhelyen kemény volt az életünk. Nekem a muzsika segített megvigasztalódni. A zongora egy olyan varázsláda, ahol készen álltak a hangok, csak meg kellett őket keresni.

A szüleim megtanítottak a rádió állomáskereső és hangerő gombjának kezelésére. Ha tetszett valamelyik dallam, elzártam a rádiót, és odamentem a zongorához kikeresni a hangokat. Ez nem volt más, mint zongora – játék, vagyis játék a zongorával. A mai napig ez a lelkem meghosszabbítása, a szerelmem (nyugodtan fogalmazhatok így, hiszen a feleségem is itt ül mellettem), ezzel teljesedik ki az életem. A Jóisten megadta a muzsika szeretetének és továbbadásának kegyelmét.

                                          

Katalin: Én pesti lány vagyok, a jelenlegi otthonunkhoz nagyon közel születtem. Édesapám sokat játszott szájharmonikán. Édesanyám valamikor tanult zongorázni, de előttünk már sohasem játszott.
A zenéről nem beszéltek, viszont valamilyen formában mindig jelen volt az életünkben akár énekszó, akár tánc formájában. Volt otthon zongoránk is.
Mindig azt szoktam mondani, hogy „utcagyerek” voltam, rendkívül szabadon nőttem fel. Nagyon szerettek a szüleim, engem és a testvéreimet is, mindemellett édesapám elég szigorú is volt. Jó időben kint fociztam a fiúkkal. Az utca végén lakott egy család, ahol a kislány harmonikán tanult játszani. Én is kikeresgéltem a tangóharmonikán azokat a dallamokat, amiket tudtam énekelni.

A harmonikát tanító férfi azt javasolta a szüleimnek, hogy taníttassanak zongorázni. Még nem voltam iskolás, amikor elkezdtem. Két évvel később vettek fel a zeneiskolába, és attól kezdve mindig is a kiemelt diákok közé számítottam, akik alkalmasak a zenei pályára.
Ezek után mindenki azt hitte, hogy konzervatóriumba fogok menni, én azonban kijelentettem, hogy nem akarok, helyette az akkori József Attila (most Szent Imre) Gimnáziumba jelentkeztem. Sass Sylvia édesapja, Sass tanár úr volt az énektanárom. Az iskola zenekarában játszottam Bach f-moll zongoraversenyét, és más darabokat is, de akkor még eszembe sem jutott, hogy zenei pályára lépjek.

Az érettségi szünet alatt tanulás helyett reggeltől estig zongoráztam. Én máig sem értem, mi történhetett velem, csak arra emlékszem, hogy az egyik zongoraóra után hazafelé menet végig sírtam a villamoson. Hazaérve az apukám nyakába borultam, és azt zokogtam, hogy én csak zenei pályát tudok magamnak elképzelni. Akkorra már beadtam a felvételi kérelmemet a tanítóképzőbe, így megállapodtunk, hogy édesapám kedvéért elvégzem, amennyiben azonban továbbra is kitartok az elképzelésem mellett, akkor tovább taníttatnak. Így is történt. Ezt a jelenetet a mai napig egyfajta megvilágosodásnak élem meg.

                                               

Endre: Az óvodában időnként vertem a társaimat. Az óvónő nem intézte el annyival, hogy figyelmezteti a szüleimet, hogy neveljék meg a rossz gyereküket. Felmérte, hogy ennek a gyereknek nagyon jó az esze, rögtön megérti a kapott oktatást, és amikor másodjára vagy harmadjára hangzik el ugyanaz, akkor már unatkozik. Azt javasolta, hogy kössék le az energiáimat, sportoljak, táncoljak, zenéljek. A helyi zeneiskolában hét évig tanultam. Az általános iskola befejezése előtt egy évvel felvettek a szegedi konziba, a zeneművészeti szakközépiskolába, ami tulajdonképpen a profi pályán való elindulásnak egy fontos állomása volt. 13 éves koromtól, az általános iskola utolsó évében külön engedéllyel hetente kétszer átjártam Szegedre, és párhuzamosan végeztem egy évet. A szegedi tanulmányok után jött a Zeneakadémia, ahol 1980-ban szereztem diplomát.

– Közhelyszámba megy, hogy a mai világban az értékek kezdenek kiüresedni, válságba kerülni. Hogyan lehet mégis megélni a keresztény értékeket, különös tekintettel a házasságra?

Endre: Előttünk áll a katolikus egyház tanítása, rendkívül gazdag, 2000 év tapasztalata összegződik benne. A Szentlélek folyamatos működése hozta létre azt a kincset, amit a Szentírás és a katekizmus, a szent hagyomány, a szentek élete és a szent könyvek, valamint a pápai megnyilatkozások tartalmaznak. Lenyűgözve áll előtte az ember, és megpróbál hozzá igazodni.
Természetesen ez mindig ütközik a világ szokásos trendjével. Létezik egy könnyebb és egy nehezebb út. Igyekszünk hűek maradni ahhoz, amit Krisztus kér tőlünk. Elsősorban azt, hogy szeressük egymást. A legkönnyebb ezt megélni a szerelemben, ami a szeretet egy magasan lobogó foka.

Számunkra rendkívül nagy kincs a szentségi házasságunk, igyekszünk is ápolni, egymást a jó úton terelgetni. Segítünk egymásnak vinni a keresztjeinket.
Elviseljük egymást szeretetben, mert azt nem lehet mondani, hogy csak turbékolunk. Amikor éppen kis harcainkat folytatjuk, akkor is úgy harcolunk, hogy vigyázunk a másikra. Egyébként veszekedni is tudni kell, és komoly felismerés az életemben, hogy veszekedés nélkül nem megy, persze nem mindegy, hogy milyen szinten valósul ez meg.

Katalin
: Sokat segítenek a közös imáink, ezáltal közösen éljük meg a tanítást. Bandinak is az a legnagyobb öröme, ha engem boldoggá tehet, nekem pedig az, ha a férjemet boldognak látom. Mindketten a másik boldogságát keressük, nem a magunkét. Ha én a magam lelkiismerete szerint megteszem érte, amit tudok, és fordítva is így van, akkor mindig helyreáll az egyensúly, a többit pedig rá kell bíznom Istenre.

                                                 
     
– Melyik zeneművet hallgatják, illetve játsszák a legszívesebben?


– Endre
: Az én legkedvesebb zenedarabom Chopin h-moll szonátája. Ez nekem mindent elmond a romantikáról, hiszen elsősorban érzelmes, romantikus alkat vagyok. Szeretek szép és igaz világokban elmerülni. A mesterművek közül ez a 25 perces csodálatos négytételes mű tár fel számomra a legtöbbet az életről, a szépségről, a hitről, a szerelemről, a csalódásról, a levertségről és a küzdelemről. Szoktam mondani, hogyha életem hátralévő részére egy csendes-óceáni szigetre száműznének, és ha csak egy kottát vihetnék magammal, akkor ez a Chopin-szonáta kottája lenne.

A másik meghatározó mű az életemben Wagner Tannhäuser című operájának a nyitánya a liszti átiratban. Már a szüleim is vittek engem annak idején Tannhäuser előadásra. Apai nagyapám, mint egyszerű harisnyagyári munkás a 60-as években zenekart alapított a barátaival. A gyártulajdonos kötelességének érezte, hogy hangszereket és zenetanárt biztosítson számukra. Az első nyilvános fellépésükön a Tannhäuser Zarándok-karát játszották. A dallam szeretete tovább öröklődött a családban.

14 éves koromban megtaláltam Liszt partitúráját, attól fogva küzdöttem a darabbal. 8 évig tanultam, de bonyolultsága miatt nem sikerült eljátszanom. Végül 22 éves koromban merészeltem a jugoszláv televízió egyenes adásában életemben először eljátszani. Közben meg is tanultam zongorázni körülbelül annyira, amennyire most tudok. Hihetetlen húzóerő volt a muzsika varázsa, Liszt zsenialitása, Wagner lángoló tehetsége. Azóta sem vagyok hajlandó elfelejteni, tehát most is játszom, ahogy más Liszt operafantáziákat is. Beethoven áll még nagyon közel a lelkemhez, sok szonátáját meg zongoraversenyét játszom.

Katalin: Ha egy művet mondhatok csak, akkor az Händel Messiás című oratóriuma. Ez a darab az életet és az örömöt jelképezi, úgy is mondhatnám, hogy hatalmas igen az életre. A szívem mindig repdes, amikor meghallom valamelyik tételét. Amikor a gyermekeimmel kórházban voltam a szülés után, Bandi behozott nekem egy magnót és lejátszotta nekem a művet, mert tudta, mennyire kedves nekem.  Az oratórium éppen ezért különösen is közel áll a szívemhez, hiszen Jézus születése mellett gyermekeim világra jöttét is jelzi.

                                                                                                   

– A zenén kívül mi jelent még feltöltődést?

Endre: Elsősorban az, hogy jelen vagyok a családi körben. Ezen kívül különösebb hobbim nincsen. Nagyon szíven ütött egyszer egy cikk, amit még a Zeneakadémián oroszul kellett olvasnunk. Egy interjú volt Msztyiszlav Rosztropoviccsal, a világhírű csellistával. A riporter megkérdezte tőle, hogy mit csinál a szabadidejében. A művész erre visszakérdezett, hogy az meg mit jelent. Nekem sincs szabad időm. A zenében és a zenéért élek, reggel felkelek, már muzsika cseng a fülemben, és este egy dallamra alszom el. A legfelső prioritás számomra a Jóisten és az ő gondolatainak, titkainak fürkészése, de a zene elé helyezem a családomat is. A zene a harmadik helyre szorul, ennek ellenére kitölti az életemet.

Az olvasottságomat az iskolákban, és később a turnéim során szereztem meg. Rengeteget olvasok, és a feleségem mindig megdöbben, hogy milyen sebességgel vagyok képes nemcsak elolvasni, hanem fel is fogni vastagabb könyveket is. Este lefekvés előtt biztos, hogy egyik kedves könyvembe mélyedek bele. Sajnos az internet elviszi az embert az azonnali, gyors hírek, az éppen aktuális helyzet irányába, de ennek igyekszem ellenállni.

Katalin
: Én gyengébb vagyok ezen a téren. Olvasni nagyon szeretek. Este nem is tudok anélkül elaludni, hogy ne vennék a kezembe egy könyvet. Elsősorban lelkiségi irodalmat olvasok, nagyon szeretem Barsi Balázs atya könyveit, XVI. Benedek pápa megnyilatkozásait, akinek minden mondatát végig kell gondolni, olyan mély és összetett jelentést hordoz.

Endre: Nemrég jártam kint Japánban. Kivittem magammal 6 könyvet. Ebből végül csak egyet olvastam el, Benedek pápa Jézusról szóló könyvének 2. kötetét. Egyszerűen három oldal után elteltem, és át kellett gondolnom. Minden alkalommal lenyűgözve álltam Szentatyánk elképesztő gondolat-katedrálisa előtt.

                                                 

Mi volt a legemlékezetesebb utazás az életükben?

Endre: Egy apró momentumot emelnék ki. A Japánban való tartózkodásunk alatt volt egy amerikai barátunk, akinek el kellett mennie Sapporóból a több száz kilométerre fekvő Matsumotóba. Nem volt kedve végigautózni Japánon, mert bármilyen furcsa is, autóval lehet ott a leglassabban haladni. A kocsiját azonban szerette volna magával vinni, ezért a hajót választotta. Meghívott bennünket is. Az út alatt teljesen tiszta volt a tenger és sima volt a víz, Katica ennek ellenére iszonyúan rosszul volt.

Katalin
: Még mondták is, hogy milyen szerencsénk van, hiszen az volt életünk első hajóútja. A tenger annyira csendes volt, én ezért nem értettem, miért érzem magam annyira szörnyen. Mi lett volna, ha még haragos is lett volna a tenger? Bekuporodtam a kabinba, és megpróbáltam az egészet túlélni. Amikor visszaérkeztünk, gyanakodni kezdtem. Elmentem az orvoshoz, és kiderült, hogy tényleg nem a tenger volt az oka a rosszullétnek, hanem a harmadik gyermekünket vártam. Ez volt a legértékesebb utazásunk.

Endre
: Igen, ez volt a legemlékezetesebb. Ezen kívül az elmúlt több mint 30 év során évente egyszer Olaszországban, a Ligur-tenger partján nyaraltunk. Nagyon kedves barátainknak van a francia határ közelében háza, ők hívtak meg minket rendszeresen. Számunkra mindig nagyon boldog volt ez az időszak. Ott másként süt a nap. Az Alpoktól délre lévő vidék valami egészen más.

Katalin: Én nagyon szeretem Magyarországot, mindig rácsodálkozom a gyönyörű, szemet nyugtató, változatos vidékekre. Két dolog hiányzott azonban mindig, amelyek Olaszországban adottak: a magas hegycsúcsok és a tenger morajlása.

-Hová vezet a következő külföldi turné?

Endre: Március 11-én Japánba utazom, ahonnan 25-én érkezem majd haza.

A cikk teljesebb változata A Szív újság márciusi számában olvasható.

Weninger Nóra

2013. március 5.

Hozzászólások