Czeglédi Eszter Dóra I. díjas pályázata – Bácsvakok

Írta: Weninger Erzsébet | 2023. okt 29. | Életmód | 0 |

Október 13-án, pénteken rendezték meg a Bácsvakok – a Magyar Vakok és Gyengénlátók Bács-Kiskun Megyei Egyesülete – a kecskeméti Fehér bot napját. Hencz András, az Egyesület elnöke a csapatával együtt sokat dolgozott azon, hogy ez a rendezvény meghitt és sikeres legyen.

A rendezvényen a Magyar Vakok és Gyengénlátók Bács-Kiskun Megyei Egyesülete által meghirdetett prózaíró pályázat eredményhirdetése is megtörtént. Átadták „A minden nap egy próza, az orvost távol tartja” címmel meghirdetett irodalmi pályázat díjait és különdíjait.

Az egyik I. díjas Czeglédi Eszter Dóra lett, akinek rövid bemutatkozását és pályamunkáját most a Montázsmagazin közli. Olvassák szeretettel!

*****

Czeglédi Eszter Dóra vagyok, 1976-ban születtem Budapesten. Az olvasás és a nyelvek kiskoromtól érdekeltek. Érettségi után, fokozatos látásromlást követően vesztettem el a látásomat, mostanra aliglátó vagyok.

Német nyelvtanári végzettséget szereztem, majd többféle munkahelyen dolgoztam, többek között tanárként is. 2013-ban Ausztriába költöztem, ahol az ottani Láthatatlan Kiállításon (Dialog im Dunkeln) dolgoztam, majd gyógymasszőr végzettséget is szereztem, ill. egy ideig a zenetudományi egyetem telefonközpontosa is voltam.

Az utóbbi időben az alkotás többféle módja is jelen van az életemben az íráson kívül, így a kézműveskedés és az éneklés. A kreatív kifejezés minden formája kiapadhatatlan örömforrás. Mélyen hiszek jótékony hatásában, különösképpen, ha humorral is párosul. Így nagy örömmel vettem részt a pályázaton. Nagy megtiszteltetés a megosztott első helyezés és az online megjelenési lehetőség.

*****

Jelige: Hurrá, hétvége!
Czeglédi Eszter Dóra: B, mint barna

Elkezdtem ébredezni. Óvatosan résnyire nyitottam a szemem, és megállapítottam, hogy a szobát már beragyogja a Nap. Visszacsuktam a pilláimat, és próbáltam kicsit összpontosítani, hogy rájöjjek, milyen nap is van, és vajon elaludtam-e, vagy nem sürget semmi.

– Szombat van, és miénk a hétvége – konstatáltam csendben ujjongva. Mellettem Zoltán egyenletesen szuszogott. Minden bizonnyal még az igazak álmát aludta. Óvatosan befészkeltem magamat mellé. Meg se mozdult.

Majdnem fél éve költöztünk össze. Két éve, mikor megismertem, én zöldfülű elsőéves voltam spanyol szakon, ő pedig másodéves, amellett, hogy angol szakon harmadéves. Nagyon sokat segített nekem. Nem csak azzal, hogy tippeket adott a képernyőolvasó használatához és a könyvtárazáshoz, hanem a példájával.

Nekem két évvel azelőtt kellett szembesülnöm és megbarátkoznom azzal a ténnyel, hogy szabad szemmel már nem tudok olvasni egy lassú, de folyamatos látásromlást okozó szembetegség miatt. Ő hároméves korában kapott agyhártyagyulladást, ami a látásának a 95%-ába került.

A vakokról nekem nem túl sok és nem túl helytálló információm volt azelőtt. Annyit tudtam, hogy ha látok valakit fehér bottal tájékozódni, legjobb, ha utat engedek neki, hogy ne zavarjam meg, kivéve, ha tanácstalannak tűnik, mert akkor megkérdezem tőle, hogy tudok-e segíteni. Azzal nem számoltam, hogy ilyen nagy koponyák is vannak, akik nem csak a „helyzetükhöz képest” tesznek le sokat az asztalra.

Zoltán egy ilyen példa volt. Évfolyamában dobogós felvételi eredménnyel került be angol szakra, és azóta is a legjobbak között tartották számon. Komoly értéke volt a jegyzeteinek a többiek körében. Ráadásul nem volt nehéz lemásolni őket, mivel laptopon írt. Tele volt tervekkel, például le akart fordítani pár könyvet, és jónéhány országot meg akart látogatni, ami engem is nagyon vonzott.

Valamit álmodhatott, mert mocorogni kezdett.
Mivel nagyon sok közös volt az értékrendünkben, és lelkesedtünk egymás tervei iránt is, nagy örömmel vágtunk bele a közös életbe. Birtokba vettük a nagynéném lakását, amit azért vásárolt, hogy bérbe adja. Persze többektől megkaptuk, hogy mégis hogy gondoljuk, hogy fogja két vak bírni egy háztartás minden gondját, de mindketten úgy gondoltuk, hogy vállaljuk a kockázatot. Eddig minden jel arra mutatott, hogy megérte.

Egyszercsak óvatosan megkereste a kezem.
– Ébren vagy? – suttogta.
– Félig – motyogtam bele a párnába – és te?
Puszit nyomott a homlokomra.
– Annyira, hogy máris a reggelin jár az eszem. Velem tartasz a konyhába?
– Minek? Nincs ott semmi használható.
– És ha bármit kérhetnél reggelire, mit kérnél?
– Bármit.
– Na mégis?
– A kedvenc barna cipókenyeremnek örülnék.
– Lassan született meg a válasz! Látom, nagyon megviselt a siglos de oro nyelvezetével folytatott tegnapi szélmalomharc!
– Ühüm…
– Tudod, mit? Pihenj még, én lemegyek a boltba.

Ezzel ki is ment. Megnyugtatóan ismerős volt, ahogy tett-vett, aztán csörrent a kulcsa, és ahogy a botja odakoppant a bejárati ajtóhoz, miközben behúzta maga mögött. Aztán kattant a zár, és csend lett.

A péntek délutáni két óra a könyvtárban, amit a Cervantes korára jellemző nyelvhasználat kutatásával töltöttem Brigi társaságában, tényleg lefárasztott szellemileg. Mintegy tucat könyvet néztünk végig, de még mindig nem volt elegendő anyagunk a közös referátumhoz. Végül ő, kedvenc csoporttársam jelentette ki, hogy eleget kínoztuk magunkat, folytassuk máskor.

Újra el is aludhattam, mert érzésre csak pár másodperc telt el, és már hallottam is, ahogy Zoltán visszaért. Erre már felkeltem, és futottam az előszobába, hogy a szokásos hazatérős öleléssel fogadjam.
– Szia, hétalvó! Itt a vásárfia!
– Szia! Te egy kincs vagy! A kávéfőzés az enyém!
Kezembe nyomta a bevásárlótáskát, és elment kezet mosni, én meg a konyhába mentem a zsákmánnyal.

Ez a doboz ugye kókusztej? – kiabáltam át a fürdőszobába.
– Igen!
– És ez a háromszög alakú csomag Brie sajt?
– Aha!
– Csak nem hoztál nutellát is?
– De bizony!

Ahogy pakoltam, a hűtő máris biztató módon kezdett megtelni. Került többek között joghurt, áfonya, de paradicsom és paprika is.
– Hát nem felejtetted el, hogy kifogyott a só? – sikkantottam.
Erre Zoli már csak beledörmögött valamit a törülközőbe.

– Kedveske, kenyeret végül nem hoztál?
– Itt vagyok mögötted, miért kiabálsz? – somolygott erre ő, aki közben bejött a konyhába. – Ott van az is, nézd meg jobban!
A táskában viszont már csak egy jellegzetes tubus volt. Akárhogy forgattam a kezemben, engem leginkább egy dologra emlékeztetett.
– Van itt még valami, ami szerintem cipőkrém, de nézd meg te is – nyomtam a kezébe.
– Hogy mi? – csodálkozott. De hát én nem kértem még csak hasonlót sem. Pedig ez tényleg annak tűnik – forgatta a holmit. És biztos, hogy üres a táska?
Teljesen.

– Ez nagyon fura. Cipőkrémet biztos nem kértem, de cipókenyeret igen. És be is pakolták nekem, a többivel együtt.
– Van egy sejtésem, mi történhetett, miután mindkettő lehet barna. Téged erősen félreértettek!
Pár másodperc múlva egyszerre robbant ki belőlünk a nevetés, a könnyeinket törölgettük, úgy hahotáztunk.

– Na, akkor mehetek vissza –állapította meg Zoli, még mindig a nevetéssel küszködve.
– Ugyan, hagyd már! – tettem a vállára a kezem. – B terv reggelire: tejberizs – de ha nem baj, inkább nutellával! – pukkadoztam – barnának legalább az is barna!
– Rendkívül vonzó ajánlat, minden tekintetben! – vigyorgott, és magához húzott.

A hétvégénk a vártnál is jobban sikerült, attól függetlenül is, hogy nem utoljára folyamodtunk B tervhez.