Szerelemre ítélve – Lukács Lizett különdíjas műve

Írta: Weninger Erzsébet | 2024. febr 29. | Íróklub | 0 |

Lukács Lizett különdíjas műve a Szerelemre ítélve című pályázaton – A kecskeméti önkormányzat novellaíró pályázatot hirdetett 25 év alatti fiatalok részére Szerelemre ítélve címmel. A pályázat a Házasság hetéhez kapcsolódott. A legjobb pályamunkák szerzői a Lechner Kávéházban rendezett ünnepi eseményen vehették át a díjat. Az egyik különdíjat Lukács Lizett Lili, a kecskeméti Bolyai János Gimnázium tanulója kapta.

A díjat Szemereyné Pataki Klaudia polgármester asszony adta át, és biztatta a fiatalokat tehetségük további fejlesztésére. A Nők a Nemzet Jövőjéért Egyesület segítségével létrejött projekt sikerességét és a színvonalas műveket Engert Jakabné alpolgármester asszony méltatta.

Lukács Lizett bemutatkozása

Lukács Lizett Lili vagyok, jelenleg a Kecskeméti Bolyai János Gimnázium tanulója. Ötödik évem töltöm a spanyol kéttannyelvű tagozaton. Ha minden a terv szerint halad, jövőre a Szegedi Tudományegyetem gyógyszerészhallgatója leszek. Sok hobbim közül a legkedveltebbek számomra a festés és az írás. Míg a festéssel inkább folyamatos kihívások elé állítom magam, az írás egészen más számomra.

Kiskoromban kezdtem, amikor kaptam egy naplót anyukámtól. Könnyen ki tudtam fejezni magam írásban, és egyfajta megkönnyebbülést hozott az érzéseim szavakba öntése. Mindig is könyvmoly voltam, azt hiszem, ez is egy meghatározó pont volt az írást illetően. Körülbelül tizennégy éves lehettem, amikor elkezdett megfogalmazódni a fejemben egy-egy történet.

Mind novellákat, mind hosszabb műveket is írok azóta, jellemzően saját szórakoztatásomra. Ez volt az első pályázatom, és hihetetlen büszkeséggel tölt el, hogy másokkal is megoszthattam egy darabot magamból. Az álmom egy saját könyv lenne, esetleg a saját illusztrációimmal. Szeretném másoknak az írásaimon keresztül megmutatni, milyen vagyok én.

Lukács Lizett Lili

Lukács Lizett: Amikor beléd szerettem

A konyhapultról lógattam a lábam, úgy néztem Zalánt, amint tisztára törölgeti az edényeket, majd óvatosan a helyükre teszi azokat. A gyér beltéri világítások adták az összes fényt a harmadik emeleti lakásunk otthonos konyhájában. Az árnyékok táncot jártak, amint jobbra-balra toporgott az előttem álló férfi. A gyerekeket már sikeresen ágyba dugtuk, így csak kettesben maradtunk ébren mind a 82 négyzetméteren belül. Fáradalmas napon voltunk túl, az álmos hangulat erősen ránk telepedett. Megböktem a mezítelen lábujjammal a fenekét, hogy felhívjam magamra a figyelmét.
– Hm? – hümmögte válaszul, meg sem fordulva.
– Tudod, min gondolkodtam? – kérdeztem vissza.
– Na, micsodán? – hangja kellemes mélységekben rezgett, megmelengetve ezzel a szívem.
– Emlékszel, mikor a nővéred megkérdezte, mikor szerettem beléd?
A kérdés után végre megfordult, minden figyelmét nekem szentelve, de továbbra is egy reggeliző zabkásás tállal és konyharuhával a kezében. Mozdulatai egyre lassabbá váltak.
– Persze, de a válaszodra már nem.
– Mert nem is mondtam semmit, de azt hiszem, megvan rá a válasz. – Ezen felnevetett, de elég halkan ahhoz, hogy ne keltse fel a ház népét.
– Hány éve is már? Tíz éve gondolkodsz? – Egy szúrós pillantást küldtem felé, mire védekezőn felemelte a tálat. – Jobb későn, mint soha, teljesen igazad van. Meg is osztod velem?
– Igen, ez lenne a terv… Emlékszel a második randinkra?
– Amikor bowlingozni voltunk? – kérdezte félve Zalán.
– Igen, de előtte kocsival eljöttél értem. Én pedig inni szerettem volna egy korty vizet, de akkor jött egy kátyú, és telibe leöntöttem a szoknyám. Féltem felnézni rád, mert annyira kínosan éreztem magam, ezért csendben próbáltam felitatni a vizet az anyagról. Miután megálltunk, te rögtön felmérted a helyzetet, és mondtad, hogy megszomjaztál. Odaadtam a palackot, mire ittál, és utána te is leöntötted magad. Ezt persze véletlennek álcázva.
– Jaj, tudom, majd utána mondtam, hogy szerintem simán bemehetünk így is. Mire te csak nevettél, és adtál nekem is egy zsepit – mosolyodtunk el mindketten a kedves emléktől. – Ez volt az a pillanat?
– Nem, még nem – finoman csóváltam a fejem. – Sokáig féltem, hogy ha majd megismersz úgy igazán, akkor menekülőre fogod. Aznap este, mikor meghalt az apám, nálad aludtam. Húsz voltam azon a nyáron, még csak fél éve voltunk együtt. Nem mertem beszélni a történtekről, inkább magamba fojtottam a történteket. Nem faggattál, de mindvégig éreztetted, hogy velem vagy. Így telt az este, síri csendben, aztán korán lefeküdtünk aludni. Az éjszaka kellős közepén felkeltem, és a semmiből rám jött egy pánikroham. Te pedig magadhoz öleltél szorosan, melegen és védelmezően. A hátam simogattad és mondtad, hogy minden rendben lesz, amíg véget nem ért a roham. Nem ordítottál rám, hogy hagyjam abba, és nem is rohantál, hogy mentőket hívj. Egyszerűen tudtad, mit kell tenned. Ez volt minden, amire szükségem volt abban a pillanatban.
Letette az utolsó edényt, a helyére akasztotta a konyharuhát, és velem szembe állva megfogta a kezeim.
– Ekkor történt? – kérdezte, mire csak a fejem csóváltam.
– Az első állásinterjúm után ugyanúgy izgultál, mint én, ha nem jobban. Velem örültél, amikor felvettek. Hoztál kínait, és egy pezsgő kíséretében megettük az albérletünkben. Az első helyen, amit mi magunknak tartottunk fenn.
– Aranyos kis hely volt, szerettem – mondta belemerülve a nosztalgia érzésébe.
– Annyi szép emlékem van onnan. Köztük az az este. És az összes többi. Különösen az értelmetlen ünnepléseid – forgattam a szemem bohókásan. – A mai napig nem tudtam megérteni, miért érzed szükségét annak, hogy mindent megünnepelj.
– Minden nagyobb pillanat megérdemli, hogy örökre bevésődjön az emlékezetünkbe – rántott lazán vállat. – Ekkor történt, hogy igazán belém szerettél?
Visszafojtottam egy kis kacajt, majd megszorítottam a kezeit, amik továbbra is a combomon pihentek, majd mélyen belenéztem abba az ismerős mélybarna szempárba.
– Olyan türelmetlen vagy!
– Ami azt illeti, igen. Már szeretném végre megtudni, amit annyi éven át vártam.
– Szívem, türelem rózsát terem, de én beérem egy kis hallgatással is – mosolyogtam rá úgy, ahogy már annyiszor máskor is tettem, mikor azt hittem, olyat mondok, amivel fölé kerekedhetek a beszélgetésben.
– Igenis, értettem, asszonyom, Öné a szó! – mondta, mire én újból a szemem forgattam.
– Emlékszel arra, mikor kiderült, hogy Elizával vagyok várandós? Olyan váratlanul ért, legalábbis engem mindenképp. Előtte héten volt egy családi összejövetel, ahol arról faggattak minket, mikor lesz az esküvő. Meg persze mikorra tervezzük a gyerekeket… Aztán egyik nap arra keltem, hogy forog velem a világ, és többször is kiadtam a gyomrom tartalmát. Az albérlet pöttöm konyhájában összenéztünk, te olyan mindent tudón rápillantottál a hasamra, mire én csak annyit mondtam: „ó, te jó ég, az nem lehet”. De persze, igazad lett. Eliza már egy ideje pocaklakó volt, mire erre fény derült. Csalódott voltam, de egyben izgatott is. Az esküvő, amiről annyit álmodoztam, nem lesz meg, gondoltam akkor. A családom biztosan meg fog vetni, mert nem jó keresztény módjára cselekedtem. Ezeket a gondolataimat veled is megosztottam, mire azonnal kattogni kezdtek a fogaskerekek abban a csodálatos buksidban. – Elengedtem a kezét, és megsimítottam az arcát, két tenyerem közé fogtam. Kezei a combomon pihentek, tovább melegítve azt teste hőjével. – Csak annyit mondtál, hogy intézed. Nem tudom, hogy sikerült, de mindössze egy hónap alatt megszerveztél egy esküvőt. Azt hittem, ez lehetetlen, főleg a mai világban. Erre te valóban megoldottad, és az volt az egyik legszebb pillanat az életemben. Igaz, nem volt nagy durranás, szűk családi és baráti kör egy falusi templomban. Viszont annál nagyobb öröm volt számomra. Tudom, te mindig is nevetségesnek találtad ezeket a hivatalos szertartásokat, hisz, ha szeretsz valakit, nem kell ahhoz semmilyen egybekötés, sőt elég csak aláírni egy papírt a hivatalban… Ennek ellenére megtetted. Értem. Tudtad, hogy ez nekem rengeteget jelent, és kérnem sem kellett, hogy bármit is tegyél. Amikor kimondtam a boldog igent, biztos voltam benne, hogy sosem fogom megbánni. Már akkor és ott a nyakamat mertem volna tenni rá, hogy bármi történjék is, mi ketten együtt megoldjuk.
– És ez mindig is így lesz – nyomott egy puszit az arcomra, majd hátrált, várva a folytatást.
– Tudom – egy halk sóhaj után folytattam. Még mindig képes volt elbűvölni, ilyenkor újra tizenkilencnek éreztem magam. – Aztán az esküvő utáni időszak maga volt a katasztrófa. De most komolyan, Rh összeférhetetlenség a babával, a mindennapos rosszullétek még hagyján, volt ezer más bajom. Nehezen viseltem, és sokszor ki is fakadtam miatta. Támogattál és segítettél. Elhordtál a terhesgondozásra, és együtt kerestünk különféle időpontokat este a gép előtt mindenféle szűrésekre. Már akkor gondoskodtál a lányunkról, mikor még meg sem született… Féltem a terhességtől. Kislányként, mikor megtudtam, hogy az anyukák pocakjából jönnek elő a babák, eldöntöttem, hogy nekem sosem lesz.
– Furcsa kislány lehettél – jegyezte meg úgy, mint akinek ez újdonság.
– Haha, az is voltam. Nem mintha te nem lettél volna egy pimasz rosszcsont, aki lopta a szomszéd tojásait – böktem bele játékosan a hasába. – Visszatérve, féltem. Sőt, nem is, inkább rettegtem. Azonban, amilyen higgadtsággal kezelted a helyzetet, és amit csak lehetett, megkönnyítettél számomra, egy kicsit megnyugodtam. Sokáig bizonytalan voltam abban, hogy valóban meg akarom-e tartani a gyereket. Fiatal voltam, huszonkét éves, és te sem sokkal több. Nem tudtam, hogy készen állok-e az anyaságra. Az én családom nem volt olyan igazi mintacsalád. Féltem attól is, hogy nem leszek majd elég jó szülő. Nem tudok majd mindent megadni neki, nem tudom biztosítani az anyagi hátteret. Átbeszéltük és segítettél átgondolni. A legjobb döntés volt, amit meghoztam. Egy saját család, amit mi alakítunk, másabb, mint az, amibe beleszületünk. Megtanítottad, hogy egy hozott rossz mintának nem kell megbélyegeznie a saját életem. Én alakítom a szabályokat az életemben, a hibáimért, sikereimért és a döntéseimért egyaránt én vagyok felelős. A lányunk volt a legnagyobb boldogság, attól a pillanattól kezdve, hogy fogtad a kezem a szülőszobában.
– Nehogy azt hidd, hogy én nem féltem. Apa lettem, amint megláttam a ráncos kis arcát, és meghallottam azt a keserves sírást. Onnantól már nem csak érted tartoztam felelősséggel, hanem egy kis életért. Már nem csak téged kellett megóvnom.
– Ezt úgy mondod, mintha én is egy kisgyerek lennék – szemöldökráncolva néztem rá.
– Hááát… – kezdte mosollyal. – Nem is tudom, ki szokott felelőtlenül cselekedni többször. A hajvasaló nem húzza ki magát a konnektorból, én vagyok – mutatott magára a mutató ujjával -, aki ki szokta. A kávéfőző továbbra sem műkszik víz nélkül. És azt hiszem, ha meg akarjuk óvni a szomszédokat és az autót is egy újabb ütközéstől, akkor rám bízod a parkolást.
– De gonosz vagy! – csaptam finoman fejbe. – Elismerem, nem vagyok egyszerű eset, de nem miattam szívta ki a nap a fekete pólóid színét, és még ne is beszéljünk arról, amikor…
– Értettem, te is ugyanúgy megmented az életem nap mint nap. Köszönöm szépen szépséges feleségem, folytathatod, amit elkezdtél.
Felhorkantottam, majd folytattam.
– Még a végén nem fejezem be, amit elkezdtem, úgy vigyázz! – figyelmeztettem. – Hol is tartottam? Ó, Elizánál. Kész tünemény volt. Jókat aludt és evett, nem kellett sokat virrasztani hozzá. De amennyire nyugodt baba volt, a húga annál kevésbé. Szerintem te sem felejted el, mennyit sírtam Emmával együtt. Édesnek találtad, én viszont csak jobban kimerültem. Idővel sem nőtte ki ezt, én pedig már teljesen kibuktam. Fogtál és átköltöztettél Eliza mellé, hagytad, hogy kipihenjem magam esténként, amíg te keltél fel éjszakánként. Alig telt el egy hét, mire sikerült a kis Emmát megtanítanod arra, hogy milyen jó dolog átaludni az éjszakákat. Fogalmam sincs, hogy csináltad, de őszintén szólva nem is érdekel, mert az óta sincs ezzel gondom. Ekkoriban jöttünk rá, mennyire kicsi nekünk már az az albérlet. Mikor Emmát is beírattuk oviba, újra eljártam dolgozni, és már nézelődtünk házak után. Megtaláltam álmaim házát, tudod, azt a kis külvárosi kertes házat. De mire odakerült a sor, már elkelt. Akárhogy is kerestünk, nem találtunk semmit sem, ami mind nekünk, mind a kereteinknek megfelelt volna. Majd egy reggelen a szomszéd Ilonka néni kopogtatott be, hogy tudnál-e segíteni neki, át kéne vinni őt egy másik városrészbe. Pizsamában álltál és ahelyett, hogy elzavartad volna, mondtad, hogy várjon pár percet. Az önzetlenséged másokkal szemben mindig is csodálatra méltó volt. Gondoltam, én is veled tartok, hátha segíteni kéne a néninek másban is. A lányok is velünk tartottak, szerettek kocsikázni még az ovi előtt. Kiderült, hogy Ilonka néni egy rokonához tartunk, aki költözésben van, és neki szeretne segíteni. Egy apró kertes házba költözött ki a panelból, mert már úgy érezte, nem való neki az a sok lépcsőzés. Majd jött a kérdés, hogy nem ismerünk-e valakit, aki egy belvárosi felújított, tágas lakást szívesen megvenne. Mintha csak nyertünk volna a lottón. Lecsaptunk a lehetőségre, és már egy hónapon belül ideköltöztünk. Bánom egy kicsit, hogy nem álmaim háza lett, de hamar megbékéltem vele. Szeretem a nagy tereket, a belmagasságot, és hogy kedvemre dekorálhatom a falakat. Ez is egy meghatározó pillanat volt az életünkben. A lányoknak is saját szobája lett, és nem egy és fél szobára voltunk négyen. Itt egy olyan lecke elé álltunk, hogy hogy fogadjuk el, ha nem minden a tervek szerint alakul, legyünk rugalmasak. És most nézz körül! Úgy belaktuk, hogy már mást el sem tudnánk képzelni az otthonunknak.
– Így igaz. Habár én megmondtam, hogy nekem mindegy, ameddig megkapom a nagy konyhám és egy olyan méretű kádat, amiben keresztben-hosszában elférek.
– Ne is mondd! A régiben én is csak ülve tudtam fürödni! Hú, a mostani viszont kész luxus – bólogattunk elégedetten a mostani fürdőszobánkat felidézve. – A két terhesség után nagyon meghíztam, kellett is a hely a fürdőben… Sosem voltam megelégedve a testemmel, de akkor még annyira sem. Emellett ott volt a fejemben egy kis hang, ami azt mondta, hogy biztosan el fogsz hagyni. A titkárnőd kész bombázó, attól tartottam, mi van, ha ti ketten a tudtom nélkül…
– Ne is gondolj ilyenre! – mondta komolyan.
– Majd véletlenül elcsíptem egy telefonhívást, mikor ő hívott. Úgy sajnálom, hogy hallgatóztam! Abban a pillanatban megbántam, mikor megtudtam, hogy az évfordulós meglepetéshez kérted a segítségét. „Júlia mindent megérdemel, annál is többet, mint amennyit meg tudok neki adni”. Ezt mondtad, és én tudtam, hogy semmi okom nem volt arra, hogy féltékenykedjek.
– Valóban nem volt rá okod. Te vagy számomra az egyetlen és a legszebb. Plusz kiló ide vagy oda, nem változtat a tényen.
– Már tudom – egy kisebb hatásszünet után folytattam. – Nos, ahogy a lányok cseperedtek, pikk-pakk elsőbe ment Eliza. Az első szülői értekezlettől máris gyomorgörcsöm volt. Milyen lesz a többi anyuka? Óvodában szinte csak az óvónőkkel találkoztunk, a többi szülővel kevesebbet. Az iskola már másabb, ott nagyobb szükség van a szülői munkaközösségre. Főleg, hogy a legnépszerűbb általánosba írattuk a gyereket. Mindenki gazdag és ismert ember volt. A fenébe is, a kis szőke kisfiú anyjának a filmjeit még én is néztem! Mi pedig? A legfiatalabbak mindenki közül, szinte még pályakezdők, szemet szúróan magas fizetés nélkül. Éppen csak fizetni tudtuk a tandíjat. A tanító mindent alaposan elmondott, én a jegygyűrűmmel babráltam mindvégig, aztán egyszer csak felszólaltál, hogy vállaljuk az SZMK-s szülő szerepet.
– Mire neked leesett az állad – kuncogott.
– Igen! Még szép, hisz erről szó sem volt! Nem beszéltük meg, és nem tudtam, mire gondolsz abban a pillanatban – feleltem, annyi idő elteltével is felháborodással.
– Ismerlek már, Júlia. Szeretsz szervezni, és imádod, ha mindent az irányításod alatt tudhatsz. Tudtam, hogy szeretnéd, mert lehetőséged nyílna arra, hogy megmutasd a többi sznob szülőnek, hogy te igenis egy vagány anyuka vagy. És nem így lett? Az első osztálykirándulás kész siker volt, és az alapítványi bálos jelmezek… Jobbat nem is álmodhattak volna.
– Köszönöm – pirultam el az őszinte dícsérettől. – De legközelebb kérlek, előre szólj. Vagy ne, mert úgyis lebeszélnélek – tanakodtam hangosan.
– Látod? Ismerlek, mint a tenyerem.
– Igen, azt hiszem, tényleg. Végül is jól sült el, Elizának vannak barátai és nekünk is a szüleik, akikkel összejárunk.
– Kétlem, hogy ez lett volna az a pillanat, amikor belém szerettél. Kérlek, folytasd, mielőtt elvesztem a türelmem, felkaplak innen, és elvonszollak a hatalmas kádunkba fürdeni.
– Értettem! Ott tartottam, hogy iskola. Megvan a megszokott reggeli rutinunk, egyiket az oviba, másikat a suliba kell vinni nap mint nap. Én gyártottam a reggeliket, egészen addig, amíg Emma egyik reggel megrángatta a szoknyám, és azt mondta: „anya, nem kell”. Nem értettem, miről beszél. Aztán hozzátette, hogy „nem finom, nem szeretem”. Az én pöttöm lányom szólt be a reggelijeimre. Te pedig egy szó nélkül átvetted a helyem, és azóta is te csinálod mindenkinek. De most komolyan, hogy tudod eltalálni, ki mit szeretne enni?… Másnap reggel három kis csomag volt a pulton, amit nem tudtam mire vélni. A legnagyobb csomagon az a felírat állt, hogy „Julcsinak”. Kibontottam, és az egyik legaranyosabb kis levélkét véltem felfedezni. Este, mikor mondtam, mennyire jólesett, hogy gondoltál rám, te eldöntötted magadban, hogy minden reggel meglepsz, mielőtt elmennél munkába.
– Miért is ne tenném? Ha elég egy ilyen kis apróság ahhoz, hogy jól induljon a napod, akkor szerintem ez a minimum, amit megtehetek érted. Abba nincs beleszólásom, hogy a főnököd épp milyen alávaló munkád sóz a nyakadba, vagy hogy a boltban hány kilométeres sor lesz, és hányan tolakodnak be eléd a sorban, amíg azon tanakodsz, melyik tusfürdőt kéne kipróbálni. Ebben viszont tudok segíteni, és hidd el, nekem legalább annyira jólesik, mint neked. Mert levettem egy kisebb terhet a válladról a sok közül.
– Kis terhet? Épp elég nagy ez is. A mai nap is, amint Eliza és Emma megint összekapott valamin, majd nem akartak ágyba bújni. Teljesen elvesztettem a türelmem, úgy éreztem, reménytelen a helyzet, és az a kettő ördögfióka sosem fogja álomra hajtani a fejét. Annyiban hagytam, ha fent akarnak maradni, hát én nem leszek a gonosz szülő, aki csak azért is rájuk parancsol.
– Nem szereted felemelni a hangod, a csöndes megoldások híve vagy, és ezzel semmi baj nincs.
– Lehet – támasztottam meg a homlokom fáradtan –, de meg kéne tanulnom helyén kezelni ezeket a szituációkat is.
– Ezért vagyunk ketten, ha az egyikünk elfárad, ott a másikunk.
– Igen, neked sikerült is. Elárulnád, mit ígértél nekik, amiért cserébe egy hang nélkül aludni indultak? – felsandítottam rá, tudtam mennyire a meggyőzés mestere, persze hogy vártam, hol a turpisság.
– Semmi, csak elmagyaráztam nekik, hogy anya most fáradt és szeretne pihenni, de ehhez csendre van szüksége – a hangja elárulta, hogy hazudik.
– Csoki? – kérdeztem rá egyenesen.
– Gumicukor – adta meg magát. – De csak egy csomag és feleznek! – próbálta menteni a menthetőt.
– Nem ér, hogy mindig te vagy a jófej! Ezért cserébe anya is kér egy csomaggal.
– Hah, megegyeztünk! Most már végre elmondod, amit már egy ideje próbálsz?
– Szeretlek, te lüke. Viszont a gondolkodás sosem volt az erősséged – vigyorogtam rá megvárva, hogy sértődött képet színleljen. – Azért soroltam el ezeket mind, mert az összes egy meghatározó pillanata volt a kapcsolatunknak. Minden alkalommal megbizonyosodtam róla, hogy a lehető legjobb ember mellett kötöttem ki. Mikor a nővéred megkérdezte, mikor szerettem beléd, nem tudtam válaszolni, mert nem egy nagy pillanatról volt szó, hanem sok apróról. Az elején csak sejtettem, később pedig teljesen világossá vált az érzés bennem. Hazudnék, ha azt mondanám, már az első vagy a második randin tudtam, hogy ez lesz a vége. Hogy tíz év múlva itt leszünk a saját lakásunkban a két szép kis barna copfos kislánnyal, és esténként a pulton ülve nézem, ahogy eltörölgeted és helyükre teszed az edényeket. Azokat az edényeket, amiket korábban elmostam az általad készített ötcsillagos vacsora után. A szerelmem már közel sem olyan heves, mint régen volt, nincs a mindent elsöprő rózsaszín hurrikán, ami minden alkalommal elsodor, mikor megérintesz. Szeretetem viszont annál erősebb. Napról napra, egyre jobban szeretlek, már ha ez lehetséges. Szóval tessék, ez lenne az én szerelmi vallomásom.
Zalán válasz helyett közelebb lépett hozzám és megcsókolt. Abban a csókban benne volt minden, az összes átélt pillanatunk. A sok csalódás, hosszú nap, fájdalom és félelem. De ami ennél fontosabb, az összes megoldás is, mert ha a nehéz pillanatokon nem lendültünk volna át, nem lennénk itt és most. Ez a csók szólt az összes együtt töltött percnek, belsős poénoknak, szerelmes üzenetnek és a furcsa ünnepeinknek.
Elhátrált tőlem, karjával azonban még mindig szorosan tartott. A szemembe nézett, ki sem kellett mondania, hogy érez irántam.
– Úgy érzem, ez a mai kiérdemel egy újabb ünnepnapot, nem gondolod?
Ezen már csak nevetni tudtam. Hagytam, hogy felkapjon a konyhapultról, lekapcsolja a lámpákat, és magával vigyen.