Ötven éve, 1975. július 6-án hunyt el Simon István költő, műfordító, esszéíró, szerkesztő. Ennek évfordulója napjával emlékéve indul el, hiszen jövőre, szeptember 16-án lesz száz éve, hogy Bazsiban, egy szegényparaszti családban megszületett.

"A nyelv természetes bűbája" hatotta át verseit - Megemlékezés Simon Istvánról kettős évfordulóján

Simon István költő – Fortepan — #106401 – Fotó adományozó: Hunyady József

Nyelvi-stiláris méltatását attól a jóbarát irodalmártól, Féja Gézától idézzük, akinek szintén jeles évfordulója van idén: 125 esztendeje született…

„… Simon István sohasem vét nyelvünk törvényei ellen, holott stílusa teli meglepetéssel. Olykor merőben hétköznapi szavakat emel irodalmi rangra; képalkotása csupa merészség. Emellett hajlékony a nyelve, akár az acélpenge, elemi ízekkel örvendeztet, sok árnyalatú és mégis parasztian takarékos. Egy helyütt „megbízott fiú”-nak mondja magát, a jelző névadás, pontos meghatározás, ugyanakkor hitvallás és fogadalom. Egyetlen szó, de belső tények és emberi viszonylatok summája. Mondatok során keresztül sem tudna többet vallani. Verseinek olvasása közben a nyelv természetes bűbáját érzem: a szó és a szókép arra a pillanatra emlékeztet, midőn először szakadt fel az emberből. S úgy vélem, ugyanebbe a ragyogásba öltözik majd az idők végezetén…”

Szintén érdemes hivatkoznunk Pomogáts Béla értő észrevételére:

„… Egyszerűség jellemezte az ő egyéniségét: szelídség és közvetlenség, akár(csak) azokat a dolgozó embereket, akiknek sorsáról versek sorában tett tanúvallomást. […] Simon István lírája nehéz gondokról, vívódó érzésekről is póztalan egyszerűséggel beszélt. Nem „gőgicsélni” akart, mint azok, akik pusztán a híg mondanivalóban és a könnyed előadásban keresik az egyszerűséget. Ellenkezőleg: időnként váratlan mélységekbe pillantott, és merte darabosan kifejezni magát. Nem próbált mindent leegyszerűsíteni és lekerekíteni. De arra mindig ügyelt, hogy költészete voltaképpen, akár a képekben és hasonlatokba rejtve, hitet tegyen az egyszerű és közvetlen élet rendje s morálja mellett. […]

És most már szólaljon meg a költő, Simon István: Magyar és német szakon végzett az egyetemen; van tehát nyelvészeti-grammatikai fölkészültsége. Egyik-másik versében szívesen él a leíró nyelvtan vagy stilisztika szakszavaival. Ám korántsem holmi leckefölmondások, de nem is henyén odavetett szakkifejezés-darabok. Tudatosan említi őket: mondandója mélyebb megvilágítására. Következzék néhány ilyen verse vagy csupán annak részlete. A „Himnusz az értelemhez” hosszabb költeményéből álljon itt e pár sor:

„Nincs nyelv, amely kifejezhetné:
a sóvárgás egyet jelent, –
rakd a sok nyelvet egymás mellé
ez mindben egyformán dereng.

Ó, milliók fényre éhes
lelke, emberség, tisztaság,
bennetek, tibennetek érez
fel igazán az új világ.”

A „Szavakból élet” első 12 sorára hívhatjuk föl a figyelmet:

„Szavakból is a létező világ
egy-egy látható darabja kiált
felém már egyre tüntetőbben:
kiindulhatnál kezdésül belőlem!
S tolakodón a többi jön vele,
gyerekkorom ringató bölcseje
kis fiókái, egész fészekalja
csicsijától a férfigyötrelem
vércséjéig mind –
s a szó összerakva
még nem a lét,
sorokba öntve sem.”

És most gyönyörködjünk a „Szavak vetélkedésé”-ben: Egészében hangzik fel:

„Szavak hű pásztora, versbe
hajszolom mindig a jelzőt,
hogy Máriát úgy kifejezze,
mint a zöld szín nyáron az erdőt.

De mi állna szőke hajára,
amelynek illata is van?
Népiesen persze a hársfa,
ha sárgáll a kék júliusban.

Pitypang és hársfa! A kettő
együtt is vajmi kevés lesz.
S hol van a fény, elegendő,
mértéknek hozni szeméhez?

Keze a téli havas fák
havánál messze fehérebb.
Színek, a sok-sok vetélytárs,
metaforák, jelzők és képek,

hullnak, mint télen a hó száll
s hiába, tengerre szállong.
Egy van csak – s nincs is a szónál,
hogy szeretem, szebb és találóbb…”

Megintcsak túlmutat magán a szó és a beszéd említése a „Beszél a fiam” soraiban:

„Beszélni tanul a fiam,
s én rá-ránézek biztatóan.
Látod, mindennek, ami van,
értelme, neve lesz a szóban.

Érzed már, hogyan lesz kapocs
a szó látható mögött is:
tudod, hogy van, mert megkapod,
ha kimondod: kenyér, gyümölcs, víz.

Aztán sorban minden csodás
megértett szavad üde hamvát
le-letörli a megszokás,
akár a tenyerünk az almát.

Természetes lesz: de nekem,
mert ez a költő rendje végül,
mintha a sors a fejeden
mutatná mindet cselvetésül.

Minden szóra már szinte Tell
biztonságával úgy kell néznem,
hogy végképp nem véthetem el,
most már a kettőnk érdekében.”

Már csak röviden szólhatunk arról, hogy milyen mesterien jelenítődik meg Simon István számos versében a mozgás. Vagyis a non-verbális kommunikáció. Egy példát hozzunk: A „Szemek emléké”-t. Íme az eleje és a vége:

„Gyöngy, ki ragyogsz a világban,
szebb nálad az emberi szem.
Már hány szemet láttam!
Szoptatva, anyám melegen
mellére szorított a padon
s szeme rámnevetett –
nem emlékszem rá, de tudom,
gyönyörű lehetett.

[…]

Olvasok bennük, a titokban
egy világ lesznek a régi szemek,
s ha százszor is látom, mert olyan,
mit megunni s feledni lehet:
új s új rejtéllyé állnak össze, –
mint fölöttem a csillagos ég,
az emberiség
legelső ábécés-könyve.”

Ennyi szépség és ennyi – költészetté nemesült – nyelvtan is elég ahhoz, hogy felismerjük: kézbe kell vennünk Simon István versesköteteit! Erre legyen jó alkalom ez az őt mindenképp újraébresztő kettős jubileuma!

 

Holczer József

Kapcsolódó cikkünk