225 éve született VÖRÖSMARTY MIHÁLY – Amikor 60 évvel ezelőtt, érettségi után a piarista rendbe jelentkeztem, több elöljáró kegyesatyánál is kopogtatnom kellett meghallgatásra. Nemcsak vallási dolgokról esett szó. Sosem felejtem el, hogy az idős Ohmacht Nándor igazgató úr egyszercsak így fordult felém: „Jegyezze meg jól, hogy a legnagyobb magyar költő – Vörösmarty!”

Mindenki Náci bácsija nem irodalomtanár volt, hanem minden tudományban és művészetben igen tájékozott teológus. Mondhatta – jegyezhetném meg –, hiszen ő még abban a században született és volt gyermek, amely században élt és alkotott Vörösmarty Mihály. Az a költőnk, aki épp 225 esztendeje: 1800. december 1-jén született. Nincs értelme elvitatnunk Ohmacht atya tiszteletet érdemlő megfogalmazását.

"Nyelv nagy kertésze, hit magvetője" - 225 éve született Vörösmarty Mihály

Valami hasonlót érezhetett ugyanis az az elmúlt században élt költő, aki immár kerek 50 éve nincs köztünk: Simon István. 1955-ben, nagy eszményképe halálának 100. évfordulója alkalmából írta ezt a megrendítően szép költeményét: „Vörösmarty estéje”.

„Fogyó napokból, sűrűdő véred
csöppjéből sajtolt nehéz szavak,
tört tőmondatok, féjdalmas ének –
hattyúdalodnak ennyi maradt.

Nyelv nagy kertésze, hit magvetője,
be fájhatott is öreg szíved,
mikor érezte: elfut előle
a szó is már, s a remény hideg

világban, mint az ablakra pára,
jégvirágként a lelkedre fagy.
Magyar költő, hát ennyi az ára,
hogy egy nép érző idege vagy?

Apadt agyvelő, roskadó vállról
lefoszló gúnya, vád, őrület…
Tudtad: nem futhat költő e tájról,
sorsod keze itt bárhogy fizet.

Sziklányi szavak, ahogy a vulkán
végső ereje fellökte még.
Égetők, forrók – egy század múltán
megkönnyezem e tört költeményt.

Súlyát egy percre vállamra vettem,
s érzem, mikor megmozdulok:
sírnak, ropognak, fájnak bennem
világot tartó idegducok.”

A magyar romantika e kiválóságáról számos irodalmár értekezett kortársaitól a legmaibbakig. Legyen elég, ha kiemeljük Imre László irodalomtörténész tömör, mégis sokatmondó jellemzését Vörösmartyról:

„A magyar irodalom legszertelenebb fantáziájú lírikusa csendes, kevésszavú ember volt. Magánélete mentes minden nagyobb megrázkódtatástól, miközben a haza literatúra sosem látott felvirágzásának lett tanúja, sőt főszereplője. Költészete különös, szemkápráztatóan színgazdag: kibontakozása a nálunk korábban ismeretlen romantikus eksztázisnak, szubjektivitásnak. Epikai és lírai megnyilatkozásai kivételes pontossággal és intenzitással adják vissza a legendás korszak (a reformkor, a szabadságharc és az elnyomatás évei) nagy közösségi élményeit.

Indulásakor még kezet szoríthatott az első korszak vezéralakjaival, az agg Kazinczyval, az 50-es években írt »A vén cigány«-ban Babits és a Nyugat első nemzedéke a modern magyar költészet első nagy ihletőjét ismerte fel. Sőt olyan értelmezője is akadt, aki egyenesen az avantgárd előfutárának vélte »A vén cigány«-ban az értelem ellenőrzése nélkül a tudattalan vagy féltudattalan szférából feltörő asszociációi miatt. […] Ő teremtette meg a nagyszabású, eredeti, nemzeti karakterű magyar romantikus lírát. […]”

Általánosan ennyi elég is, hogy Vörösmartynak legalábbis a stílusát kortörténetileg behatároljuk. Természetesen ezzel együtt jár romantikus nyelvezete is. Nyelvében élt Vörösmarty: ápolta, mentette, gyümölcsöztette, továbbörökítette. Találóan alkalmazta hát az idézett versben Simon István a „nyelv nagy kertésze” metaforát Vörösmartyra. A nagy költőt elméletileg is érdekelte anyanyelvünk. A nyelvészet felé fordulását a róla különben kitűnő monográfiát író Tóth Dezső mindössze az akadémiai tagságával járó buzgalmának tekintette. Szathmári István, a nyelvész viszont nagyon is fontosnak véli Vörösmarty tudományos publikációit, illetve a különféle szótárak létrehozásában vállalt önzetlen szerepét. Bővebben nincs módunk érinteni a témát. Inkább álljon itt egy részlet az „Új szavak”-ról szóló Vörösmarty-értekezésből:

„Nyelvnek, mint mienk, mely azonkívül hogy hátramaradott, maig a polgári élet s foglalkozások némely szakaiból s köréből kirekesztve van, igen sok új szó szükséges. A tudományok már lassanként beszerezgetik műszavaikat; de a mesterségek nagyobb részint idegen kezekben lévén, majd minden kéz- vagy gyármű, az eszközök, melyekkel készülnek, sőt néha magok ezen mesterségek nevei új szóra várakoznak: ide járulnak még a művészetek szavai, egy hajózási, katonai stb. szótár, amelyek hiányoznak. Mily tömege kívántatik itt az új szónak s mennyi időnek kell eltelni, míg például, egy tenger regényt Copertől vagy Marryattől híven a hazánkfiainak érthetőleg lefordíthassanak (s ez köztünk legyen mondva, alig lesz meg előbb, mint midőn már egy jó ideig; tengeri erőnk s életünk is lesz). De éppen ezért, mivel annyi új szóra van szükségünk, az új szavak csinálása s használása a legnagyobb vigyázatot kívánja meg. […]”

Immár költeményei közt is tallózzunk! Kifejezetten a nyelvnek szentelt verssel, alkalomhoz illő ódával/himnusszal nem találkozunk. Részletként vagy utalászerűen azonban fel-felbukkan Vörösmartynál a nyelv. „Virág Benedekhez” címzett sorai közt is találhatunk ilyen vonatkozást:

„Míg te Kelenföldnek koszorús zengője, daloddal
A bús fellegeket hasogatva megosztod egünkön,
És tüzesen keltvén a nyugvó nemzeti lelket,
Ifjat, üdőst egyiránt munkás életre siettetsz:
Ím éled, gond-nyomat fejét válladra nyugasztva,
Káros csendbe merült nyelvünk szép angyala, éled,
S félve nyiló szeme a fölbuzdult ifjakon áll meg,
Akik az érdemek útján élni sietnek utánad.
[…]
Aki jeles példán buzdító szóra nem indul,
Rest az, vagy félénk: testének rabja s szívének.
Engem serdülőkorban megbájola nyelve
Győztes apáinknak, s noha lassan, szüntelen érzém
A titkos lángot, mely ösztönt nyújtja erőmnek.”

Ugyanígy idézhetjük az „István nádornak” szóló epigrammáját is:

„Hogy nem egyenlő hang üdvözöl országos utadban,
Vádat azért, fenség, honfidra ne tégy.
Szólának, de kezök, nyelvök van régi bilincsban:
Oldd meg s tapsaikat hallani fogja az ég.”

Anyanyelvünk ápolására, védésére ma is biztatónk Vörösmarty…

 

Holczer József

Kapcsolódó cikkeink