Az 1918. szeptember 4-én Sárváron született Urbán Ernő – 11 nappal az után, hogy az 56-ot betöltötte – 1974. szeptember 15-én elhunyt. A volt bencés novíciusból elkötelezett baloldali publicista lett. Életműve rendkívül sokoldalú volt. Dráma, film, elbeszélés, tárca, riport, karcolat, anekdota, kisregény, útinapló, kritika, vers, mese és még jónéhány jellegzetesen Urbán Ernő-i műfaj jellemzi repertoárját. Napjainkra szinte végleg elérte a hozzá hasonló beállítottságúak sorsa: az agyonhallgatás. Kár… Halála 50. évfordulója jó alkalom némi emlékébresztésre.

„Pörben a világgal", de nem a nyelvvel… - 50 éve halt meg URBÁN ERNŐ

A nála csupán pár évvel fiatalabb földije, Illés Lajos kritikus-irodalmár az egyik legjobb, legközelibb ismerője lehetett Urbánnak. Érdekes, ahogyan írónk nyelvét jellemezte:

„Ékes magyar beszédét (országos versenyen kapott díjat ezért Eötvös kollégista korában) mindig a mai valóság s az ember nyers, nemegyszer vad, eruptív, drámai ereje hevítette izzóvá. Szépen zengett a hangja. Sohasem szégyellte, hogy az ódon gregorián énekeken és a szerzetesi zsolozsmákon edződött, és a latinra épp oly biztonsággal váltott át, mint a franciára, a vasi és más vidékek paraszti nyelvéből.”

Máris helyben vagyunk. Írásművészetében gyakorta élt a tájnyelv megszólaltatásával is. Ízes megnyilvánulásait illetően most mindössze két adalékot elevenítek föl, de ezek – a szó szoros, sőt kettős értelmében is – beszédesek! Bár csupán nevemmel való egyezés, de nincs hozzá különösebb közöm: „Szamba hercegnő” című szatirikus regényében említi „a Gerlóczy–Holczer-féle köztulajdonba vett objektum”-ot. Kapcsolódjunk be a történésbe ott, amikor ennek telephelyéről orrfacsaró bűz árad. A hősnő és egy bizonyos Kati néni párbeszédének lehetünk tanúi:

„[…]
– … Megfulladok! Én ezt egy percig sem bírom ki!
– Dehogynem, lelkem. Mingyá itt az eső, mingyá lerobban. Eső után meg… még a büröknek sincsen szaga.
– És addig? Addig ne vegyek lélegzetet?
– Hát… mondanék én valamit, egy csudaszert. Csak nem t’om, nem utájja-e?
– Mi az?
– Egy csipet tömgyén. A gazdám, a plébános úr is azt szokott égetni, isten nyugosztalja. Tavaszkor. Mikor a kiskertet trágyáztatta. Hozzak?
– Mit?
– Hát… tömgyént. Hogy legyen. Hogy megest, ha megint… szag lesz, tuggyunk micsinyányi, lelkem. Azt tartom: ölég lesz rá, hogy kigyün egy tizesbű, amennyi nekünk köll. Akargya? Szójjak a céhmesternek?
– Megőrülök. Még ez is, még maga is… Céhmesternek? Ki az, mi az a céhmester? Micsoda nyelven beszél maga?
– Magyarul! – méltatlankodik Kati néni. – Ahogy drága jó lélek, az idesanyám tanított rá. A céhmester meg… segrestyés másképp. Úgy is mondhatnám: egyházfi… Szencségimádáskor a füstölőbe köll, azért tart tümgyént. Drágállni teccik?
– Mit?
– A tömgyént. Az is. Drága. De micsinyájjunk? Messzi, a Szentföldön, zsidóországban terem, azért ollan drága…
[…]”

Urbán Ernő „Fagyóka” című novellája elidőz magánál a címadó népi szónál. Egyik községben akadván dolga, az ólmos eső elől szinte bemenekül a tanácsházra. Az elnök távol van; az irodában ülő leánnyal elegyedik szóba:

„[…]
– Hát… igen – pillant ki az utcára a kislány. – Itt a fagyóka, és az elvtársnak se kucsmája, se esernyője. Síkos az út, kész korcsolyapálya, a sofőr is biztos a fagyóka miatt késik… Tessék helyet foglalni nálunk.
Nekivetkőzöm, mert nemcsak a kályha – a kislány komolykodó, házias fesztelensége is melegít, és noteszt, tollat ragadva mondom:
– Fagyóka… Gyönyörű szó. Formásabb is, tömörebb is, mint az ólmos eső.
– Tényleg? – pirul el a kislány. – Mi már csak úgy mondjuk. Se szép, se csúnya nekünk. Fagyóka.
[…]”
A továbbiakban a történet másról szól. A legvégén azonban a megismert, címet adó tájszó még visszatér:
„[…]
Kéz érint vállon.
Felnézek, és csak nehezen jövök rá, hogy a sofőré, akinek alkalmi utasa vagyok.
– Alig találtam meg – mondja. – Mehetünk?
– Muszáj?
– Azt meghiszem. Csúszik, fagyókás az út, a mondott időre sietve se érünk már haza.”

„Pörben a világgal” – adta címnek Urbán Ernő az egyik novellája élére. Nem magát rajzolta meg benne, de mégis: mintha őrá is állna a megfogalmazás… A jobbítás szándéka, az igazság érzete vezette egész pályáján. Tudatos pör volt ez: a József Attila-i „érted haragszom, nem ellened” jegyében.

Az anyanyelvvel nem volt soha haragban. De jobbításán mégis – avagy mégiscsak – fáradozott. Eredményesen, maradandóan. A nyelvszerető, nyelvében élő Urbán Ernő művét nagy kár lenne a feledésnek átadnunk. Halála 50. évfordulója arra serkent: itt-ott föllelhető könyveibe, kiváltképp az ízes népi humorral átitatottakba érdemes lenne belelapozni…

 

Holczer József

Kapcsolódó cikkeink