1898. november 10-én Böhönyén született Forbáth Imre. Azon a magyar tájon, amely többek közt Berzsenyit vagy éppen a 20. századi Takáts Gyulát adta a magyarországi szépirodalomnak. Kalandos és hányatott életútja azonban a még javában Csehszlovákiának nevezett államban ér véget, több évtizedes ott élése után, 69 évesen, 1967-ben.

Ma inkább már szlovákiai, még közelebbről: felvidéki magyar költőnkként tarthatjuk számon. Ehhez persze elő kell őt hívnunk a már-már elfeledettségből. Termékeny lírája sajnos végleg lezárult még a 30-as évek végén. Ezután kifejezetten az orvosi pályának élt: a munkások és a szegények köztiszteletben álló gyógyítójaként.

"Költészete magános obeliszk" -125 éve született Forbáth Imre

Csaknem a 24. órában vehetett róla tudomást a hazai versolvasó közönség: 1967-ben, tehát halála esztendejében a Magvető „A csodaváró” címmel adta ki Forbáth Imre válogatott verseit. Gazdagon figyelemfelhívó bevezetőjét Varga Rózsa ekképp zárta:

Későbbi korok számára ilyen megcsodálni való, bizarr egyediségében múlt korok titkait megfejtésre késztető, népek kultúráinak keresztútján álló magános obeliszk Forbáth Imre költészete, amely azonban tanulságaival a figyelmes olvasó számára ma is szolgáltatja az eligazodást – világunk még teljesen nem szűnő veszedelmei és zűrzavarai között.

Elelmélkedünk azon: mennyire rokoníthatók Forbáth lírai gyöngyei a nála 11 évvel fiatalabb, de gyakorlatilag mégiscsak kortárs Radnóti Miklós költeményeivel. Kár tehát, hogy épp a második világháború tájékán tette le a lantját. … Amint Radnóti, Forbáth is kezdetben erősen a bontakozó avantgarde bűvkörébe kerül. Ennek formalazító törekvései később is jelentősen áthatják költeményei nyelvét-stílusát. Ám ezzel párhuzamosan képes egészen antikizáló-klasszicizáló hangon is megszólalni. A pátosz mellett – amint ezt a 60-as évekbeli lexikoncikke is említi – : „Hangját gyakran színezi gúny, sorai néha darabosak, súlyosak. A derű, a játékos kísérletezés ritkábban jelentkezik benne, de nem idegen tőle.”

Miként számos költőnél is tapasztalható a legkülönbözőbb korokban, Forbáth Imre is kimond-leír verseiben olykor egy-egy leíró nyelvtani fogalmat. Természetesen nála is ezek túlmutatnak önmagukon, grammatikai jelentésükön, elsődlegesen ilyen szerepükön. A betű, a hang, a szó, a beszéd, a nyelv és még több nyelvtani kifejezés, szakszó Forbáth Imrének is eszköze, velejárója, mi több: fegyvere. Következzék néhány ilyen tartalmú idézet. Szólaljon meg az a Forbáth Imre, aki egy erőteljesen szláv nyelvi közegben is mestere volt édes magyar anyanyelvének – anyanyelvünknek!

Részlet „A civilizáció dicséreté”-ből; a rádiót mint médiumot is magasztalva:

„…
és messzire hallatszik énekünk, igen,
mióta az Éter hullámnyakán csüng a hang:
Szeráfi jazzband, kéjes tőzsdeárfolyam,
hej! agyafurt masina! dalolj! dalolj!

Most egy hosszú soraival is csupán ötből álló verset olvashatunk:

A szavak ellobogtak

a szavak ellobogtak – hamuban keresgélnek fáradt ujjaim
megmaradt parazsak után, hogy melegítsem kihűlt szájamat
bajtársak, ne csúfoljátok a művészet tűzijátékait
e könnyű sugarakban láthatóvá válik az ember arca
lázas és fehér ujjak ezek, mik a jövő maszkáit tépdesik.

Forbáth egyik legegyénibb költeménye a „Mikor a néma beszélni kezd”. E monumentális alkotás legvégét idézzük föl:

„… Halljátok hát a szót,
Mikor a néma beszélni kezd.
Halottak kék nyelve nem beszélhet,
Csak vádolni tud s azt nem hallja senki sem:
Azért beszélek én! S a nyelvem legyen
Tüzes harapófogó, mi megcibálja süket fületek,
Legyen ébresztő, nagy zengzetes harang.
Üllőkön kongó kalapács! Figyeljetek,
Emberek! Munkások-testvéreim!
A ti némaságotoknak kell megszűnnie,
A ti millió hangotok kórusára vár e nyomorult világ,
Nem az én beteg szavamra, mely mindig csak dadogni tud,
Ti szólaltassátok meg a szabadság izzó szirénadalát
S összedől a régi világ s egy Új születni fog,
Mikor a néma beszélni kezd.”

Ez az évforduló jó alkalom lehet arra, hogy egy-két Forbáth Imre-i verssort elindítsunk a szállóigévé válás felé. Hadd ajánljak öt ilyet! A költőtárs Vitezslav Nezvalnak dedikált Nocturno-ban egy szellemes aforizma rejtőzik: „A köpőcsészéből nem nő tulipán!” – A Bordal nagy igazsága a küzdelmes dalnoki-költő sors kapcsán: „ritka a garas – rongyos a kabát”. – Egy morzsát az „Egyszerű hulla énekel” hetyke soraiból: „Az ember azért él, hogy mások hasbarúgják.”

– Az említett Forbáth-kötet címadó verséből, „A csodaváró”-ból is citáljunk, mégpedig a legutolsó sort: „Az ölbetett kezekbe nem hull a csoda!” – Az „Üres kezek” vége szinte prófétákra jellemző dörgedelemként, ostorozásként hat: „átkozott az a világ / ahol ötven millió kéz dologtalan!”.

Befejezésül a „Költőkhöz intő szózat” záró sorai. Ez az ars poetica is segítsen, hogy – kipillantásul, kegyeletes emlékezésképpen – kedvet kapjunk a talán itt-ott föllelhető Forbáth Imre-i életmű kézbe vételéhez:

„…
A költő legyen
emberebb ember,
forradalmak kürtöse,
világítótorony,
ember, ki mélyen mellreszívja
a népek vágyait,
kinek az álma
próféták tüzes nyelvével
nyaldossa a jövőt;
ki hatalmas hanggal ébreszti
az alvók bataillonjait;
határtalan, megnemalkuvó,
nyakát meg nem szegő…
termékeny humuszföld,
vidám, csírázó magvakkal terhes,
árvizes tavaszi folyó,
széjjeltörvén a múlt zsilipjeit;
alkotó fantázia
és mértéktelen nagy emberszeretet,
ember, kiben a szabadság vágya
acélosan elasztikus,
s mint őrjöngő spirális
löki, hajtja, taszítja
az idő mutatót
a Beteljesedés felé!”

 

Holczer József

 

Kapcsolódó cikkünk