Nála „minden ismeret új gondolatokat eredményezett” – Az 50. és 125. évfordulós Németh László

Írta: Weninger Erzsébet | 2025. márc 4. | Irodalom | 0 |

Ismét egy alkalom, hogy – legalább virtuálisan, mondjuk így: elsősorban önmagunk számára – egy bő emlékévet ülhessünk meg… Németh László, az iskolaorvosból íróvá, esszéistává és műfordítóvá véglegesült polihisztorunk, a múlt századi próza- és drámairodalom kimagasló képviselője most 50 esztendeje, 1975. március 3-án hunyt el. Jövő év április 13-án pedig arra illik emlékeznünk, hogy 125 esztendeje, 1901. április 18-án született.

Németh László (Hungaroton)

Egy épp 100 esztendeje született költő, író, aki viszont orvosi hivatásának mindvégig élt, Bodosi György a „Völgyválasztás” című szociografikus vallomáskötetében Németh László sajkódi alkotóházába is elkalauzol bennünket. Vele együtt rá kellett csodálkoznunk Németh László lenyűgöző, nem mindennapi bibliotékájára!:

„Bizarr gondolat! Ha kézbe vesszük a könyvtár angol, francia, spanyol, orosz, olasz, német, lengyel, cseh, dán, norvég, svéd, finn, görög, latin, héber, hindi s ki tudja még milyen nyelven írott köteteit, akkor kell döbbenni igazán! Mert ezek a bibliai nyelvzavarban egymás mellé sorjázott könyvek tatalmuk szerint egymás mellé vannak rakva. Nincs olyan szakterülete a tudománynak, ahonnét ne tájékoztatnának. Olvasójukat talán minden érdekelte? Igen, hiszen Németh tudása enciklopédikus, bármennyire lehetetlen is ez a huszadik században.

Nemcsak eredményeiben ismerkedett meg majdnem minden szaktudománnyal, de keletkezésük történetében is járatos volt. Ám ez a fajta járatosság nem mindig serkentője, sokszor inkább akadálya szokott lenni az önálló gondolkodásnak. Németh zsenijének egyik legsajátosabb vonása, hogy minden tudás, ismeret eredetit, új gondolatokat eredményezett.”

Máris hozzátehetjük: Mindezen gondolatait színvonalas, ékes, pallérozott és gazdag anyanyelvünkön osztotta meg velünk! És egész életpályája valamennyi – ráadásul különböző műfajbeli – alkotására egyformán érvényes Vekerdi Lászlónak, a szintén polihisztor tudománytörténésznek a megállapítása. Őszerinte: Németh László tömör mondatai a legkisebb terjedelemben a legtöbbet mondók. Továbbá: nála különös szerepük van a vesszőknek, kettőspontoknak, még a zárójeleknek is. Vekerdi sarkos kijelentését mindenképpen el kell fogadnunk:

„Ha más nem, ez a nyelv egyedül kijelölné Németh László helyét a magyar próza két XX. századi mestere – Krúdy és Móricz – mellett.”

Adjuk át a szót annak a Németh Lászlónak, akit – múltjában is, de jelenében, jövőjében is – egyaránt érdekelt nyelvünk, sőt nyelvtudományunk állapota. Amikor, immár hat évtizede megjelent Bárczi Géza nagy eseménynek számító „A magyar nyelv életrajza” című munkája, alapos elemzést írt róla. Így summázott:

„Bárczinak igaza van abban, hogy a XX. századi íróink a nyelvgondozóink s nem utolsósorban sokrétű fordító-irodalmunk, a nyelv szintjét megemelte. Most már nemcsak a nagy nyelvteremtő tekintélyek, de az újságíró szabású emberek is megtanulnak szépen, tiszta magyarsággal írni.
Én azonban nem hiszem, hogy nyelvünk magyarsága olyasmiktől függne, hogy arcába vagy szemébe mondjuk-e felebarátunknak az igazságot. A magyar nyelv, igaz, beérte az európai fejlődést, amely a hajlékonyság, a gondolatok analitikus csipesz-mozgása felé vezet, de sokat feladott tömörségéből, szintetikus lehetőségeiből. Az olyan, nyelvet újrateremtő írót, mint Móricz Zsigmond, kevesen élvezik igazán, s ha egy szerényebb tehetségű halandó a lehetőségek kihasználásával próbálja tömörebbé, súlyosabbá tenni, a műveltnek tartott színész is arra panaszkodik, hogy kitöri benne a nyelvét.”

Ugyancsak hat évtizede írta a Magyar Nyelvőr számára „A javító toll nyomában” című nyelvi esszéjét. Kifejtette benne: mi mindent érez ő magyarosnak anyanyelvünkben. Csupán töredékére vállalkozhatunk az idézéskor:

„… Szereti a rövid mondatokat […] s van benne bizonyos irtózás a fölös kötőszótól, ugyanakkor a legbonyolultabb körmondatot is megépíti a maga ciklopszi kőt-kőre rakásával. Az absztraktot, ahol lehet, konkrétummal mondja, de ha nincs más menekvés: bátran szökik fel az elvonás magasaiba…”

Többek közt „A kísérletező ember” című kötetében találjuk meg Németh László „A magyar nyelv ereje s gyengéi”-ről írt fejtegetését. Pár sort idézünk belőle:

„Ha az ember a magyar nyelv erejére gondol, alig juthat más eszébe, mint a tömörsége. A magyar nyelv ezt a tömörséget elsősorban az igéjének köszönheti. […]
Kétségtelen, hogy a nyugati fejlődés követése sokban kiforgatta a magyar nyelvet ebből a tömörségből. Nyelvújításunk olyan csinosságot és kényeskedést próbált ráerőltetni, amely teljesen idegen tőle. Sok olyan tömörítő szerkezete van a magyar nyelvnek, amelyet nem használunk ki eléggé. »Nevettükben«; milyen grammatikai remeklés van egy ilyen alakban! Ha valaki tanulmányt írna nyelvek sűrítő vívmányairól: bele kéne venni. Mi azonban ahelyett, hogy »majd megpukkadtak nevettükben«, már-már szívesebben mondjuk: »annyira nevettek, hogy majd megpukkadtak belé«.”

És csupán egy kiragadott mondat Németh László egyik esszéjéből… Nyelv és stílus kölcsönhatását így érzékelteti:

„A stílus a nyelv ellenére kifejezett egyéniség, s egy-egy nagy költő azért olyan hallatlanul meglepő, mert benne egy új valóság tépi ki magát a nyelv hálóiból.”

Persze: régóta köztudott, hogy a stílus = az ember. Még az említett Bodosi György is utal rá könyvében, hogy az idős író mennyire bizalmatlanul fogadta új látogatóját. Ám ugyanígy jellemezte Némethet a szerénysége. Tüskés Tibor írja a „Pannóniai változatok”-ban, hogy szállodavendég-társainak csak így mutatkozott be: „Németh László nyugdíjas iskolaorvos”. Szeretett inkognitóban maradni, de élvezte is a helyzetet. Felületes műértők vitájához csatlakozva elmesélte, miként azonosította valaki a Vajda János ügyvédnek állított emléktáblát …látva, Siklós kiválóságát a soha ott nem járt költővel. Mire a replika: de idézze maga Németh:

„»Ne csodálkozzon, a maga neve is olyan, hogy abból van egy magyar író is.« Meghökkentem, de nem mondtam, hogy én vagyok az…”