„Vivos voco, mortuos plango, fulgura frango.” A régi harangokon gyakran előfordult ez a latin nyelvű felirat, amely magyarul így hangzik: az élőket hívogatom, a holtakat siratgatom, a villámokat megtöröm. Július 22-én, amikor a magyar történelem egyik kiemelkedő eseményére, a nándorfehérvári diadalra emlékeztetünk, kitüntetett figyelmet kapnak a harangok és különösen a déli harangszó. A magyar nép emlékezetében Nándorfehérvár és a déli harangszó szorosan összekapcsolódott.

Ez a nap tizenöt évvel ezelőtt lett hivatalosan is emléknap. A parlamenti döntést követően az egyik első kecskeméti megemlékezést többek közreműködésével a Honismereti Egyesület szervezte. Székelyné Kőrösi Ilona 2011. július 22-én elmondott beszédét kissé rövidítve adjuk közre.

 
A harangok szava – Amikor városunkat a legrövidebben kell bemutatnunk az ideérkező vendég számára, körbevezetjük a főtéren. Aki addig semmit sem tudott Kecskemétről, az is rövid idő alatt megérezhet valamit a város történetéből és vonzerejéből, – az első benyomás, a látvány és a hangulatok mellett. Történelmi múlt, korok és stílusok jelennek meg az érdeklődő és értő szemlélő számára. Kulturális örökségünk kiemelkedő építészeti emlékei a templomok, amelyek a város elmúlt évszázadainak sokrétű üzenetét hordozzák. 
 
Kulturális örökség és hagyomány,  várostörténet és a harangok

A kecskeméti Nagytemplom nagyharangja – Fotó: Köztérkép (Köszönjük a képet!)

 
Nem kell útikönyv ahhoz, hogy rácsodálkozzon a szemlélő: itt tisztes méretű templom állt a város közepén már akkor is, a 15. században, amikor Kecskemét a Hunyadiak birtoka volt, s a hagyomány szerint a család tagjai megfordultak a Szent Miklós templom falai között. Elismeréssel állapítható  meg, hogy  Kecskeméten  képesek voltak református templomot építeni a török hódoltság idején. Letelepedésük után azonnal templomot emeltek a piaristák, gyönyörű templomot  építtetett a kis létszámú evangélikus gyülekezet. A Nagytemplom és a Zsinagóga monumentális épületei egyúttal a főtér meghatározó pontjai. Az egymás közelében álló templomok nemcsak a hajdani belváros mainál szűkebb voltáról tanúskodnak, hanem arról is, hogy Kecskemét a vallási tolerancia városa volt évszázadokon keresztül.
A mai napon, július 22-én, kiemelkedő nemzeti évfordulónkra emlékezve, megkülönböztetett tisztelettel szólunk a harangokról, amelyek itt, a templomok tornyaiban laknak. Így szokás fogalmazni, mert a harang nemcsak mestermunka és művészi alkotás, hanem jelkép értékű tárgy, és a közösségek szellemi örökségének hordozója is. Az utókornak szóló  harangfeliratok  többnyire egyes szám első személyben készültek, amelyekkel gyakran elmondják a harangok saját történetüket, mint például a Nagytemplom  tűzvészben megolvadt, majd újraöntött Szentháromság harangja. Becenevet is kaphattak, mint a reformátusok Hangos Pöréje. 
A harangok öntésére egykor a vagyonos elöljárók és polgárok mellett a szegények is adakoztak, hiszen ezzel a közösséghez való tartozásukat is kifejezték. A város történetében jeles személyek adományait is számon tarthatjuk, például I. Rákóczi György erdélyi fejedelem ajándékát.
 
A harang és a harangszó szerves része, sajátossága, jellemzője volt minden városnak, falunak, a szülőföldnek. Így érezte ezt az egykori kecskeméti belvárosban és templomaiban időző Katona József, Petőfi Sándor, Jókai Mór és sokan mások.
 
Mint minden településen, Kecskeméten is évszázadok óta kialakult rendje volt a harangozásnak. 18. századi forrásokból tudjuk, hogy a reformátusok – bár akkor már hat harangjuk volt – nem szólaltathatták meg azokat a katolikus harangok előtt. Mai kifejezéssel élve valóságos „kommunikációs rendszer” volt az egyes templomok harangozási rendszere, s  mindenki  értette, templomba hív a harangszó, vagy éppen temetésre, s melyik harang szól.
 
Alkalmanként a szokásos rendtől eltérően is megszólaltak a harangok. Félreverték a harangot természeti csapás vagy egyéb veszedelem esetén, s megszólaltak híres vendégek, különleges események, gyász vagy örömünnep tiszteletére. 1920. június 4-én zúgtak a harangok Kecskeméten is a trianoni döntés miatt, és örömünnepet jeleztek hetven éve, a bácskai bevonuláskor. 1944 késő őszén a hazahívó harangszó adta hírül a kiürítési parancsot teljesítő kecskemétieknek, hogy vissza lehet jönni, van élet a városban. Április 2-án este a Nagytemplom harangjai az 1819-es nagy tűzvészre emlékeztetnek. 

A történelem viharai a harangokat sem kímélték.

Az I. világháborúban a Nagytemplom hat harangjából  ötöt vittek el, a piaristáktól mind a hat harangot elrekvirálták. Búcsú a harangoktól címmel nyomtatásban is megjelent Szappanos Károly prédikációja a református templom négy harangjának, többek között a Szappanos-harangnak az emlékére. „Oda adjuk harangjainkat, melyeknek felirata ez szokott lenni: „vivos voco, mortuos plango, fulgura frango.” Ami magyar nyelven azt teszi: az élőket hivogatom, a holtakat siratgatom, a villámokat megtöröm.”  Újabb Szappanos-harangot szenteltek fel, elvitték ágyúöntés céljára a II. világháborúban, de az adományozók utódai néhány éve ezt is pótolták.
 
A régi emberek déli harangszókor mindig megálltak egy pillanatra. Hogy a harang Nándorfehérvár példáját és a törökverő  Hunyadi János hősiességét  üzeni, az sokak számára lassan feledésbe merült, de a harang tisztelete változatlan maradt. Mikor a harang szól, s hangja égig hatol, hittel és áhítattal sóhajts Istenhez – ezt tudták és érezték eleink. 
Elevenen élt a harang a néphagyományban is, az elsüllyedt régi harangokról szóló mondakör egyúttal a szülőföldhöz való ragaszkodást is jelezte.
 
Néhány szó erejéig emlékezzünk egy ritka mesterség képviselőire is. Az én generációm számára nagy élmény volt anno egy művészetről és harangöntőkről készült film (Andrej Rubljov). A harangkészítés folyamata egy dráma, katarzis a megszólalása, kemény emberek arcán csorog a könny, s mint édes gyermeküket ölelik át a művet… A mi választott hivatásunk lényege szellemiségében azonos volt:  a harang a jövőnek készül, az örökségvédelem és múzeum kapocs a múlt és a jövő között. Szakmai alázat, hit, elhivatottság és felelősség. A harangöntők között nem maradt  hitvány ember… Szólhatnék még megszállott harangkutatókról, akikkel akkortájt  hozott össze a sors, amikor egy híres  regény mottójaként a következő sorokat olvashattuk: Vivos voco, mortuos plango, fulgura frango… „minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.” 
 
Végezetül  Hunyadi Jánosra,  Nándorfehérvárra,  és a nemzeti hagyományokra emlékezve, reményemet fejezem ki, hogy erre az ünnepre mostantól minden évben sor kerül majd Kecskeméten is.  A harang, és a déli harangszó kulturális örökség, hagyomány, és összekötő kapocs nemcsak múlt és jövő között, hanem emberek és elszakított országrészek között is.  
 
A zárszó előtt  remény- és örömteli híradást kapunk arról, hogy napjainkban  is élnek köztünk olyan fiatalok,  akik szerényen és csendben munkálkodnak  nemzeti hagyományok és egyházi kapcsolatok őrzésén, harangok születésén, s ahol a családban mindenki tudja, miért  szólnak a  harangok…
 
 
 
Székelyné Kőrösi Ilona (2011. július 22.)