Idén több írónak, költőnek van centenáriuma. Többek közt Vasadi Péternek, 91 évet megért neves katolikus személyiségünknek. A költő, író, esszéista 1926. június 1-jén született. Kalandos, hányatott életútjához a bajorországi hadapródiskola éppúgy hozzátartozik, mint az, hogy nem végezhette el az egyetemet (BTK), mert eltanácsolták onnan, hasonlóképpen elbocsátották a Filmművészeti Egyetem rendezői szakáról és az összes egyetemről is. Sokáig fizikai munkás volt. Révbe jutása egy újságíró-iskola elvégzésével valósult meg: az Új Ember főállású munkatársa lesz a 70-es évektől. Filozófiai érdeklődése és önképzése szinte minden műfajbeli munkájára rányomja bélyegét. Nincs ez másként akkor sem, amikor egy-egy művében a nyelvről vall. De talán mégsem okoz különösebben nehézséget, ha odafigyelünk a szinte nyelvfilozófiai mondandójára. Esszérészletekkel, majd nyelvi témájú ars poeticájával tisztelgünk Vasadi Péter életműve és persze a száz esztendeje előtt.
 
"A szó = a csönd gyermeke" - 100 éve született Vasadi Péter
 
„A szó válságáról, a szó öröméről” – ezt a címet adta egyik veretes esszéjének Vasadi Péter. Idézzünk fejtegetéséből; emlékező írásunk címét is egyik tételmondatától vettük…
 
„[…] Mi a szó? A kijelentett lét. A csönd forráspontja. A szó a Teremtő makrokozmoszából érkezett. Az ember szavának az ember makrokozmoszából kell érkeznie. Ha a ma kimondott szavainkon nem lehet fölfedezni a szó genezisét, ha szavaink mögött nem érezzük a csönd emlékezetét, akkor nem szavakat mondunk, hanem betű- vagy hangjeleket. Pedig a szótól az út egyenesen a szívig vezet. […]
 
A szó tehát a csönd gyermeke – Istennél bizonyosan az. De Istennél nemcsak egyszerűen szó, hanem Ige. És lehetetlen, hogy más szófaj legyen, mint ige. A kinyilatkoztatás igékkel él. Isten a létigében értelmezi magát, nem más, Ő az, aki van. Lehetetlen, hogy bármely szófaj is ki tudná fejezni az Abszolút Létezőt és a Fiát: a főnév kevesebb lenne az igénél és valamiképpen személyre határolt. A melléknév elmosná az öröklétet. A határozószó bezárná az időbe. A kötőszó kigúnyolná. Isten szava élő Ige, mert a legmélyebb cselekvés. Igeideje is örök jelen. Ami csak ige, az önmagának puszta állítása. Ha Isten az, aki önmagát állítja is, akkor a Teljességet állítja. Innen jött létre az Ige, maga is teljességként. […]”
 

Elgondolkodtató sorokkal summázza Vasadi Péter a „Nyelv és felelősség” című szintén prózai elmélkedő írását:

„Hogyan beszéljünk felelősen?  Tartalmatlanul soha ne beszéljünk. Készületlenül sem. Tisztázott nyelvi fordulatokkal éljünk, s képekkel, ne képzavarokkal. Legyen helyén mondatainkban az alany és az állítmány, s ne tobzódjunk a jelzőkben; jelezzünk csak. De merjünk hallgatni is vagy elhallgatni. Merjük lassan, s akár hangosan is keresgélni a szavakat, ne higgyük azt, hogy a szünet nélküli beszéd a tökély látszatát kelti. Merjünk ráhagyatkozni csekély képességünkre. Nem a látványos sok kell belőlünk az embereknek, hanem az a kevés, ami vagyok, de az kiművelve, kiélesítve, Istentől megáldva, s nagyon emberien, nagyon őszintén megnyitva: lássátok, ez vagyok, ennyim van, de ez tiszta eleség. Tiszta szó. […]”
 
A nyelvében élő, nyelvéért belső harcot vívó intellektuális költő talán legszebb és szinte a legklasszikusabb költeménye a „Fölszáll a szó”. Olvassuk el egészében, gyönyörködjünk képeiben, gondolataiban:
 
„Fölszáll a szó a számból,
fölszáll a tenyeremből
megfordult hóviharként.
Szavam egyben rőzsetűz,
 
füstje a horgascsőrű
angyalok között
hozzád csavarodik.
Szólongató homok vagyok:
 
nyugosznak bennem
szó-magvaim.
Szavam kővel dobott kutya.
Beomlott horpaszával
 
egyre biceg s lohol.
Szólítgatásom rocska víz
izzó napon; utcádban
pára gömbjei
 
mégis robajlanak.
Szavam ezer lapát hamu,
alig győzöm kihordani.
Mitől véres lapátom?
 
A mondatom szélfútta
rojtos ernyő. Testvéreim
alatta összebújnak.
Megszólít téged ujjam,
 
szorítson vagy simítson.
Kiált neked a házfalam,
fenyőim és füveim.
Kiáltozom vitázva,
 
föltörve szót, sziszegve.
Tőled magamba esve
zúzódok és kiáltozom,
vonó-kötél igéket mormolok,
 
földig-érő
ólom-
világ-
köpenyben.”  
 
 
Vasadi Péter nem válhat elfeledett költővé, íróvá. Ám hogy emléke és gazdag irodalmi öröksége tovább élhessen, abban nekünk is nagy a szerepünk, sőt felelősségünk. Illő, hogy a polcainkon vagy a könyvtárakban föllelhető köteteit időnként kézbe vegyük. Hadd gazdagítsák személyes szavunkat, anyai nyelvünket!
 
 
Holczer József