Aki „élethalálharcot vívott a szóval”… – 75 éve halt meg Balázs Béla

1949. május 17-én 64 éves korában elhunyt Balázs Béla író, költő, kiemelkedő filmesztéta. Szegeden és Lőcsén végezte iskoláit, utána bölcsészhallgató Budapesten. Berlinben, Párizsban ösztöndíjas. Tagja a Holnap Társaságnak; szecessziós versekkel, lírai hangú elbeszélésekkel jelentkezik. Barátja többek között Kodály Zoltánnak. Bartók Béla két világhírű művének: „A kékszakállú herceg várá”-nak és „A fából faragott királyfi”-nak ő írja a szövegkönyvét. Ezek a modern szimbolista dráma kísérletei.

A tanácsköztársaságkor az írói direktórium tagja, utána emigrálnia kell. Külföldön írja tehát az első rendszeres filmesztétikai művet, „A látható ember”-t, amely Pudovkinra és Eizensteinre is hat. 1945-ben hazatér, a Színművészeti Főiskola tanára, illetve a Filmtudományi Intézet alapító vezetője lesz. Forgatókönyvet ír a néha ma is fölelevenített „Valahol Európában” című filmhez.

A most 75 esztendeje meghalt Balázs Béla neve legalább évente említődik a kulturális hírekben: 1958 óta a filmművészet fejlesztése terén elért eredményeket épp a róla elnevezett díjjal jutalmazzák. Elnyerői méltó követői kell legyenek annak, akiről egy szintén jeles, sőt polihisztor filmtudósunk, Nemeskürty István ezt írta:

„Nem bölcselőként, nem is tudósként, hanem költőként nézte, jellemezte, élvezte a filmeket mint műalkotásokat.”

Tegyük hozzá: aki így, mégiscsak felső fokon értette és művelte a filmet és annak sajátos nyelvét, az mindvégig szerethette anyanyelvünket is, tehát az írt és beszélt magyar nyelvet. Naplói szerint itthon is és az emigrációban is. A továbbiakban Balázs Béla nyelvvel és stílussal kapcsolatos jegyzetei, gondolatmorzsái között tallózunk.

Megemlékezésünk címét is tőle idéztük, annak a vallomásnak az éléről, amelyet még 1905-ben vetett papírra – nagyjából 20 esztendősen:

„Élethalálharcot vívok a szóval. Akárhogy vergődöm, hideg hamuja, amit leírok, a lángnak, ami bennem ég. Ha elolvasom később, hogy kétségbe ne essem, avval vigasztalom magam, hogy visszaemlékszem a hangulatra, melyben írtam, és azt mondom, nem lehet rossz, amit ilyen állapotban írtál. Föltétlenül jó. Csak benned nincs meg a fogékonyság már, mert megrágtad már, és másra vagy lekötve.
Csupán csak szóról szól a szó,
Nem nevez név mást, mint a nevet,
Olvasni ott, ahol van mit,
Csakis a sorok közt lehet!”

Önmaga és a nyelvi kifejezésmód iránti egyforma igényessége mondatja vele jóval később ezt is:

„Keveset tud megmondani a szó abból, ami megmondandó –
de éppen azért többet is jelent, mint amennyit mond.
A szó-megvetés intellektuális lelkiismeretlenség.”

Nyilván legalábbis egyik ösztönzőjét, példaképét nevezi meg, amikor ezt írja:

„Megfürdöm megint Arany nyelvében. Igazán olyan az nekem, mintha illatos meg színes tiszta habokba merülnék bele.”

És talán kapcsolatba hozható ezzel egy máskor tett kijelentése is:
„A népi elbeszélő stílusnak a humor a lényege. Sajátossága még tisztán a nyelv tekintetében is ott a legszembeszökőbb.”

Érdekes és némileg valószínűleg vitatható is Balázs Bélának ezen ifjúkori hozzáállása:

„Az írott elbeszélés, ha eleven is, nem szabad, hogy olyan legyen, mint az élő szó. Mert annak a hanglejtés, a gesztus, arckifejezés, a hallgató figyelmének másfajtasága lényeges eleme – melyet egyébbel kell helyettesíteni az írásban. Mivel? – Miért? – Máskor.”

És máris jöhet a gesztusnyelv témája. Erre is találunk példát Balázs Béla szinte szakszerű tanításában:

„A gyerekeknek szokása, hogy szájjal, lányoknak, asszonyoknak általában, hogy szemmel utánoznak. Ha mutatom a gyereknek, hogy ez így meg így csinált a szájával, utánam mozgatja a száját, még ha figyelmeztetem is rá. Lányok pedig a beszélő szeme kifejezést utánozzák, kivált, ha tetszik nekik.”

Szintén a gesztus – a beszéddel összevetve:

„A beszéd csak kifejező mozgás. De minden mozgás kifejez. Különösen a járás nagyon sokat. Csak érteni kellene a nyelvén. És ez már csak azért is mindig jellemző, mert nagyon kevesen tudnak még hazudni vele. Ezért jön az embernek – ha nézik – először a járása zavarba.”

Lépjünk most nagyot az időben! 1942-ben vagyunk. Balázs Béla az emigrációban nem anyanyelvén, hanem – a szélesebb hatás reményében – németül ír és nyilatkozik. És ekkor lényeglátó pontossággal meghatározza saját helyzetét egy jegyzetében, amelyet az „Álmodó ifjúság” című munkájához ad:

„Magyar vagyok, magyar költő, s húsz év óta németül írok, és már tíz éve a Szovjetunióban élek. De az emigráns élet e tényei nem döntő fontosságúak: inkább az, hogy e tények emberi és írói lényem töretlenül organikus fejlődését egyáltalán nem hátráltatták, sőt inkább, elősegítették.”

Balázs Béla megmaradt tehát szívében-szavában magyarnak. Így lett hűségessé azon elvéhez, szép hitvallásához, amelyet épp 1919-ben, itthonról távozása idején írt le naplójában:

„Ha a magyar földet kiveszik a lábam alól, a magyar nyelvnek és muzsikának felhőjén szállok meg. Talajjá fognak sűrűsödni alattam a szavak: az lesz az én hazám.”

 

Holczer József

Kapcsolódó cikkeink