Az utolsó Árpád-házi király, III. András halálát (1301. január 14.) követő években Magyarország a szétesés szélére jutott. A magyar uralkodóházzal rokon koronás fők gyorsan jöttek és mentek, miközben az országban a tartományurak (Aba Amádé, Csák Máté, a Kőszegiek stb.) hatalma a zenitjére érkezett.

Az anarchián a fiatal Anjou herceg, Károly Róbert lett úrrá, aki két évtized alatt felszámolta a nagy családok hatalmát, és egy új arisztokrácia megteremtésével az ország fontos kormányzati pozícióiba saját embereit ültette. A korábbi tartományurakat körülvevő familiárisi réteg azonban birtokait és kiváltságait megőrizhette az új dinasztia idején is, feltéve, hogy hűséget esküdött az új királynak. E társadalmi csoportba tartozott a Zách család, amely a leghatalmasabb tartományúr, Csák Máté szolgálatában állt.

Károly Róbert felesége, Erzsébet királyné gyermekeivel (Képes Krónika)

Zách Felícián a trencséni oligarcha halála után bejáratos lett Károly Róbert visegrádi udvarába is, lánya, Klára pedig Erzsébet királyné udvarhölgye lett. A pletyka szerint a királyné testvére, Kázmér herceg (később Nagy Kázmér lengyel király) elcsábította a lányt. Az apa dühében 1330. április 17-én a visegrádi palotában ebédelő királyi családra tört. A történet eddig kísértetiesen emlékeztet Bánk bán merényletének motívumaira. A támadás azonban ezúttal sikertelen maradt.

Zách Felícián a királyt jobb kezén megsebesítette, a királyné négy ujját levágta, a testőrök azonban végül megölték a merénylőt. A megtorlás borzalmas volt: Zách Felícián minden férfi rokonát halálra ítélték és kivégezték. Zách Klárának ajkát és orrát levágták, szamárhátra ültették és fennhangon kiáltoznia kellett: így jár, aki a királyra támad. A brutális büntetés még a Képes Krónika íróját is megütközésre késztette.

Zách Felícián merénylete a Képes Krónikában

A megtorlás méretei azonban felvetik a gyanút, hogy nem a magánéleti szál állt a támadás hátterében, hanem a tartományurakhoz hű kör összeesküvését kell az események mögött keresni. Az igazság valószínűleg soha nem derül már ki. A történet a romantika idején több jeles művészünket is megihlette, köztük a festő Orlai Petrich Somát és a költő Arany Jánost.

Arany János: Zách Klára

(Énekli egy hegedős a XIV-ik században.)

Királyasszony kertje
Kivirult hajnalra:
Fehér rózsa, piros rózsa…
Szőke leány, barna.

„Királyasszony, néném,
Az egekre kérném:
Azt a rózsát, piros rózsát
Haj, beh szeretném én!

„Beteg vagyok érte,
Szívdobogást érzek:
Ha meghalok, egy virágnak
A halottja lészek!”

„Jaj! öcsém, Kázmér,
Azt nem adom százér’ –
Menj! haragszom… nem szégyelled?…
Félek, bizony gyász ér!

„Sietős az útam,
Reggeli templomra;
Ha beteg vagy, hát fekügy le
Bársony pamlagomra.” –

Megyen a királyné,
Megyen a templomba;
Szép virágok, deli szűzek
Mind követik nyomba.

Könyörögne, – nem tud,
Nem tud imádkozni;
Olvasóját honn feledé:
Ki megyen elhozni?

„Eredj fiam, Klára,
Hamar, édes lyányom!
Megtalálod a térdeplőn,
Ha nem a diványon.”

Keresi a Klára,
Mégsem akad rája:
Királyasszony a templomban
Oly nehezen várja!

Keresi a Klára,
Teljes egy órája:
Királyasszony a templomban
De hiába várja.

Vissza se megy többé
Deli szűzek közzé:
Inkább menne temetőbe
A halottak közzé.

Inkább temetőbe,
A fekete földbe:
Mint ama nagy palotába
Ősz atyja elébe!

„Hej! lányom, lányom!
Mi bajodat látom?
Jöszte, borúlj az ölemre,
Mondd meg, édes lyányom.”

„Jaj, atyám! nem – nem –
Jaj, hova kell lennem!
Hadd ölelem lábad porát, –
Taposs agyon engem…!”

Harangoznak délre,
Udvari ebédre;
Akkor mene Felicián
A király elébe.

A király elébe,
De nem az ebédre:
Rettenetes bosszuálló
Kardja volt kezébe’.

„Életed a lyányért
Erzsébet királyné!”
Jó szerencse, hogy megváltja
Gyönge négy ujjáért.

„Gyermekemért gyermek:
Lajos, Endre, halj meg!”
Jó szerencse, hogy Gyulafi
Rohan a fegyvernek.

„Hamar a gazembert…
Fiaim, – Cselényi…!”
Ott levágák Feliciánt
A király cselédi. –

„Véres az ujjad,
Nem vérzik hiába:
Mit kivánsz most, királyi nőm,
Fájdalom díjába?”

„Mutató ujjamért
Szép hajadon lányát;
Nagy ujjamért legény fia
Borzasztó halálát;

„A más kettőért
Veje, lánya végét;
Piros vérem hullásaért
Minden nemzetségét!”

Rossz időket érünk,
Rossz csillagok járnak:
Isten ója nagy csapástól
Mi magyar hazánkat! –

(1855.)

Schramek László

2013. október 14.

Hozzászólások