A kultúra napjára, azaz a Himnusz születésnapjára – Azt mondja Wittgenstein osztrák filozófus: „… akinek nincs hagyománya, de szeretné, ha lenne, olyan, mint a boldogtalan szerelmes…”

Aki megörököl egy nemes hagyományt, annak van hová visszatérnie. Annak az a lelki otthona, szívében jelképesen a családja. Nekünk a magyar nyelv és a magyar kultúra jelenti ezt. Szoros és örök kapocs. Mint tudjuk, Kölcsey január 22-én fejezte be a nemzet imájának megírását. A Himnusz régi, görög eredetű, de a középkorban is kedvelt, ünnepélyes hangú, leginkább Istenhez szóló költemény.

Kölcsey Ferenc, a Himnusz költője

Az a Himnusz, amelyet Kölcsey Ferenc, a magyar reformkor író-költő politikusa alkotott, azonban csak a miénk, magyaroké. 1823-ban ezt a dátumot írta Kölcsey Ferenc a Hymnus egy letisztázott kéziratára.

Bár nem tudjuk, hogy a dátum a szöveg keletkezésének kezdetét vagy lezárását jelenti, január 22-e szimbolikussá vált az utókor számára.

Kölcsey imádságának megzenésítésére pályázatot írtak ki, amelyet 1844-ben Erkel Ferenc, a Nemzeti Színház karmestere nyert meg. 1844. június 15-én a bírálóbizottság – amelynek Vörösmarty Mihály és Szigligeti Ede is tagja volt – tizennégy beérkezett pályamunka közül Erkel Ferenc Himnuszát nyilvánította győztesnek. A Himnuszt 1844. július 2-án mutatták be a pesti Nemzeti Színházban Erkel vezényletével, amely színháznak egyébként a karmestere volt.

Amikor Erkel a Himnusz szövegét olvasta 1844-ben, felidéződött lelkében a pozsonyi harangok hangja, – s egy óra alatt megkomponálta a Himnusz zenéjét. Hivatalos állami ünnepségen először 1848. augusztus huszadikán hangzott el a Himnusz, amelyet először a közmegegyezés tett nemzeti himnusszá. Hivatalosan csak az 1949. évi alkotmányt alapjaiban módosító 1989. évi XXXI. törvény iktatta nemzeti jelképeink sorába.

Ha ünnepélyes alkalmakkor felcsendül (legyen az sportesemény, nemzeti ünnep vagy a szilveszteri pohárcsendülés), valami meghatott érzés vesz rajtunk erőt, megállunk (nemcsak szokásból), hanem önkéntelen belső indíttatástól. Mindennapi életünk ünnepi része. Igen, ez a mi nemzeti létünk, sorstörténetünk szimbóluma. Sokak véleménye szerint talán egyetlen nemzetnek sincs ennyire szomorú, fájdalmas hangú himnusza. Ennyire pesszimisták lennénk? Talán igen. Hiszen mint a mű – a szerző által külön kiemelt – alcíme megjelöli: „A magyar nép zivataros századaiból”.

himnusz

A Himnusz kézirata

Mert népünk történelme valóban ”zivataros”, évszázadokon átívelő küzdelem és szenvedéstörténet, amelyet gyakran nemcsak külső erők, hanem magunk okoztunk önmagunknak. Miről is szól a Himnusz? Nemzeti bűnökről és jogos büntetésről, bűnhődésről. A magyarságot, őseinket Isten gondoskodó szeretete vezette erre a szép, bőségesen termő, gazdag tájra, életteret, életlehetőséget biztosított számunkra. Vezette a fegyvert emelő kart, ha ellenség támadt ránk, segített a talpra állásban, az újrakezdésben, ha a tatár- vagy törökdúlta országban a magyarság földönfutóvá vált, s ”…nem lelé honját a hazában”.

Ám a kegyosztó Isten jogosan éreztette haragját az önmagával békében élni nem tudó magyarsággal. A versben felsorolt pusztulás – víziók közül a legmegrázóbb az ”önsorsrontás” és annak következménye, a nemzetpusztulás: ”Hányszor támadt tenfiad szép hazám kebledre / S lettél magzatod miatt magzatod hamvedre”. De nem kell félnünk, mert Isten kiengesztelhető, megbocsátó, a bűnöst megszánó, áldást adó. „…aki a szíveket vizsgálja, beléd lát, és aki lelkedet őrzi, ismer…” olvashatjuk a Példabeszédek 24:12 –ben.

A magyar kultúra napja Himnuszunk születésének az évfordulója is egyben, melyből ráismerünk a Kunság mezejére, Tokajra, a Dunára, a Tiszára, Kárpát szent bérceire. Arra a szellemi kincsre is, melyet igazán csak a pedagógusok tudnak megmutatni, amelyek tankönyvek lapjain bújnak meg, s múzeumok tárlóiban, kották hangjegyerdejében.

A Magyar Kultúra Napja nem tartozik a kiemelt állami ünnepek közé, mégis ünnepélyesség lengi körül ezeket a megemlékezéseket, s melengeti szívünket. Különös jelentőséggel bírnak az olyan eseményekre emlékeztető napok, amelyek irányt szabnak egy nép, egy nemzet számára. Amelyek szembesítenek önmagunkkal, feltárják nemzeti múltunkat, mélyítik önismeretünket, és utat, irányt mutatnak a jövő felé.

Ne felejtsük el: „A műveltség jó-sorsban ékesség, balsorsban menedék” – tartja Arisztotelész. Magyarországon ez különösen igaz. A nemzet, amelyről Kölcsey így írt: ”Balsors, akit régen tép…”- pontosan átérzi e gondolatot.

Erkel Ferenc zeneszerző, a Himnusz zenéjének szerzője

Veszteségeink, hányattatásaink ellenére a kultúránk és értékeink megőriztek minket, és mi is megőriztük legfontosabb értékeinket. Magyarságunkat, hazaszeretetünket, sírjainkat, templomainkat, vagy a megsárgult családi fotókat a fiókok mélyén. Fontos ez! Fontos a legkisebb tárgy, a legkisebb részlet is! A kultúránkra leselkedő legnagyobb veszély az, ha már mi sem érdeklődünk utána… A magyar kultúra része személyes életünknek. Valóban: nemzeti kultúránk beépült a mindennapjainkba. Ahogy a magyar nyelvet édesanyánktól tanultuk, s ez meghatározza érzéseinket és gondolatainkat.

Az egyetemes kultúra sem létezhet helyi, esetlegesen egymástól távol eső tájak kultúrája nélkül. A Kárpát-medence az a táj, amelynek kultúrájában a magyarság fontos szerepet játszott és játszik. Ez az a táj és ez az a kultúra, amelyre vigyáznunk kell, amiért mi vagyunk a felelősek. Most tehát okunk van ünnepelni: megosztani azt, ami oszthatatlan bennünk, elszavalni azt, amit elmondani nem tudunk, elénekelni azt az érzést, ami dalra fakaszt. Ez közös méltóságunk alapja.

Nem csupán egyénenként élünk, hanem mindenki tagja valamely közösségnek, közösségeknek. Legnagyobb közösség az összmagyarság, amihez tartozunk. Így vagy úgy, de benne vagyunk az elveszett csatákban, a küzdelmek és győzelmek emlékében. Mindig van mit hozzátennünk ahhoz, amit úgy neveznek: európai történelem.

Minden kultúra úgy lesz csak halhatatlan, ha az alkotások, vívmányok, tettek halhatatlanná teszik. Gyorsuló ritmusú életünk rohanó tempójában egyre jelentősebbek azok az ünnepek, amelyek megállásra, elgondolkodásra késztetnek bennünket, bevilágítják, beragyogják hétköznapjaink szürke egyhangúságát.

Kölcsey híres művét, a Parainesis-t unokaöccséhez, Kölcsey Kálmánhoz írta. Intelmeiben olyan gondolatokat fogalmaz meg, melyek ma is érvényesek: „Szeresd a hazát! Tekints szívedbe, s ott leled a természettől vett tudományt…, mely egy hazához láncol! „

A magyar kultúra napját akkor ünnepeljük méltóan, ha megfogadjuk tanácsait, és aszerint igyekszünk élni, tenni, cselekedni. A kultúra nemzedékről nemzedékre hagyományozódik, és csak akkor képes a fönnmaradásra, ha minden nemzedék talál benne válaszokat a saját kérdéseire, s hozzá is tud tenni valami értékeset az őt követő nemzedék számára. Ezért minden életerős nemzedék újrafogalmazza a hagyományt a maga igényei szerint, pontosabban: az a nemzedék bizonyul életerősnek, amelyik képes és hajlandó erre az újrafogalmazásra.

A kultúra mindannyiunkban benne él, belőlünk indul el, s mindannyiunkhoz megérkezik.

Olvasásra ajánlom:

Gárdonyi Géza: A Himnusz története

 

Farkas Ferencné Pásztor Ilona

Fotók forrása: Wikipédia

A szerző előző írása:

Mondottam ember: küzdj’ és bízva bízzál! – Madách 200