Könyvajánló hónapról-hónapra – Iván Péter hangoskönyv-szerkesztő könyvajánlója.  Max Frisch: Homo faber – Kolumnistánk ezen a héten azt a könyvet veszi kézbe, amely állítása szerint az utóbbi tíz évben a legnagyobb hatást tette rá.

Dürrenmatt kortársa és riválisa, a svájci Max Frisch (1911-1991) ismertsége az utóbbi évtizedekben talán kicsit megkopott a világban, de nem úgy az irodalomtudományban és a német középiskolákban, ahol a mai napig nagy érdeklődéssel forgatják regényeit és színpadi műveit.

A „Homo faber” tetthelye maga a nyelv. Ezt nem én mondom, hanem a szerző, Max Frisch.

Mielőtt a kedves olvasó villámsebesen kilépne ebből a könyvajánlóból, megnyugtatom: nem holmi posztmodern szövegkulimászról van szó, a regény kifejezetten olvasmányos és érthető. Csak éppen minden újraolvasáskor, visszalapozáskor máshogy érthető, s éppen megszámlálhatatlan rétege, elvarázsolt kastély jellege miatt érdemes elveszni benne.

Walter Faber egy hatvanhoz közeledő mérnökember az UNESCO alkalmazásában, s élete utolsó pár hónapjáról igyekszik a legtárgyilagosabb, legszenvtelenebb műszaki prózában jelentést adni. Ő aztán, a cím remek szójátéka szerint ízig-vérig homo faber, azaz olyan ember, aki eszközkészítési jártasságának köszönhetően képes kézbe venni sorsát: praktikus életet él, megveti a művészetet és a fikciót, és szűk látókörű gondolatait igyekszik technikusi zsargonban megfogalmazni.

Csakhogy Walter Faber lelkének egyforma betonkockái között egyre nagyobbak a rések, s időnként egy-egy kis növényke, zöld élet is előbújik. Beszámolójában pontatlanságokra, csúsztatásokra, elmismásolásra leszünk figyelmesek, s hamar rájövünk, hogy hősünk voltaképpen zavarodottságát, később rettegését igyekszik leplezni a tények és féligazságok szajkózásával. Ami nem is csoda, hiszen az olümposzi istenek gonosz tréfájának lett vétlen áldozata.

A Sors, a Véletlen vagy éppen a csalafinta Hermész úgy keveri a kártyákat, hogy Walter Faber egy mexikói kényszerleszállás és egy álomszerű guatemalai kitérő után ugyanarra a hajóra szálljon, amelyen a lánya utazik. Faber nem tudja, hogy van gyereke, hiszen az anya, szintén a véletlenek játéka folytán, sosem tudja vele közölni a hírt. Egymásba szeretnek, végigcsavarogják Európát, s mikor Görögországba érnek, Faber az antik istenségek bruhahája közepette elveszti szerelmetes lányát és szembesül a valósággal.

Utána már hiába menekül a fél világon át egyre hatalmasodó rákjával gyomrában az önvizsgálat, a végső számadás elől: Kubában kibújik belőle a homo ludens, a szépségre, embertársaira fogékony érző lény, aki innentől fogva már nincs egyedül. Kórházi ágyán így rendelkezik: „- minden írásomat, úgymint tudósításokat, leveleket, gyűrűsfüzeteket semmisítsenek meg, semmi sem igaz.” A szerző szerencsére nem teljesítette fiktív hőse kérését.

Max Frisch vesszőparipája az identitászavar, s tulajdonképpen a „Homo faber” is szerepregény. De lám, a főhős betonszürke páncélját csak kemény munkával, emberáldozatok árán, fölösleges utaztatásokkal, hovatovább isteni közbenjárással lehet lefejteni róla, hogy előtűnjön egy érzékeny, bűntelen kreatúra. Megérte a fáradság? Mindenképpen, hiszen a mérnök önigazolásként vagy éppenséggel vezeklésként is olvasható „dokumentuma” a 20. század egyik legszívhezszólóbb mesterműve – szemernyi pátosz nélkül.

Miért állítom azt, hogy ennek a pikírt bácsikának a nyolcórás monológja a kedvenc könyvem, mein Lieblingsbuch? Szeretem a katarzist, de nem azt, amelyik nagy csinnadrattával jelzi közeledtét.

A „Homo faber” katartikus, személyiségformáló, sorsfordító események láncolata, de egyik sem terít le a földre, inkább csak olyan, mintha folyamatosan magas láz vagy gyenge áram rázna.

Frisch írásművészete eléri nálam, hogy mikor elhangzik a regény utolsó szava (Jönnek), minden egyes újraolvasáskor könnyek között engedjem Walter Fabert valószínűsíthető halálába. Egy langaléta vak könyvmoly, akinek sós cseppek folynak végig borostás arcán a svájci építész hatvanöt éve papírra vetett sorai miatt. Nem valami szép látvány, annyit mondhatok. De nincs mit tenni.

Iván Péter – Könyvajánló hónapról-hónapra – Max Frisch: Homo faber – ’23. október

 

Forrás

Hasonló cikkeink