Két és fél évszázada, 1776. május 7-én született az a Berzsenyi Dániel, aki némileg kései fölfedezése és költői indulása ellenére is hídnak tekinthető Csokonai és Vörösmarty között. Sőt azt is mondhatjuk: méltó híd-társa – olykor vérre menő vitáktól sem mentesen – Kazinczynak és Kölcseynek. 59 év adatott meg néki.
 
250 éve született Berzsenyi Dániel

Berzsenyi Dániel portréja – Barabás Miklós metszete

Nyelvi témánk, máris térjünk rá Berzsenyi nyelvére, stílusára. Egyik legértőbb monográfusa, Orosz László írja:

„Sajátos varázsa van Berzsenyi költészetének, s ebben nem kis szerepe van a nyelvnek. A magyar költők a XVIII. század végén öltik fel először az új formák koturnusát, de senki sem olyan feszest, mint Berzsenyi. A trombita összeszorított hangjaként jellemzi költői nyelvét egy helyütt, ám egy tőle vett idézettel így is érzékeltethetjük szinte robbanni kész nyelvi energiáját: »Fojtva erősödik, Mint a puskapor és a harag.« Mondatai végérvényes megfogalmazások: rövidebben talán igen, de több energiával el nem mondhatók. Ezt maga is tudja, gyakran ismétli őket. Nemcsak az erő – a gyengédség, lágyság, mélabú nyelvi érzékeltetésének is ragyogó példái vannak költészetében. Nagyszerűen ért a hangok keveréséhez. Verseit olvasva úgy érezzük, egyetlen mély magánhangzóját sem lehetne felcserélni magassal, egyetlen folyékony mássalhangzóját zárhanggal. Vannak költők, akiknél a költészet a gondolatokig, érzelmekig terjed, másoknál a képekig, a jelzőkig. Berzsenyi költő a nyelv legkisebb porcikájáig, sőt a hangképző szervek izmainak működéséig.”
 

Némileg felesel ezzel Tolnai Gábornak épp 50 éve, a bicentenáriumra írt esszéjéből ez a megállapítás:

„[…] [Berzsenyi] a falusi hétköznapok szürkeségéből, Nikláról írja Kazinczynak: »Siessünk, Barátom, a Képzelődések országába! nincs ott dér, sem zápor, ott mindenkor megtaláljuk mindazt, ami valaha lelkeinket feszíté […]« Képzeletben, álmaiban elmenekül a valóságból.
Költészetének nyelve, stílusa is mintha álomszülemény lenne. Dübörgő sorok születnek tolla hegyén, jelzők és hasonlatok, amelyek szinte emberfelettiek. Menekülés is ez, menekülés aggodalmai elől az »örök romlást« és az »örök teremtést« idéző küklopszi világba, […] Bezárt világban éli életét, s onnan emeli ki a képzelet; az álomban minden megnő számára, ezért beszél gyakran végletes szuperlatívuszokban. […]”
 

Adjuk át a szót Berzsenyinek! Szóljon először ő is prózában, értekezve! A „Poétai harmonistika” legideillőbb része a „Költész nyelv”. Álljon itt az a néhány sor, amely szinte személyes vallomás, mi több: epikusan kijelentett ars poetica is:

„Harmóniába hozza a poéta tárgyaival a beszédet akkor, midőn stílusát tárgyi természetéhez alkalmazza. Mert valamint magunknak más a bál-, gyász- és pomparuhánk, úgy a poéta is különféle érzelmei és tárgyai különféle színekbe öltözteti beszédét: úgy mindazonáltal, hogy valamint a jó ízletű ember mindenféle öltözeteiben minden álom különösséget kerül: úgy a poéta is változtatja ugyan érzelmei és tárgyai szerint beszédét, de csak úgy, hogy a részben is minden végletektől egyaránt távozik. Kiterjed ezen harmóniázat még a beszéd külhangjaira is, úgyhogy a poéta, valamennyire csak a nyelv természete engedi, a gyengébb érzelmekhez és szebb tárgyakhoz lágyabb és szebb hangú szavakat válogat, a zordonabb tárgyakhoz pedig keményebb hangúakat. Ami azonban itt csak oly föltétel alatt legyen mondva, hogy a poéta ezt csak annyiban kövesse, amennyiben a beszéd lelkének sérelme nélkül követheti; egyébiránt pedig a külhangnak a belsőt föl ne áldozza. Mert ha a tárgy lelkét legszebben kiejtő szavak helyett a külhang kedvéért helytelenebb érteményűeket választ; akkor sokkal többet veszt, mint nyer, mert a poézis csakugyan a szavak lelkében van, nem pedig azoknak hangjában.”
 

Most pedig nézzünk egy-két olyan versrészletet, amelyekben Berzsenyi kulcsszóként szerepelteti a „nyelv”-et. Íme, néhány sor a „Gróf Festetics Györgyhez” című ódájából:

„Örvendj, szerencsénk talpköve szirton áll:
Nyelvünk, atyáink ajka, feloldatott,
     Virrad hazánk várt napja, virrad,
                     S a denevérek előtte futnak.
 
[…]
 
Nagy rész te munkád, a te eszed s erőd,
Mely példa voltál! Esmeri nemzeted,
                 Mennyit köszönhet néked e nép,
                      Nyelv, tudomány, magyar ősi erkölcs. […]”
 

A másik fontos óda a „Kazinczy Ferenchez”. Figyelemre méltó e pár mondata:

„Hányat találsz gazdagjaink között,
Kik áldozó kézzel járulnának
Hermionénk szentelt oltárához?
Hányat találsz, kik édes nyelvünket
Híven kegyelnék és buzgón ápolnák,
Hogy sírja szélin még egyszer szelíd
Szózatját, mint a haldokló hattyú,
Áon forrási közt elkezdené?
Miért? – azért-e, hogy nem érdemli?
Vagy hogy már éltéhez nem bízhatni?
Vakság! magáért nem kell azt becsűlnünk,
Hanem magunkért szükség gyámolnunk;
S ha eltörlődik e föld színéről,
Nem más, hanem hagymázunk törli el.
[…]
Mit vívjak én, csekély, az ár ellen?
Az én szavam ki nem hat völgyemből
S a dúsokhoz fel nem lövelkedik.
Te, nagyfényű barátom s nagy díszem!
Te szólj, légy oly nagy ember, mint dallos!
Neked sajátod a nagyvilág nyelve,
S hol én tanácslok, ott parancsolsz te;
S ha bér helyett gyakran bürök vár is
E földön minden nagyra és bölcsre,
Szólj! és ne csüggedj a jók pályáján!
[…]”
 

A „Döbrentei Gáborhoz” címzett ódában is szó esik nyelvünkről:

„[…] a tudósok tarka serege is
Bizarr agyakkal rakva, tömve van.
Az egyik a szent régiség barátja,
S utálja mindazt, ami új s nem ó:
[…]
A másik újat s csak honit szeret,
Kitiltja Hellász nyájas isteneit,
S igaz keresztyén verseket kohol.
Van, aki minden új szót megkacag,
Ha azt tudóstól hallja s nem fonóktól,
Mert néki a nyelv csak fonóba’ készül,
S ahhoz Kazinczy és Virág nem ért. 
Van, aki mindig új szót fúr, farag,
A leghelyesbet százfelé csigázza,
S abból viaszként majd istent csinál,
Majd tücsköt, s azzal mint naggyal dicsekszik.
Van, aki mint egy szemtelen kofa,
Rohadt gyümölcsét lármásan dicséri,
S az átmenők közt majd ezt, majd amazt
Betyár gúnyokkal megtámadni kész,
És a becsűlet úgy hozván magával,
Üstökre, pofra kél akárkivel.
[…]”
 

Ez a jeles évforduló serkentsen bennünket arra: tanuljunk Berzsenyitől nyelvszeretetet, nyelvvédelmet. És ápoljuk továbbra is az ő emlékét!

 
 
Holczer József