A máltai igényességet, igaz nem fillérekért, inkább a kétezres évek eleji forintokért idéző Corniche-on elköltött halebéd után, mely során az addigi legkedvezőbben váltottak (feketén) euróról dirhemet, mondván, tisztességes, becsületes arcom van (ar.: al-wiğh al-‘abyaḍ, szó szerint: fehér arc) sétálgatunk a kelet-algériai annabai tengerparton, ahol gyermekek kanalakkal és kagylókkal merik a végtelen tengert.
A strand sajátos Pareto-elve (80/20 férfi/nő aránya) sokkoló lenne, ha nem tudnám, hol vagyunk, meg aztán el is vonja a figyelmemet az, hogy épp mellettem segíti fel mosolyogva eredményes streetball-zsákolása közben elesett barátját egy srác: derültség és pacsi.
Eközben majd’ mindenki focibarát, a fiatalabbak (tavalyi ENSz-adatok szerint 35%-ban 18 év alatti) kétharmadán mez, a falak javarészén a helyi ultrák (Algírban MCA, CRB, Qasanṭīna-ban főleg CSC) graffitijei, falfirkái. Szoboszlait is ismerik, főleg a történelmi rivális Egyiptom Salah-jával tandemben merül fel, utóbbival pedig már más dolgok is szóba kerülnek. Például a korábban kiélezettebb futballkonflitusuk az egyébként szintén arab Egyiptommal. Az épp zajló Kenya-Marokkó meccsen nem nagyon választanak pártot egy helyi lokálban, bár talán inkább utóbbival vannak, igen hűvösen – erről majd máskor).
Gyorsan megkapom a barátságos gyerekektől a Szíriából, Egyiptomból már (untig) ismert (el-)klasszikus kérdést: Barsilúna, Rijál? A (válogatottjukhoz hasonlóan szintén zöld-fehér klubkötődésem miatt előbbi, de udvariasan – és reálisan – hozzáteszem, hogy az algériai (kabilai berber törzsből származó) Zizou ettől még a világ valaha volt egyik legjobbja. A foci nem élet-halál kérdése – sokkal több annál, tartja egy másik népszerű közhely a pénz korrelációjára vonatkozó, Puskás-féle közismert mellett a szintén Liverpoolhoz kapcsolódó legendás Shankly nyomán. Ha már Salah. Még aktuálisabb és jobban is cseng errefelé Aït-Nouri, és már körbe is érünk. A foci itt is sokaknak mobilitási csatorna és nemzeti ügy – más szóval: megélhetés és életre szóló élmények.
Más jellegű párbeszéd is bonyolódott a csapatszínek és a megtisztelő, „világos arc” esetei után a városban, a világhírű, Az Isten városáról (lat.: De Civitate Dei) című könyvet szerző, negyedik-ötödik század fordulóján éppen itt működött-püspökösködött Szt. Ágoston (igen, erről a vidékről származik a nyugati kereszténység egyik legjelesebb gondolkodója!), nevét viselő bazilikát keresve. Három fiatalember felajánlja, hogy autóval útbaigazít, kifkif (kb. mindegy), mondom, legyen, de az érkezés után egyikőjük az autóból kipattanva vulgárnémetséggel eurót követel.
Beleállok a vitába, mondván, magam is rájöttem az útra. Az afrikai országok mezőnyében dobogós szénhirdogén-termelő országban durván 70 ft-os benzinár miatt némi apró dirhemet csak megérdemelnek. De éppen a barátja hajtja arrébb, mi is megyünk tovább. A harmadik világ De Cidade Deus negyedféle sokkja nagyon, hangsúlyozom, nagyon távoli itt.
Az iménti, alighanem Európában tanult „gib-mir-cváncis-ajró”-s helyzet elidegenedett kellemetlensége, amely, megjegyzem, az egyetlen az egész út során, helyét nem váltja fel kínzó üresség, mint az ágostonos Luther számára Cs. Szabó remek könyvében az ereklyéket látva az egyik fő látnivalónak számító, az ókeresztény egyházatya jobb kezét is őrző algériai templomban. Sőt. Felüdülést kínál (és nemcsak az itthonival nagyjából érdekesmód augusztusban megegyező időjárás miatt!) a teológus helyi népszerűsége, a bekeretezett újságcikk „az algériairól,” „aki megtanította a világot a toleranciára.” vagy a tábla, amely feltünteti az ő szellemi követőit Luthertől Camus-n át Avilai Szt. Terézig.
Algériai jegyzetek
A lenyűgöző panorámáról, a példaértékűen, patikatisztasággal karban tartott templom egyéb értékeiről, aminek stílusjegyei Bánszegi Katalin szavaival mintha „kikacsintgatnának” a kereszténységen túlra, nem is beszélve. Vagy arról a tényről, hogy rengeteg muszlim látogató keresi fel.
Talán azért is, a van/nincs létbölcseleti kérdések Válaszán túl, mert igen jelentős a belföldi turizmus, aminek az ország elképesztően sokarcú, értékes összetettsége és az olcsó intézményi beugrók egyaránt kedveznek: fél- (Djémila-Cuicul) vagy egy euróból (Timgad-Thamugadi) kijön bármelyik, kb. Epheszosszal, Nîmes-mel vagy egyenesen Pompei-jel vetekedő római romegyüttes felkeresése.
Ami minket, nem helyieket illet, inkább a látogatón, kevésbé a helyzeten múlik a pénzhasználat: igaza volt Bächernek a Loncikámban, „tudjál arabul, tudjál számolni,” „légy halál nyugodt,” „k****ra figyelj oda” – és kész is. Nemigen akarnak átverni, már csak azért sem, mert a hatóságok ezt az egész valutaváltósdit szigorúan tiltják, ezért a „képben lévő” külföldivel nemigen kekeckednek.
Azért az sem árt, tegyük hozzá, hogy tudjuk, hogy például az itt hendínek („indiai”) nevezett, helyi termesztésű és zseniális fügekaktuszt, mézédes (ʿasal) szőlőt vagy globálisan is „versenyképes” deglet en-núr (jel.: a fény ujja) datolyát árusító piacon, vagy a boltokban a beszélt nyelv százas helyi értéke valójában ezres értéket jelöl – erre épp maguk a helyiek hívják fel tisztességesen az ember figyelmét.
Utóbbiakhoz kapcsolódik, hogy Qusanṭīnában (ismerősebben csenghet a Constantine, mégis maradnék az előbbi formánál), miután leszögeztem, hogy magyarok vagyunk, keresetlenül (roppant érdekes, többrétegű szó!) megnyílik az egyik útbaigazító fiatalember, mondván, a kívülről alapvetően nagyon is élhetőnek tűnő országban az általa junta-hoz hasonlított rendszer aránytalanul osztja újra az erőforrásokat. Nem foglalok állást.
Algériai jegyzetek
A gyarmatosítás Káin és Ábel-konfliktusát algériai nézőpontból leíró Kamel Daoud sem mindennel elégedett (ő valamiért leginkább az innen majd félezer kilométerre lévő Algír zsúfoltságától „irtózik” – minket utóbbi egyáltalán nem zavart, talán a szemét, illetve a nyelvészi szempontból értelmezhetetlen, ám beszédes „tilos a húgy ÉS a hugyozás” aluljárós falfirka). Világszerte látni ilyet.
E groteszknél fontosabb és fájdalmasan elgondolkodtató, hogy Tipaza romjainál büszkén mutatják azon, fentebb említett Campus emlékoszlopát, akinek a nevéhez azon Közöny fűződik, aminek névtelen („nevenincs”) arabját éppen egy pied noire francia lövi agyon – voltaképp csak úgy, ad absurdum. Az átiratában a másik felet joggal és hiánypótlóan meghallgattató, nevezett Daoud, miközben elítéli a gyilkosság tényét és igazságtalanságát, utal arra, hogy nyereségvágyról aligha lehetett szó, hiszen a helyi férfinak még egy juhnyája sem volt az Édenen innen.
Vissza keletre: Qusanṭīnában egy digitális tartalomelőállító készít interjút velünk, nagyon jólesik ez a figyelem, élőben csakúgy, mint később a közösségi médiában, amelynek intenzív használatáról árulkodik a több száz reakció a bizonyos MM oldalán. Csak egyetlen személy néz minket kémnek a kommentelők között – hozzátéve, hogy Isten hatalmas.
Apropó, ha már kérdések fentebb, íme a gretcheni: mi a helyzet a vallással? Szalát al-fadzsrra, avagy a hajnali imára ismét, egy híján mindegyik nap felébredek. Miért? – Ki tudja? – kérdezné az európai. – Allah ’aʿlam (Isten tudja) – mondaná a helyi. A főváros elegánsan zöldellő botanikus kertjéhez minket saját útját megszakítva, vendégszeretően elkísérő idősebb úr kérdezi, hogy muszlim vagyok-e, mire kitérő választ adok. Közel vagy hozzá – mondja inkább jószándékkal biztatva, hogysem számonkérően. Akárhogyan is, az emberek egymást közti bizalma, testvér és nővér megszólításai, bevallom, különös rokonszenvet keltenek.
Két perccel e gesztus előtt a zsandár elhajt egy taxist, franciául szól rá, hogy „tilos,” talán épp azért így mondva, hogy mi is értsük. Boldogulnánk enélkül is, mindenesetre nem zavar. A 2007-es al-Kaida robbantás miatt a mai napig narancs besorolású Batnaban Timgad felé éppen a karhatalmi jelenlét állja útját, hogy feltoluljanak a rossz emlékek. Ugyanakkor a rendet ne állítsuk szembe a szabadsággal, vetné fel Déry Tibor G. A ura X-ből, ezért a sansali disztópikus sejtések egy „nem is olyan távoli,” totalitárius jövőről igencsak elvontnak, megfoghatatlannak tűnnek Algériában. Nincsenek államfői plakátok sem, szöges ellentétben például Egyiptommal, vagy a nem is olyan régi Szíriával.
Már csak azért sem zavarna az iménti jelenet, mert ha (igencsak rosszhiszeműen) feltételeznénk is, hogy átverni készült volna akkor és ott az az ember (világ taxisai, egyesüljetek – a rossz országmárkázásban), ez eleve pusztán kivétel lenne, nem szabály. Egyébként sem „mártírkodnék” – erre a helyieknek sokkal inkább lenne a gyarmati előzmények miatt előjoga. A qaṣababan a függetlenségi háború mansfeldi kivégzéseinek előzményeit is szóvá teszi idegenvezetőnk (hogy ne használjuk a francia „gíd” szót), ahogyan azt is, hogy a helyi zsidókkal a kolonializmus divide et impera-s hatalmi logikája mérgesítette el a viszonyt.
Habsburg és közép-európai párhuzamok derengenek fel. Ugyanilyen ambivalencia ébred az emberben a nagyhatalmi modernizáció iránt az 1955-ös mártír Didouche Mourad nevét viselő bevásárlóutca vagy a nagy posta szecessziós patináját látva. Ettől a gyarmatosításban való magyar „kompromittálatlanságban” (Bibó után), illetve időszerűbben, az elmúlt évtizedek hallgatói kapcsolataiban együttesen rejlhet a két ország barátsága, ha ez most nem hangzik, propagandisztikusan. Lényeg a lényeg: kifejezetten örülnek nekünk mindenütt.
Algériai jegyzetek
Ha pedig már geokultúra: végeredményben soha másutt a világban olyan szívélyes és önzetlen vendégszeretettel nem találkoztunk, mint itt. Egyetlen példa: Szejf Qusanṭīnában 15 órás kávézós munkája után is megvendégel bennünket, egyedül a másnapi búcsút várva (el) „cserébe” – azért is, hogy mint kiderült, újabb gesztusokkal éljen…
Elmesélem ezt ismerősünknek, a francia-algériai Adlennek, amire azt mondja, a szívélyes fogadtatás (ḍiyāfa) arab-berber hagyományain túl azért is kedvelik a külföldieket, mert itt nincs tömegturizmus, és már az idelátogatás tényét is méltányolják. Utóbbinak, hogy nem jött létre új „Tuncsi,” szerinte inkább gyakorlati okai (pl. vízum) vannak, mint a sötét kilencvenes évtized polgárháborús előzményeinek poszttraumája. Bárhogyan is legyen, olyan UNESCO-s és egyéb kincsei vannak az országnak, amely világszerte páratlan.
Talán az ökoturizmus fejlődhetne még, akár a ramsari vizes élőhelyek madárátvonulásainak megtekintéséhez, és azok a bizonyos aluljárók – ezeket már én mondom. Bankkártyás fizetés, mérsékeltebb légkondi használat, strandturizmus és egyéb igények – valahol az európai konformizmus mértéktelensége és a józan ész diktálta fenntarthatóság között félúton.
A konkrét viszonyítási alappal rendelkező, az öreg földrészen élő F. barátom – szinten hallván a barátságos vendéglátás iménti megnyilvánulásáról – ezt úgy fogalmazza meg: „itt még tudják, mi az az emberség.” Az egyébként berber múzeumalkalmazott Musztafa előbbiekre Timgad romjainál ugyancsak számos példát hoz, például egyes rokoni események kapcsán, amelyekre korántsem jellemző az egoizmus (’anāniyya). A legközelebbi látogatásunkra kilátásba is helyezi mindezt. Remélem, lesz ilyen, ha Isten is úgy akarja!
Dr. Iványi Márton Pál
óbudai író, arabista, kommunikációkutató
