„Dolgozom, kapaszkodom, időt lopok a végzettől:”- vallja Ferenczfi János, a gazdag élményvilágú alkotó

Ferenczfi János szerteágazó tevékenységgel megáldott író, költő, szerkesztő, az álmaival, céljaival, küzdelmeivel együtt élő alkotó ember. Ki is Ő? Melyik titulus áll szívéhez közelebb: az alkotói vagy a szerkesztői tevékenység? Mit gondol a száguldó valóságról, hektikus, álhírrel terhelt világunkról, amelyben verseit írja? Társadalmunktól kicsit hátrébb lépve az igazi érzések pillanatait felmutatja az elértéktelenedő emberi érzések forgatagában. Az idő, a lét, a megérkeztünk és elmegyünk rejtélye is foglalkoztatja. Úgy vélem, versei egyfajta önfeltárások, önelemzések. Vele beszélgetek gyermekéveiről, irodalmi életútjáról, szerkesztői munkájáról, A Hetedik irodalmi, művészeti folyóirat arculatáról, amelynek alapító-főszerkesztője.

Vásárosnaményban születtél. Milyen esélyekkel indultál a beregi vidékről? Mit kaptál útravalóul a nagy életbe?

Mit is kaptam? Sok diftongust, amelyek a beszédemben már csak az igazán figyelmes nyelvértőknek tűnik fel, de élethosszig akadályozni fognak abban, hogy jól halljam az időmértékes metrumot. Olyan nyelvet beszéltünk gyermekkoromban, amit ma már kevés helyen, már ott sem lehet hallani. Kopik, feloldódik. A Tiszahát különös vidék. Valaha ártéri erdők voltak ott. Minden sík, mintha mérnök rajzolta volna, de ezt a nagy simaságot kiszáradt, vagy kiszáradó morotvák kanyargó medrei szabdalják. A morotva mélysége elárulja, mennyi ideje fűződött le a Tiszáról. A régebbiek egyre sekélyebbek. Az idő és a mezőgazdaság lassan összesimítja a tájjal.

Amikor gyermekként kiléptem a szüleim házából, két erdőt láttam a szántóföldeken túl. Az egyik a Tisza árterét borította, és elválasztott minket a lankás homokdombokból rajzolt nyírségi tájtól, az ország belsejétől. A másik a szovjet határt szegélyezte, és elválasztottak azoktól a falvaktól, ahol távoli, és egyre távolibb rokonok éltek, közel, de elérhetetlenül. Soha nem találkoztam velük, és nem is tudunk egymásról.

A sovány, agyagos föld konok embereket termett. Az elzártság szűk, részben védett, részben szorongató világot. Kevés utcai lámpát, szikrázó csillagos eget.

Már gyermekként vonzott a betűk világa? Mi volt a meghatározó gyermekkorodban? Hogyan alakult az életed a középiskola után?

Mátyus. A Tiszahát utolsó előtti falva, néhány száz lakos. Református ridegség. Ez a hely még a Kádár-rendszerben is az isten háta mögött volt. Az iskolában csak két tanterem, abban négy osztály. Egy teremben, egy tanítónővel két osztály. Nem csoda, hogy a középiskolában kellett olyasmit tanulnom, mint a „shak-es-pe-a-re”.

A szüleim félárvák voltak. A gyerekkorukat a háború, a saját életük indulását az ötvenes évek viszonyai határozták meg. Mi ebben a közegben is szegények voltunk. Legkisebb gyerekként a leggyakoribb visszajelzés az volt a számomra, hogy mit nem tudok, hiszen a testvéreim közel hét és kilenc évvel idősebbek nálam. Mindig biztos tájékoztatást kaptam arról, hogy kisebb vagyok, gyengébb, és még sem ezt, sem azt nem tudom. A bátyám sikerületlen másolata voltam, és sehogy sem tudtam megfelelni. Biztos vagyok abban, hogy ez ártott nekem. Más dinamikával éltem, mint a kortársaim. Néhány hosszú betegség is kilökött az ő ritmusukból. Ezért sok időm volt olvasni. Úgynevezett ifjúsági irodalmat, amiben az indián könyvektől Verne-ig terjedt a világ.

Debrecenben, a Református Gimnáziumban érettségiztem. Itt is visszahúzódó, kívülálló voltam mindaddig, amíg az Önképzőkör keretében meg nem ismerték az irodalmi szárnypróbálgatásaimat és az első szervezői tevékenységemet. Két tanéven át az egyik motorja lehettem az Önképzőkör irodalmi életének. Élő Folyóirat néven havonta tartottunk felolvasó esteket, amelyek váratlan sikert hoztak. A pattanásos fiú egyszerre középpontba került.

Mikor indult irodalmi pályafutásod, amit úgy tudom, megelőzött egyfajta rádiós előélet? Kérlek, mesélj erről az időszakról!

Az irodalmi pályafutásom 1985-ben indult el. Egy tanárom összeállította a pályázati anyagomat, és azon kaptam magam, hogy utaznom kell Sárvárra. Tóth Krisztinával együtt díjaztak. Egyforma elismerést kaptunk.

A középiskolában olyan nevelést kaptam, ami arra késztetett, hogy a diktatúrának ellenálljak. Így leveleket írtam, amiben kijelentettem, hogy a diktatúra lapjaiban, elsősorban a KISZ Ifjú Kommunista című lapjában nem publikálok. Ősszel az Alföld Szerkesztőségében arról tárgyaltunk, hogy több számban, sorozat formájában mutatnak be.

Ám Aczél Géza némi szomorúsággal közölte velem, hogy soha többé sehol nem akarok publikálni. Az irodalmi élet egyik ma is meghatározó alakja pedig dörgedelmes levélben tett rá ígéretet, hogy amíg ő lesz valaki, addig én nem leszek senki. Ezzel a pályám véget is ért. Tizennyolc éves gyerek voltam, egy kis faluból, aki egy izolált középiskola kollégiumában élt addig. Akkor megtudtam, milyen országban élek.

A rendszerváltás után megkerestem a Sárvári Kört. Mentem bocsánatot kérni. Az akkor már jobboldali értelmiségiektől azt tudhattam meg, hogy nem tartozhatom közéjük, mert túlzottan baloldali vagyok. Azon túl, hogy pár hónappal korábban én is részt vettem az első szabadnak mondott választáson, addig én nem politizáltam. Nemet mondani az Ifjú Kommunistának, aztán túlzottan baloldalinak lenni öt éven belül, azt hiszem, ritka pályakép.

A kilencvenes években nem írtam. Legalábbis verseket nem. Az évtized második felében a Petra Alapítványt vezettem. Keresztény ifjúsági kultúrával foglalkoztunk. Ennek kapcsán kezdtem el esszéket írni.
Aztán meghalt Petri és Faludy. Muszáj volt írnom. Így egy évtizednyi szünet után újra vers született.

Mikor szólalt meg benned először a költő? Hol jelentek meg írásaid kezdetben?

Költő? Igen. Tudom, ki és mi vagyok. De rettenetesen zavar, hogy egyesek kinevezik magukat és egymást költőnek, és olyasféle kapuőrnek, akik megmondhatják, ki lehet költő.

Nagy kérdés, hogy mi is a társadalmi szerepe a XXI. században a költőnek. Az emlékeinkben a XIX. század romantikus eszméi élnek a költőről, aki útmutató, próféta, szószóló, jövőbe vezető utat mutató zseni. Közelről nézve bizonyára azok az idők sem voltak ennyire makulátlanul daliásak.

Ma a költő elsősorban értelmiségi. Az értelmiségit ugyanis nem a végzettség teszi, hanem az, hogy új tudást hoz létre. A költő, és persze az író, és minden művész véleményformáló. Műveikkel a kultúrát gazdagítják, és mások gondolkodására hatnak. Ennél fogva felelősséggel tartoznak a társadalomnak, hogy emberibb világ létrejöttét segítik-e úgy a műveikkel, mint emberként is, vagy épp ellenkezőleg. Nem az a költő, aki tud verset írni. Verset írni nem nehéz. Szinte bárki lehet jó iparos. A költő az, aki emberséget közvetít.

Mint említettem, 1985-ben elindult valami. Édesanyám valahogy nem őrizte meg az akkori újságokat, amelyekben megjelentem. Úgy tudom, kapott egy figyelmeztetést. Sokáig őriztem egy ÉS kivágást. Ma esélytelen oda bekerülnöm.

Mára kiteljesedett írói-költői munkásságod. Számtalan folyóiratban, online felületen olvashatók írásaid. Beszélj publikációidról, sikereidről! Hol találkoznak írásaiddal az olvasók az utóbbi időben? Jelentek meg köteteid?

Hosszú szünet után, 2023-ban a VÁRAD folyóiratban jelent meg az első igazi publikációm. Jelképesnek tartom, hogy a határon túl lehettem először magyar, magyarul író költő, író. Azóta mintegy 120 művem jelent meg különböző helyeken. Népszava, Ezredvég, Agria, Nyugat Plusz, Credo, Napút, hogy a fontosabbakat említsem. De hosszabb azoknak a lapoknak a listája, ahol egyelőre semmi esetre sem jelenhet meg tőlem semmi. Talán, ha álnéven…
Az Online megjelenéseket itt természetesen nem soroltam fel.

Sok kötetbe szerkeszthető írásom van. Esszék, drámák, kisprózák és versek. Manapság bárkinek jelenhet meg könyve, akinek van rá pénze. Bármilyen is a kézirat, lesz kiadó, aki beleáll, ha megvan rá a pénz. Én sokáig nem engedhettem meg ezt magamnak. A 2010 utáni helyzet nagy összeomlást hozott az én életemben is. Mostanában pedig A Hetedik ügyeire költöm azt a pénzt, amiből köteteket adhatnék ki.

Pár éve megjelent A megvetettek napja című regényem. Úgy történt, ahogy várható volt. A könyvet a futár a nyomdából meghozta a lakásomra. A kiadóm egy inci-finci rendezvényt sem hozott össze. Így tehát a barátaim gazdagabbak lettek egy-egy nyomdai termékkel, ami talán nem is keltett mindannyiukban késztetést az olvasásra.

A kötet a máról szól, hogy van ambíciód, és van hozzá pénzed. Lényegében az irodalmi élet „B” kasztjában az elérhető sikerek kivétel nélkül megvásárolhatók. Legfeljebb néhány kalmár, akarom mondani, „A” kategóriás irodalmár eldönti, hogy vásárolhatsz-e. De aki virítja a lóvét, az előbb-utóbb beléphet a boltba.
Lesznek köteteim. Tudomásul veszem, hogy ma ez a világ ilyen. Lesz út nekem is, másoknak is.

Alkotói tevékenységed sokszínű. Műfaji megszólalásodat tekintve is bizony széles a paletta. Írtál regényt, drámát, novellát, esszéket és persze verseket. Melyik műfaj áll szívedhez legközelebb?

Példákat nehéz sorolni. Az elmúlt három évben mintegy 120 írásom jelent meg olyan lapokban, amelyekre büszkén gondolhatok. Bárki talál tőlem anyagot az Interneten. Torz és hiányos tükör, de azért mutat valami majdnem valóságosat.

Az időmértékes verselésen kívül minden érdekel. Mint említettem, az én fülemben úgy hangzik minden szó, ahogy gyerekként hallottam. Verset pedig nem számlálgatva ír az ember, hanem hallással.

Ennek ellenére van időmértékes és szimultán versem is. Viszont nagyon fontosnak tartom, hogy az úgynevezett szabad vers szabályszerűségeit vizsgáljam. Olyan ez, mint egy ház, ami nem típusterv alapján készült. Nem kádár kocka. Lehet bármilyen. De ha összedől, vagy lakhatatlan, akkor nem ház, hanem hiba.

Mostanában szívesen írok esszét. Az írónak sokat kell gondolkodnia, és az esszé voltaképp írásba foglalt gondolkodás. Van egy „Funkcionális verstan” sorozatom, ami nem verstan. A vers ürügy, példatár arra, hogy a már említett alkotói felelősséget vizsgáljam különféle aspektusokból. Ezt szeretném majd kötetbe rendezve is látni.

A drámákkal az a baj, hogy nem adják elő. Álljon elő egy társulat, vagy néhány ember, akikkel elkezdhetjük megszervezni! Mire lemegy az első előadás a fiókban lévőkből, már születik újabb is.

A versben talán csak azt szabad elmondani, ami másképpen, más műfajban nem fejezhető ki. Valami lebegés, rejtély veszi körül ezt a műfajt. Megfejtésre váró üzenetközvetítés eszközei. Mit gondolsz minderről?

Alapvetően azt gondolom, hogy a műfaj, a forma eszköz csupán. A művész, mint értelmiségi és mint társadalmi lény kommunikál. Amelyik műnek nincs aktuális és örök, konkrét és általános üzenete, az csak cicoma, manír. Engem az üzenet érdekel. Azt szeretném tudni először, hogy mit kell elmondanom. Ez a felelősség kérdése. Másodszor pedig azt keresem, hogy hogyan mondhatom el. Ez a szakma. De a művészet ott van, ahová a szakma nem ér fel. A költő több a versfaragónál. A hivatás több a szakmánál. A költemény több a versnél.

Sokszor mondják, hogy a művészetek többségében van felsőfokú képzés. Ezt elismerem, és tagadom, hogy költővé válhat bárki egy diplomától. A költőnek is kötelessége egész életében képeznie magát. De a tehetséggel kezdődik, és az elhivatottsággal teljesedik ki a költő, az író művészete. A pallérozott tehetségtelenség, az okos erkölcstelenség nagyon veszélyes. Legyen a költő, a művész tehetséges, és vállalja tudatosan a felelősségét. A csoda időnként létrejön. Nem ezer verset kell írni! Nem kilóra. Nem a honoráriumért kell dolgozni. Tisztességes ember abból úgysem él meg. A tisztességtelenek pedig találhatnának maguknak más, jövedelmezőbb iparágat is. Azért kell írni, mert kötelességünk az emberi dolgokról beszélni, és emberibb világ teremtésére motiválnunk az olvasót.

Verseid sokrétű élményvilágot közvetítenek. Egy részük korrajz, korunk rajzolatai, melyek az igazság szellemében szólalnak meg, szemléletes képekbe rejtve a valóságot.

„Kiventillálni.” Ilyen szavakat képeznek sokan. Igen, az írás önértelmezés, öngyógyítás. Minden művész onnan indul el, hogy önmagáról beszél. Először önmagának. Aztán másoknak. Ám ez még csak az előszoba. Ez még nem a művészi hivatás, pusztán annak a lehetősége. Az út ott kezdődik, amikor a saját élményben felismerjük az általános igazságokat, és meg tudjuk látni azt, ami nem csak magunknak, de másoknak is megragadható igazság és útmutatás ebben.

Emlegetik az „alanyi költészetet”, mint valami művészi egocentrizmust. De ez tévedés. Minden művész az emberből indul ki. Abból az emberből, akit a legjobban kell ismernie – önmagából. Nincs tárgyi költészet. Ha egy tájat írok le, akkor is azt írom le, hogy ÉN milyennek látom. József Attila szerint „egész világot alkotok magam”. Ezt is mondja: „az igazat mondd, ne csak a valódit”. „Hisz a költő sose lódít”.

Mind emberibb világban szeretnénk élni. Boldogabb, teljesebb életet. De közben a világban eluralkodó emberi kapzsiság és gonoszság ezt megakadályozza. Mi azt mondjuk el, hogy olyan értékrendet kövess, ami szerényebb a ma becsült dolgok terén, mint az anyagiak, a státusz, és mások uralása, de gazdagabb és élhetőbb, emberibb és boldogabb.

A metaforák, a képek valóságosak, olykor szokatlan helyzetbe kerülnek egy versen belül: „kijelentem / hogy / nem jelentettem / barátaimra veszélyt / bár jelentettem / a helyzet jelentette / kényszerben…” (kijelentem)

Máskor az „őszbe hajló békesség” (Békesség), majd a Könnyű leszek című versben az elmúlás szele „mikor jön a végső álom” érint meg, miközben a szerelem, az egymáshoz tartozás érzése át- meg áthatja a vers minden sorát.
A lét, az idő kérdése is foglalkoztat, „ a kétségbeesésétől a megnyugvásig”.

Verseid üzenetei az én szűrőmön így mentek át. Te miként vélekedsz? Melyek azok a gondolatok, érzések, amelyekből versek születnek?

Ami szorongat belül, amit ki kellene kiabálni, de még megfogalmazni sem tudjuk, abból lesz a vers.
Élni és a halállal szembesülni, boldognak lenni és az elmúlást látni, hinni és kétségbeesni, szeretni és csalódni, aggódni másokért, rúgkapálva küzdeni és megbékélni, küzdeni és elbukni, ezek, és ilyenek az élet nagy drámái.
Szembesülni azzal, hogy magam is az elmúlás felé tartok. Megtapasztalni, hogy többé nincsenek szüleim. A fiamat látni egy intenzív ágyon. Ugye, ezek nagy témák? De sokszor a kis, észrevétlen mozzanatok még nagyobbak.

A Biblia szerint Isten odavitte a teremtett lényeket az emberhez, hogy lássa, minek nevezi. Egyes kultúrákban úgy tartják, hogy amit meg tudsz nevezni, azt birtoklod. Mi viszont úgy érezzük, hogy amit ki sem tudunk mondani, az fogva tart minket. A művész dolga az, hogy megtalálja a módot ezek kimondására. A művészet nyelve ezért metanyelv. Mit jelent az, hogy „alvó szögek a jéghideg homokban”? Fontos, hogy mi az elsődleges jelentése? Amit mi mondunk, az mély, egymásból kibomló jelentésrétegekbe ágyazódik. Sokszor többet írunk meg egy sorban, mint aminek a tudatában vagyunk. Sokszor évek után döbbenünk rá, hogy mit sikerült megfogalmazni. Igen, ez az, ami a szakma számára megragadhatatlan.

Hogyan látod korunk irodalmát? Mi a véleményed a kortárs irodalomnak a társadalomban betöltött szerepéről?

Az irodalomban sem volt rendszerváltás. Mindazok, akik velem egykorúak vagy idősebbek, még a kádári években indultak el az irodalmi karrier felé. A legtekintélyesebb irodalmi személyiségek többségét Aczél György apparátusa engedte, vagy segítette elindulni.

Ez nagy baj, mert olyan viszonyok jöttek létre az irodalmi életnek nevezett kis faluban, ahol a hatalom számít elsősorban, hiszen közöttük még mindenki szem a láncban. Az erkölcsi megfontolást visszautasítják, és a megszerezhetőre, az uralhatóra néznek elsősorban.

Ők ki is sajátították maguknak az irodalmi élet hagyományos kereteit. Az, hogy kit milyen szervezetbe vesznek fel, milyen díjat kaphat, hol tekintenek rá létezőként, ők döntik el. Hogy ki lehet celeb, kivel társalognak a kereskedelmi tévék reggeli műsoraiban, ki kerülhet be a tankönyvekbe, kit ismernek név szerint az államtitkárok, és ki kerülhet fel közéjük e miniatűr világ urai közé, ők döntik el.

Úgy tekintenek magukra, mintha választott papság lennének. Hagyományosan létezik ennek a körnek egy képlékeny, de állandó szövetsége a politikai hatalommal, hiszen a legtöbb pénz nem a piacról, nem az olvasóktól jön, hanem az állami pénzcsapokból.

Ebben a közegben nem az értékek, hanem az érdekek alapján dől el minden. Nem csoda, hogy a nagyon nagynak mondott költők és írók kötetei üzleti alapon kiadhatatlanok lennének. Meggyőződésem, hogy ők elszakadtak az Olvasóktól. Márpedig meg kell ismételnem: az alkotás mindig kommunikáció. Akinek nincs mondandója, az jobban tenné, ha hallgatna.

József Attila a szó pozitív értelmében populáris irodalmat alkotott. „Egész népemet fogom…” – és ha más-más módon is, de őt valóban mindenki érti.

Szeretni a pénzt, a hatalmat és a megbecsülést, emberi dolgok. Ám, ha rendszereken átívelően, kihalásos alapon, az utódokat kinevelve működik egy szubkultúra, akkor ott elég sajátságos viszonyok alakulnak ki. Ők a fentebb említett „A” kaszt.

A „B” kaszt tagjai azt hiszik, hogy bekerülhetnek ebbe a körbe. Azt képzelik, hogy áttörhető az üvegplafon. De ez nagyon ritka. Alapvetően a „B” kaszt tagjai itt csupán hasznosak. Ők imádják a kiválasztottakat. Ők tesznek meg mindent, hogy a nagy emberek méltóztassanak tudomást venni róluk. Amikor pénzért elmész egy kurzusra, és még hálás is vagy, hogy ott lehetsz, akkor őt szolgálod. Amikor fizetsz, hogy megjelenhess, akkor is őt szolgálod. Amikor megveszed a könyvét, mert szükségét érzed, hogy ott légy a dedikálást kérők között, akkor is őt szolgálod. Az ő hatalma lesz nagyobb. Az ő pénze gyarapszik. És benned egy újabb hódolóra lelt, aki isteníted őt, és hálásan költesz arra, ami az ő érdeke.

Ez az az ördögi kör, amiből ki kell törni. Nem attól jó író vagy költő valaki, hogy milyen társadalmi összeköttetései vannak. Nem is a diplomájától. Sokkal inkább a tehetségétől, a befektetett munkától és a felelősség felvállalásától.

Azokért kell szólnunk, akiket meg kellene ismerniük a mai olvasóknak, mert gazdagabbak lennének általa. „Nem rejtethetik el a hegyen épített város”. Radnótit Jankovich Ferenc nem említette az „A fiatal líra” című dolgozatában. Radnóti legszebb verseinek egy része egy füzetben vele együtt egy tömegsírba került. Ma mégis ebből a füzetből tudunk idézni, nem Jankovich műveiből.

Akik ma nem engedik megismerhetővé válni az értékes munkát végző kortársaikat, éppen olyanok, mint akik elfelejtették a nem árja költőket. Erről nem lehet illedelmesen diskurálni. Ez egy súlyos, általános igazságtalanság, ami rengeteg kárt okoz. Nem csak az elrejtett kortárs vesztesége ez, de az egész társadalomé, hiszen minden értékes alkotás a nemzeti vagyon része. Gondoljunk csak bele, hogy mennyivel szegényebbek lennénk, ha a Bori notesz nem került volna elő!

Fontos az olvasó író, hiszen mások könyvéből, írásaiból is épül, fejlődik írástudása, szélesedik látóköre. Te milyen könyveket olvasol örömmel, érdeklődéssel? Kik a számodra kedves írók, költők?

Egy oldal írásához tízet, százat kell olvasni. Mindenevő vagyok. Most ugyan nincs a fókuszban kitüntetett író, és a hetedikes szerzők között van néhány igazán kiváló, de Asimovot újra felfedeztem. Ulickaja megdöbbentően precíz. Szabó Magdáról régen azt hittem, hogy értem, de talán csak most kezdem érteni. Jókai egy időben untatott, de most éppen a lassú, alapos leírásai érdekelnek. Pilinszky megunhatatlan. Petri megrázó. Polcokon, dobozokban rengeteg az olvasásra váró könyv. Ráadásul a feleségem is kiválóan ír. Néha még magamtól is olvasok, de ez munka is, mert sokszor évekig javítgatok, mielőtt elengedném a szöveget.

Most pedig beszéljünk A Hetedik folyóiratról, az egyesületről. Mikor indítottad útjára az online majd a nyomtatott irodalmi lapot?

A Hetedik indításáról 2015 utolsó harmadában kezdtünk beszélgetni Fábián Józseffel és Megyesi Nagy Imrével. Az év végére megszereztük az ahetedik.hu domaint, amelyet később elvesztettünk. (Érdekes, hogy a rejtélyes új tulajdonos a vételi ajánlatunkra nemet mondott, holott mi vagyunk az egyetlen potenciális vevő.) Elkészült az eredeti honlap programozása, és összeállt az első szerkesztőség. 2016. január 26-án jelent meg az első online szám. Ezt még Fábián József, Fabók Endre, Megyesi Nagy Imre és jómagam szerkesztettük. 12 szerzőtől kb. 30 művet jelentettünk meg.

Az első nyomtatott számunk a második születésnapunkra jelent meg, majd negyedéves periodikaként kezdtük fejleszteni. A pandémia sok egyéb mellett ezt is megakasztotta, de az elmúlt négy évben fokozatosan újra felépült a print megjelenés is. Mindemellett három antológiát adtunk ki eddig.

A Hetedik – azonnal József Attila nagy ívű verse, az emberi létezés, a teljesség megteremtése jut eszembe.
Mi a névválasztás titka? Miért kapta a folyóirat, az egyesület ezt a nevet? Miként ápoljátok József Attila szellemiségét? Milyen ars poeticát fogalmaznál meg ezzel kapcsoltban?

József Attila verse 50 soron át, különféle megközelítési módokon keresi a teljesség megfogalmazásának módját. Értem ez alatt az emberi és a művészi teljességet is. Minden versszakban hat szavakba foglalható, érthető emberi hozzáállást fogalmaz meg, mint elterjedt módjait a próbálkozásnak, de elismeri ezek elégtelenségét akkor, amikor a versszakokat így fejezi be: „a hetedik te magad légy!”

Minden versszak, tehát minden értelmezési mód végén arra jut, hogy a teljesség több és más, mint amit általában az emberek megpróbálnak. Prométheuszként ellopni a tüzet, Ikaroszként veszélyesen közel menni a naphoz, a járatlan utat választani, a lehetetlent kockáztatni az, ami szükséges, hogy esélyt csikarjunk ki magunknak ahhoz, hogy „hetedikek” legyünk. A kész a leltárban így fogalmaz: „éltem, s ebbe más is belehalt már.” Él-e az, aki soha nem hal bele? Jelent-e valamit az az élet, amely mindig töretlen ívű volt, mert soha nem vállalta a kockázatot?

József Attila, a rossz társadalmi hátterű proletár, az egyetemről kirúgott, deklasszált senki, a pszichiátriai beteg természetesen belehalt. Az egész élete a belehalások sorozata volt. Krisztusi kort ért el csupán, de egy évezredet élt át.

József Attila az, akit ma is kirekesztenének. Ő az, aki biztosan nem kapná meg a József Attila-díjat. Mert nem megfelelő a társadalmi státusza, a viselkedése. Mert nem behódoló típus. Ő meg merte bántani Babitsot. Lehet, hogy ez őrültség volt, de bátorság is. Tudta magáról, hogy kicsoda, holott az irodalmi élet és a társadalom folyamatosan azt igyekezett elhitetni vele, hogy ő egy senki.

A Hetedik a senkivé hazudott valakikért jött létre. Emberekért, akik tehetséggel, alázattal és szorgalommal alkotnak, és akik nem kaphatnak olyan elismerést, amilyet érdemelnének. Említettem az azóta nagybeteggé vált Fabók Endrét. Hol van az ő József Attila-díja? Tucatjával sorolhatunk olyan szerzőket, akik a nemzeti kulturális vagyont gyarapítják műveikkel, de senkik, megsenkisítettek ma. Sorolhatnánk azokat, akik helyettük tündökölnek. Kivételesen értékes művek maradnak ismeretlenségben, míg középszerű iparos munkák tankönyvekbe kerülnek.

A világ soha nem volt, és nem is lesz tökéletes. De tenni azért, hogy jobb legyen, nemes és szükséges dolog.

Sokféle műfajt képvisel a folyóirat. Kérlek, mutasd be a periodika és az online újság arculatát!

Az alap az online újság. Ezt havonta adjuk ki. Olyan gonddal szerkesztjük, mintha nyomtatásba kerülne. Amikor bevezettük a rovatokat, akkor Forrás, Fórum, Fókusz rovatokat alakítottunk ki, amelyek vegyes műfajúak voltak, és a szerkesztőség értékítéletét is tartalmazták. Olykor neves szerzők sértődtek meg, mert a megjelenő írásukat csak a Forrás rovatba soroltuk be. A szerkesztők ugyanis nem tudják, ki a szerző. Nem a nevet bírálják, hanem a puszta szöveget.

Azonban egy idő után túl nagy nyomás helyeződött ránk e miatt, és áttértünk a műfaji rovatokra. Így ma van vers és próza rovatunk, műfordítások, értekezések, stb.

A nyomtatott számunk jellemzően negyedévente jelenik meg, és az előző hónapokban online megjelentetett művek legjavából tartalmaz válogatást. Elsősorban a rovatvezetők javaslata alapján válogatjuk ki a legszínvonalasabb műveket. A nyomtatott A Hetedik tulajdonképpen a mai Fókusz rovatunk.

Neves és kevésbé ismert, ám kiváló alkotók írásai között válogattok. Kik segítenek ebben a nem könnyű és felelősségteljes munkában?

A Szerkesztőség mai összetétele a következő: A. Túri Zsuzsa, B. Hargitai Margaréta, Banka Anna, Bartos Anita, Csató Gyula, Fábián József, Fekete Noémi, Ferenczfi János, Ferenczfi-Faragó Eszter, Haász Irén, Hepp Béla, Ilies Renáta, Kárászi Kata, Dr. Dobosné Pecznyik Ibolya, Peer Noémi, Polónyi Tamás, Pődör György, Saláth Barbara, Szecsődy Péter, Szilasi Katalin, Takács Zoltán, Toldi Zsuzsa, Török Nándor, Virág Balázs Face.

Említsük meg, hogy sokan mások is megfordultak a csapatunkban hosszabb-rövidebb ideig, és többüket visszavárjuk, amikor a helyzetet alkalmasnak látják majd rá. Azonban akik a biográfiájukból és az életrajzukból okosan kifelejtik A Hetediket, azokra a jövőben sem számítok.

Mi jellemzi a”Hetedik” kapcsolatát más irodalmi alkotóközösségekkel?

A Hetedik az indulásakor a hídverés programját hirdette meg. Szerettük volna, ha az irodalmi életben hatalommal bírók felkarolásra érdemes alkotókat és műhelyeket fedeztek volna fel az általunk bemutatott szerzők körében. Azonban nem sikerült olyan igaz emberre találnunk, aki a szokott megoldásoktól eltért volna. Mindent az érdek határoz meg. A Hetedikben a lehetőséget látták, hogy a saját hatalmukat kiterjesszék, és bennünk jó hűbéresre leljenek. Hiszen irányíthattuk volna a szerzőket, és a sikerre vágyó szerzők hódolatát és pénzét a kívánt irányokba. E helyett mi azt mondtuk, hogy ez, bár tradicionálisnak mondható, de erkölcstelen és káros.

A Hetediket általában gyűlölik. Engem egyenesen kénkőszagú patás ördögnek tartanak. Sok nyílt, és még több sunyi támadást szenvedtünk el. Veszítettünk szerzőket és munkatársakat. Olyan pletykák jutnak vissza hozzám, amelyeken magam is meglepődöm, pedig sokat tapasztaltam ezek alatt az évek alatt.

Azonban A Hetedik csak akkor marad hű önmagához, ha nem áll be a sorba. A hasonló fajsúlyú alkotóközösségek felé több éve, és immár többször meghirdettük a „Jóindulattal egymás iránt” programot. Ennek az volt a lényege, hogy osszuk meg kölcsönösen egymás híreit. Kivétel nélkül mindannyian elutasították. Nincs kölcsönös jóindulat.

Jómagam lényegében indexen vagyok sok olyan szerkesztőségben, akik vagy a fentebb említett, hatalommal bírók érdekeltségi körébe esnek, vagy e kis hűbéresek territóriumai.

Éppen ma láttam egy fotót, amelyen eredetileg szerepeltem. Egy asztaltársaságban ültem, a kép szerkesztőjének szerencséjére – a szélen. Egyszerűen levágták a fotó szélét, így eltűntettek az adott helyzetből, mint Sztálin kegyvesztett embereit.

Vannak, akik büszkék lehetnének rá, ha publikálnék náluk, de ettől elzárkóztak, vagy olyan sértő tettük volt felém, s rajtam keresztül A Hetedik közössége felé, ami miatt én döntöttem úgy, hogy ezt a támogatást nem kaphatják meg tőlem.

Így vagyunk. Ma én vagyok az eretnek. Vakmerő, és kitaszítottságot kockáztató lázadó mindenki, aki velem mer tartani. A régi tömlő nem kedveli az újbort.

Ezért az én szemem előtt egy új irodalmi nyilvánosság lebeg. Ezt nem egyedül az A Hetedik teremti meg. A technológia rohamosan változik. Ma már többet olvasunk elektronikus eszközök segítségével, mint papírról. A közösségi média, bár nagy felfordulást okozott a kezdeti, kiforratlan működésével, de új, olcsón elérhető nyilvánosságot teremtett. Ma már nem kell a nagy emberek rábólintása, hogy a verseid eljuthassanak százakhoz vagy ezrekhez. Ebben a térben leszünk mi egy hiteles műhely, hiszen a szerzőnek is, és az olvasónak is szüksége van a megfelelő megerősítésre.

Lesznek olyan szerkesztőségek, akiknek a döntéseit egy-egy szerző vagy egy-egy mű kapcsán irányadónak tekintenek majd. Ehhez nem szükséges, hogy bárkit kinevezzenek akár az állam, akár a régi irodalmi élet szervezetei részéről. Ehhez „csak” következetesen igényes, hiteles tevékenység kell.
A Hetedik az egyik bázisa lesz ennek az új irodalmi nyilvánosságnak.

2025-től egyesületként működtök. Milyen gondolat, cél hívta életre a szervezetet? Jelenleg hány tagot számlál a társulás?

Több alkalommal elindítottuk már a hivatalos szervezetté válás folyamatát. Ezek rendre meghiúsultak. Természetesen volt olyan eset, amikor mi hibáztunk. Azonban az rendszerszintű, ha az állam illetékes szervei nem segítik, hanem nehezítik a polgári önszerveződést. Amikor az illetékes bíróság honlapjáról letöltött mintadokumentumokat adtuk be, csupán a konkrét adatokkal feltöltve, és azt „formai hiányosságok” indokkal elutasították úgy, hogy a hiányosságok mibenlétét nem konkretizálták, vagy a NAV tucatnyi tételben kért hiánypótlást úgy, hogy szinte minden pont kapcsán meg tudtuk jelölni azt, hogy az eredeti dokumentációban hol szerepel a hiányolt adat, akkor felvetődik, hogy polgárok vagyunk-e, vagy alattvalók.

Igen, nagy siker, hogy ezen az akadályon átjutottunk. Eddig mindenütt magánszemélyként léphettünk csak fel. Jogi értelemben magánszemélyként is megtehetünk mindent, ami a működésünk során szükséges, de mégis szerencsésebb az, ha a jogi keretek rendezettek.

A Hetedik úgy indult, mint egy amatőr irodalmi folyóirat. Aztán az elmúlt kilenc és fél év alatt sokat tanultunk a szerkesztői munkáról, a kiadványkészítésről, a pályázati folyamatokról, a rendezvényekről. Eljött az ideje annak, hogy professzionális műhellyé fejlődjünk. Nem kérdés, hogy kiemelkedően színvonalas tartalmakat kell létrehoznunk. A következő években fontos, hogy növekedjen és stabillá váljon a finanszírozásunk. Ennek pedig a mikroadományok rendszere adhat alapot, hiszen nagy hiba lenne, ha függőségbe kerülnénk. Fontos, hogy az alapító szerkesztők munkáját, így idővel az én feladataimat is fiatalabb pályatársak vegyék át. Fontos, hogy megalkuvás és meghátrálás nélkül képviseljük az alapelveinket.

Úgy ítélem meg, hogy a következő évtized nagy változásokat hoz az ország életében. Ez elkerülhetetlenül hat az irodalmi életre is. Sokan ráébrednek majd, hogy sok éve már mi volt az értékrendjük. Amit mindig tudtak, csak addig nem sejtették. Azonban mi, akik legfeljebb tűrtek lehettünk a „három té” rendszerében, nem akarunk új pozíciót. Mi ezt az egészet meg akarjuk haladni.
A Hetedik professzionális folyóirat lesz, stabil finanszírozással, fiatal, rátermett vezetőkkel és munkatársakkal, és egészséges kritikai reflexiókkal a mindenkori helyzet iránt. Mi nem a régi rendszerben akarjuk megtalálni a helyünket, hanem arra készülünk, ami most van születőben.

Úgy gondolom, hatalmas elhivatottság, tenni akarás munkál benned. Mi motivál? Milyen erőforrásokból táplálkozol a hétköznapokban?

Ahogy fentebb mondtam, szegény családból származom. Abban a közegben vagy volt jóakaratú ember a környezetedben, aki segített, vagy valamelyik váratlan nehézség végkép a padlóra küldött. Segíteni másokat, szót emelni mások érdekében természetes dolog. Nekem természetes, habár ma ezt nem tartják praktikusnak és pragmatikusnak.

Az, hogy én a kádári diktatúra elleni naiv, idealista kiállásom miatt egy determinált sorsot kaptam, számomra nagy dolog, de társadalmi léptékkel mérve apróság. Viszont rá kellett ébrednem, hogy nagyon sokan jártak hasonlóan, még ha eltérő okok miatt is.

2008-tól 10 éven át rádiós műsorokat készítettem. Nagyon sok embert ismertem meg ebben az időben. A szintén a sárvári fészekből kilökött Tóth Imre szomorú kálváriáját, vagy a mindenben az elvárt módon lojális Lajtai Gábor mellőzöttségét látva, és látva azt, hogy milyen sok embert temetnek el, ha nem is úgy, mint Radnótit, hanem még életükben, – világossá vált, hogy ez egy rossz hagyomány ebben a közegben.

Az irodalmi életnek nevezett faluban megállt az idő. Tóth Imre és Lajtai Gábor, ahogy sokan életükben nem kapták meg azt a támogatást és elismerést, amit érdemeltek volna. Amit megérdemeltünk volna, mert az olvasó, s rajta keresztül a társadalom szegényebb az elásott irodalmi életművek miatt. Ki kell ásnunk a Bori noteszeket. Legalább posztumusz oda kell adni a József Attila-díjat még József Attilának is. Emlegettem Fabók Endrét. Ő köztünk van még. Nagy beteg. Miért nem ismerik el, amíg lehet?

Én már nem lehetek fiatal költő. Sem húszéves, sem negyven, de még ötven sem. Azt elvették tőlem. De vannak, akik számára még utat törhetünk úgy, hogy nem kell senki vazallusává válniuk. A művész legyen szabad, és az alkotás jusson el a közönséghez!

Ma vagyok 58 éves. Még van húsz évem erre a munkára, és ez nem lesz eredménytelen! Hiszen tíz éve ez az egész még csak egy gondolat volt.

Osztd meg, kérlek a jövőbeli terveid, álmaid a Montázsmagazin olvasóival!

Ideje köteteket is kiadnom. Esszék, kisprózák, versek. Vár rám befejezetlen regény, megírandó dráma. Belefáradtam, hogy azokra a kiadókra várjak, akik az életem egy nehéz periódusában azzal szembesültek, hogy nincs pénzem, és le is írtak. Mindez már nélkülük is megvalósítható. Ma már össze tudom szedni a pénzt, de a kiadás teljes folyamatát is meg tudjuk valósítani.

A Hetediknek pedig el kell jutnia oda, hogy túllépjen rajtam. Egy ilyen ügy fiatalos, lendületes, erőteljes vezetést igényel. Nem lehet egy öregedő, hanyatló ember túsza.

Mindent egybefogva azt mondhatom, hogy elsősorban boldog ember szeretnék lenni. Olyan ember, aki őszintén visszaemlékezhet sikerekre és hibákra is, de megalkuvásokra nem. Biztosan túl közel mentem a naphoz, de Istenemre, ez gyönyörű volt!

Köszönöm szépen a beszélgetést. A magam és a Montázsmagazin szerkesztősége nevében további sikereket kívánok alkotói és szerkesztői munkádhoz, A Hetedik című folyóirat pedig töltse be még sokáig értékteremtő szerepét.

Köszönöm.

 

Ferenczfi János versei

A megnyugvásig

Azt mondtad egyszer,
hogy majd nyomorultul,
magányosan halok meg.
Már meggyőződésem,
hogy így lesz.
Dolgozom, kapaszkodom,
időt lopok a végzettől.

Aki küzd, de tudja,
hogy nem nyerhet,
az végül megbékülten,
könnyedén adja fel.
Elfárad, és
megpihen.
A lét véletlen, fatális:
egyetlen út
a kétségbeeséstől
a megnyugvásig.

Ahogy a szív megáll

Tiszta az égbolt, a fény ragyog.
Ruhátlan vén fák közt csend vagyok.
Elült a vihar is legbelül,
Nem vagyok, úgy vagyok egyedül.

Elmúlás. Megváltó katarzis.
Álmodnék, legvégül, azért is.
Hideg lesz, mire a nap leszáll.
Ölelj úgy, ahogy a szív megáll!

Tiszta az égbolt, a fény ragyog.
Ruhátlan fákon a lomb vagyok.
Vagyok, mint vihar, mely elcsitult.
Vagyok, mint emlék, mi megfakult.

Bíborban jön el az alkonyat,
Puha az avar a fák alatt.
Puha, ki itt jár a lépte is.
Csend lesz így végül e szívben is.

2008. december

 

Két mondat a szabadságról
Hommage a Illyés gyula

Hol szabadság van, ott szabadság van,
nem csak az önfeledt nyaralásban,
nem csak a kulcsra zárt kis szobákban,
de már a gondolatban, a vágyban,
abban, hogy kimondod,
kérdezed és vitatod,
hogy hitedet keresed, és elhagyod,
hogy nem értesz egyet,
hogy világod magad teremted,
hogy tévedsz, hogy belátod,
hogy őszinte hozzád a barátod,
hogy nem félsz szeretni,
hogy Kedvesed, tudod ki,
hol szabadság van,
ott a hatalom szolgál,
mert tudja, hogy te voltál,
aki felemelted,
s ha ne szolgál jól,
te elejted,
hol szabadság van,
ott tisztel a rendőr,
s nem rág a rettegés bentről,
ha látod, hogy éppen hol posztol,
vele egy jó szót megosztol,
rád szól, ha kicsiben vétel,
s a jó szóval jóra vezérel,
mert szabad csak az lehet, hidd el,
ki járt utat elhagyni is mer,
mert ilyennek teremtett Isten,
a félelem nem tart bilincsen,
ki szabad, az őrzi gerincét,
mert nem marad más, csak az emlék,
magaddal hiába vinnéd,
mit rabként raboltál sunyin a koncból,
lehajtott fejjel, egy korcstól,
a zsarnoktól pórázként kaptál,
érte már magadba martál;
a szabadság beléd ívódik,
fiad is szabaddá válik,
ha látja, hogy meg nem hajoltál,
szabadon éltél és haltál.

Ki szabad, az olyan, mint Isten,
semmi más törvénye nincsen,
csakis a jó, amit élni,
emberebb, s bátrabb, mint félni.

Könnyű leszek

és majd könnyű leszek,
mint a madártoll,
áttetsző bőröm alatt
rövidülő csontjaim,
zsugorodó inak,
sötéten kanyargó erek.
Majd könnyű leszek.

Meglátogatsz majd,
felrázod a párnám,
kiviszel a vécére,
innom adsz,
beszélsz hozzám.
Nézlek majd,
és látom az újszülöttet,
aki voltál,
a csodát,
aki apává tett,
és bármivé lettél,
rajongva szeretlek,
és könnyű leszek.

Fogod majd kezem,
mikor jön a végső álom,
nem is bánom,
ha benned tovább élek,
nem félek,
míg ott vagy velem,
ne félj,
ha átlibbenek.
Ha velem leszel,
könnyű lesz,
könnyű leszek.

Tél Vándora
(Tisztelettel Weöres Sándor iránt)

Jégtüskét szül a köd, ha leszáll,
Télnek hímpora leplem.
Lassú táncot jár a halál,
Értjük egymást mi ketten.

Roskad a súlytól, elnehezül,
Harsanva roppan az erdő.
Dermed a vackon védtelenül,
Hontalan lélek-kerengő.

Omlik a lélek társtalanul,
Kint is bent is a csend nő.
Súlyos az ég és rám nehezül,
A hajnal már soha nem jő.

Semmi se mozdul, végtelen éj,
Tó szeme veszti a tükrét.
És mikor felkel a rémpofa Hold,
Senki se látja a jöttét.

Rám biccent, a semmibe hív,
Értjük egymást mi ketten.
Ólmos ködben bárhova lép,
Télnek vándora lettem.

Ferenczfi Jánosról itt tudhatunk meg többet

 

Orosz Margit

Kapcsolódó cikkeink